Puskás Aréna, végállomás

Persze, ehhez már nagyon rég hozzá vagyunk szokva, hiszen majd’ 40 éve várunk a sorunkra. Csak várjuk és várjuk a csodát. De tán joggal hittük, hogy most végre „eljön Godot”, hogy most végre itt az esély – legalább a pótselejtezőre. És az esély itt is volt. Végig itt volt velünk. Hat mérkőzésen, 540+ játékpercen – egy egész őszön át. Ott volt a válogatott kezében lábában, ott volt Varga Barna csodálatos fejeseiben, és persze a tegnapi bődületes bombagóljában; ott volt Szoboszlai egész pályát felszántó csupaszív játékában és rendíthetetlen akarásában; ott volt Tóth Balázs hatalmas védéseiben; ott volt Orbán, Nego és Szalai szereléseiben – mindvégig ott volt mindenkiben.

És most nincs sehol. Nyista. Betakarta az országot napok óta borító köd – jöttek az írek és elvitték magukkal. Troy Parrott harmadik gólja alighanem a legnagyobb pofon, amit az elmúlt tíz évben lekevertek nemzeti csapatunknak. Egy sokkoló, dermesztő, és kijózanító pofon, ami a legszebb álmainkból a padlóra rántott minket.

„Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik.”

De nincs mese, menni kell tovább. És ha már futballisten úgy döntött, hogy felver minket a legszebb álmunkból, érdemes volna mielőbb feltápászkodni és megragadni végre a valóságban.

A 2026-os világbajnokság minden korábbinál közelebbinek tűnt – és minden bizonnyal közelebb is volt

Kétségtelen, hogy az elmúlt tíz esztendőben a magyar válogatottnak sikerült meghaladnia Irapuato poklát, lett egy igazi és a múltunkhoz méltó csapatunk, aztán 2018-ban Marco Rossi személyében lett egy rátermett szövetségi kapitányunk is. Ott voltunk az előző három Európa-bajnokságon, és három kiíráson át szárnyaltunk a Nemzetek Ligájában is. Olyan eredményeket, hovatovább bravúrokat értek el a fiúk, amiknek a megelőző három évtizedben a közelében sem voltak az elődjeik. A világbajnokság azonban a fellendülés korszakában is elérhetetlen maradt, részint mert 2022-ig mindössze 13 európai ország juthatott csak ki, s főleg mert az előző két selejtezősorozatban nemhogy a bravúros, de sokszor még az elvárható győzelmekre sem futotta a csapattól.

De a 2026-os világbajnokság minden korábbinál közelebbinek tűnt – és minden bizonnyal közelebb is volt. Elsősorban nem a mezőny bővítése miatt (32 helyett 48 ország szerepelhet majd), hiszen Európa mindössze három plusz kvótát kapott, ráadásul a kvalifikációs rendszer átalakítása miatt nem egy, hanem két körből áll a pótselejtező. Viszont a sorsolásnál a németországi kontinenstorna selejtezőihez hasonlóan ezúttal sem kerülte el a szerencse a magyar csapatot, hiszen egy olyan négyes csoportba csöppent, ahol a második helyre joggal fenhette a fogát. Portugália első és Örményország utolsó helye alapvetően borítékolható volt, így voltaképpen az volt a kérdés, hogy a világranglistán nálunk 20 hellyel hátrébb tanyázó Írország ellen tudjuk-e érvényesíteni a papírformát.

A dublini nyitómeccs azonban intő jel volt rögtön: hiába potensebb, és hiába sokkal szebb futballra képes nemzeti csapatunk, az álomkezdés Sallai Roland buta kiállítása után ment a levesbe. S bár nem volt messze, de a portugálok elleni csodapont itthon (még) nem született meg, ráadásul az íreket Jerevánban legyőzték az örmények, és utána a portugáloktól is kikaptak. Féltávnál nagyon úgy festett, Evan Fergusonék ki is kerültek a képből. Csakhogy amíg mi az elmúlt évek legjobb meccsét játszottuk Lisszabonban (2–2), az írek nyertek az örmények ellen otthon. Aztán a jereváni győzelmünkkel már fél lábbal a pótselejtezőn érezhettük magunkat, az írek azonban Portugáliát is megverték, így vasárnap egy „gálameccs” helyett a jól ismert körömrágós utolsó forduló várt Magyarországra.

Egyetlen pont elég lett volna. Kétszer is vezettünk, de hiába. A biztonságot nyújtó harmadik gól sehogy sem akart összejönni. És hányszor, de hányszor át kellett éljük már mindazt, ami utána következett… Most mégis sokkal jobban fájt, mint az évtizedes vergődésünk során bármikor.

Szoboszlai könnyek között (Fotó: Erdős Dénes/AP Photo)

Ha csak a szívünkre hallgatunk, bizton állíthatjuk, Magyarország sokkal jobban megérdemelte volna a továbbjutást, hiszen Írország aligha képes olyan játékra, mint a magyarok a legjobb formájukban – és bár a csoportban nem mi győztük le Portugáliát, tudásban mi vagyunk hozzájuk közelebb. A végkifejlet azonban egészen mást mutat.

Legyünk hát kellően bölcsek, és hallgassunk inkább az eszünkre. Írország teljesen megérdemelten ment tovább, hiszen egy közel lehetetlen helyzetben olyan elszánást tanúsított, amilyet nagyon ritkán látni. Heimir Hallgrímsson gárdája a szakadék széléről visszakapaszkodva három egymást követő mérkőzésen verte végig az ellenfeleit, miközben legfeljebb az elsőn állt neki a zászló. Megdönthetetlen hittel üldözte a kitűzött célját – és révbe ért. A lehetőség előttünk is adott volt, sőt hozzánk volt egyértelműen közelebb, Dublinban és Budapesten is, de éppen akkor fordult a kocka, amikor már nem volt tovább.

S bár ez most még nagyon fáj, fontos, hogy ne veszítsük el a fejünket. Nemzeti együttesünk pont annyira akarta a sikert, mint az írek, csak sajnos Parrott „balettmozdulatával” nekik sikerült átszakítaniuk a célszalagot. Ilyen a futball, ilyen a sport, s végső soron ilyen az élet. De: a csapatunk megmarad, és most ebből kell felállni!

Becsüljük meg azt is, hogy egyáltalán versenyben lehettünk, hogy az utolsó fordulóban is jó esélyünk volt. Csakis rajtunk múlt – még ha ez utóbbi tény miatt sokkal keservesebb is az egész.

Az elmúlt tíz év világraszóló sikerei valósághajlító felülteljesítések

Itt az ideje végre tudomásul venni, hogy nincsen kolbászból a kerítés. Soha nem is volt. Noha a magyar válogatott már rég nem pofozógép, hosszú évek óta az európai középmezőnyben liftezik (volt a tetején is!), de onnan ki- és áttörni nem tud. Olykor a legjobbakkal is versenyképes és szemet gyönyörködtető dolgokat művel a pályán, máskor meg beletörik a bicskája a gyengébb ellenfelekbe is – de azon a szinten, ahol jelenleg tart, ez teljesen normális.

Világbajnokságon továbbra sem szerepelhet, elsősorban azért, mert oda kétszer nehezebb kijutni, mint az Eb-re. Európa legjobb 24 csapata között már egy ideje ott van, a top16-hoz viszont még hiányzik a kiegyensúlyozottság, s gyakorta a hidegvér is.

És ami a legfontosabb: soha ne tévesszük szem elől, hogy az elmúlt tíz év helyenként világraszóló sikerei sokszor valósághajlító felülteljesítésekből következtek. Ez persze semmit sem von le a válogatott érdemeiből, de annál jobban magyarázza valamennyi kudarcát. Nemzeti csapatunk jelenleg a globálisan egyre jobban leszakadó magyar futballugar felett lebeg, és sokkal többet kihoz magából, mint ami a származási közegéből adódóan osztályrésze lehetne. Tudni illik a honi bajnokságból, utánpótlás- és edzőképzésből, és úgy egészében a magyar labdarúgás szervezeti kultúrájából a jelenleginél nem jobb, hanem rosszabb teljesítmény lenne valószínűsíthető. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a csapat minősége a kezdő tizenegyig terjed, és gyakorlatilag nincs kihez nyúlni, ha valaki „elfogy”, megsérül, vagy éppen rossz napot fog ki, máris érthetőbbé válik a helyzet.

Ettől még persze felülkerekedhettünk volna az íreken, csupán egyetlen percre voltunk a sikertől. Némi szerencsével és még több akarattal akár még a pótselejtezőket is abszolválhattuk volna, de a világbajnoki részvétel nem a futballunk szebb jövőjét biztosította volna, csupán egy újabb, minden korábbinál nagyobb és szemkápráztatóbb délibábot, ami ideig-óráig megint elfödte volna a bajokat.

A magyar labdarúgás jövője egy átfogó reformban, sok-sok évnyi megspórolhatatlan, koncepciózus és fáradságos munkában rejtezik, aminek végre-valahára neki kéne kezdeni! De arról, hogy ez évtizedek óta nem történt meg, legkevésbé a válogatott tehet.

Borítókép: Erdős Dénes/AP Photo

A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.