Marco Rossi útja a káosztól a halhatatlanságig a magyar válogatott élén

2018 júniusát írjuk. A magyar férfi labdarúgó-válogatott a legutóbbi sikeres Európa-bajnokságot követően mindent figyelembe véve lejátszott 18 mérkőzést, amelyeken öt győzelem, két döntetlen és tizenegy vereség a mérleg. Olyan nemzeti csapatoktól kapott ki, mint Andorra, Luxemburg, Kazahsztán vagy Ausztrália. És ami a vereségeknél is kiábrándítóbb volt, az a játék képe, illetve az a mechanizmus, amely alapján a Magyar Labdarúgó-szövetség évtizedek óta kinevezte az épp aktuális szövetségi kapitányt. Erwin Koeman, Egervári Sándor, Pintér Attila, Dárdai Pál, Bernd Storck, Georges Leekens. Jól látható, hogy ez a névsor nem ugyanazon elvrendszer alapján lett kiválasztva. Mondhatjuk, hogy koncepció nélkül válogattak, eltérő stílusú edzőket ültettek egymás után a válogatott kispadjára. Dárdai és Storck esete talán az egyetlen, amely kivételt képez, ugyanis az ő esetükben a pályán fellelhető volt a hasonlóság.

 

A fejetlenség kicsúcsosodása kétségtelenül George Leekens kinevezése volt, akinek a válogatott élén három vereségre és egy döntetlenre futotta, míg a pályán látottakkal nem volt szurkoló, aki legalább részlegesen elégedett lett volna. Az MLSZ-nél is érezték, hogy a belga szakvezető zsákutca, emiatt rögtön a nyár elején változtattak – a szeptemberi Nemzetek Ligája-mérkőzésekre már Marco Rossi készíthette fel a csapatot.

 

Ugyan Finnországban 1–0-s vereséggel kezdett, mégis jól indult a Rossi-éra. Pozitív mérleggel zárt a csapat az NL-csoport második helyén, és ennek óriási jelentősége volt, ugyanis Európa-bajnoki pótselejtezőt ért. Amire bizony nagy szükségünk volt, mivel a 2019-es év nem a tervek szerint alakult.

 

Bár 2019 márciusában a válogatott elérte az első bravúrgyőzelmét Rossival a kispadon, a friss világbajnoki ezüstérmes horvát válogatottat sikerült 2–1-re legyőzni a Groupama Arénában és még ezt követően is sokáig úgy tűnt, hogy – 48 évet követően – egyenes ágon juthatunk ki az Eb-re, a végén mégis csalatkozni kellett. A legutolsó játéknapot is továbbjutást érő helyen kezdte a válogatott, a saját kezünkben volt a sorsunk. Azonban azon a bizonyos cardiffi összecsapáson a walesiek ellen 2–0-s vereséget szenvedtünk, ezáltal az ötös csoport negyedik helyére csúsztunk vissza, és ismét pótselejtezőre kárhoztattunk.

 

Ez a találkozó sok szempontból fordulópontnak minősülhet. Egyfelől Marco Rossi itt váltott az addigi négyvédős szisztémájáról a három belső védős rendszerre. Másfelől Wales ellen a válogatott próbált dominálni, kezdeményezni, többet is volt nálunk a labda, azonban ez a visszásan sült el, és ennek következtében Rossi szemléletet váltott, a folytatásban védekezőbb (defenzívebb) stílust meghonosítva, elsődlegesen a biztonságra törekedve próbált eredményes lenni. Harmadrészt sok játékos számára ez a mérkőzés volt az utolsó a válogatottban. Az akkori csapatkapitány, Dzsudzsák Balázs ezt követően már csak egy barátságos meccs alkalmával húzhatta magára a címeres mezt, Baráth Botond és Pátkai Máté azóta sem szerepelt újra meggypirosban, és Nagy Zsolt is kijátszotta egy időre magát a nemzeti tizenegyből. Fejek hullottak. De Rossié szerencsére nem.

 

Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy ha már továbbra is megkapta az MLSZ részéről a bizalmat és a türelmet, élt vele, méghozzá a két pótselejtező alkalmával. Előbb idegenben Bulgáriát győzte le simán, majd Budapesten Izlandot verte meg drámai körülmények között Rossi legénysége, ezáltal kiharcolva az Európa-bajnoki részvételt. A kontinenstorna előtt azonban még következtek a Nemzetek Ligája B-divíziójának mérkőzései, ahol további lehetőség nyílt új játékosok beépítésére és az új játékrendszer begyakorlására. A magyar válogatottnál akkoriban többre taksált csapatok, egészen pontosan Szerbia, Oroszország és Törökország ellen volt lehetőség gyakorolni.

 

A fenti grafikon is jól mutatja, hogy nem a magyar csapat volt a domináns fél ezeken a találkozókon. Átlagosan 50% alatt volt a labdabirtoklásunk és kevesebb helyzetet dolgoztunk ki, mint amennyit az ellenfeleknek engedélyeztünk. Ebben az időben még a mélyen történő védekezés és az abból történő kontrázás határozta meg leginkább a válogatott játékát.

 

Mindez a 2021 nyarán megrendezett Európa-bajnokságon elhatalmasodott. Bár ez teljesen érthető, mivel halálcsoportba került a válogatott, Portugália, Franciaország és Németország mellé. Habár a torna számunkra egy 3–0-s vereséggel indult a portugálok ellen, a Franciaország és a Németország elleni döntetlen azt jelentette, hogy két topcsapat ellen sikerült pontot csennünk, ami kis híján a továbbjutáshoz is elég volt. Ki ne emlékezne arra, hogy a németeknek kétszer is egyenlíteniük kellett, és mindösszesen néhány percre voltunk az egyenes kieséses szakasztól. Ráadásul ezen a mérkőzésen volt talán először igazán markánsan érezhető, hogy a válogatott olykor-olykor már felvállal egy nyíltabb játékstílust és bátran, támadólag lép fel az ellenfelével szemben.

 

Az Európa-bajnokságot követően a világbajnoki selejtezők során tovább finomodott a csapat stílusa. Egyre inkább megjelent a letámadás, mint eszköz, ami az Angliával szembeni hazai 4–0-s vereségnek is volt köszönhető, ahol a mély blokk teljesen csődöt mondott. Az angolokat magunkra húzva szinte lehetetlen volt elviselni a nyomást, ezért logikusan adta magát a konklúzió, mely szerint távolabb kell tartani az ellenfelet a kapunktól. Másfél hónappal később a Wembley-ben így is történt. Ekkor ismételten olyan érzésekkel ülhettünk a képernyő előtt, mint az Eb utolsó mérkőzésén. Bátor játékkal rukkolt elő a csapat, amelynek az egyik komponense volt a periodizált letámadás. 0–4 helyett ezúttal bravúros 1–1 volt a végeredmény. Azonban a londoni egy pont nem sokat ért, mivel Albánia ellen újfent leckéket kaptunk.

 

Az első lecke az volt, hogy a felállt védelmek feltörésével továbbra is szenvedünk. A második lecke pedig a rest defence fontossága volt. Valószínűsíthetően mind a két tanulságra nagy szüksége volt Marco Rossinak ahhoz, hogy kialakítsa a jelenlegi játékstílusunkat, amelyben egyre inkább a labdához pozícionálja a játékosokat. Ennek támadásban olyan előnye van, hogy a legjobbjainkat egymáshoz közel tartva, kis játékokkal sokkal nagyobb esélyünk nyílik a zárt védelmek felbontására, mint a korábbi tanácstalan körbe-körbe adogatás alkalmával, továbbá ha sok játékost tudunk a labda köré szervezni, akkor egy esetleges labdavesztést követően is jóval nagyobb sanszunk van gyorsan visszaszerezni azt, ezzel elkerülni az ellenfelek kontráit.

 

Fontos tanulságok voltak, azonban ezek egy újabb világbajnoki részvételbe kerültek. Persze kit fog ez zavarni, ha a játékunk evolúciójának köszönhetően 2026-ban, 40 év után újra ott leszünk?

 

A vb-selejtezőket újabb NL-sorozat követte, immáron már az A-divízióban vártuk a sorsolást. Angliát, Németországot és Olaszországot sodorta Fortuna az utunkba. Ez jó lehetőséget teremtett arra, hogy lemérjük, hol is tartunk a nagy csapatokkal szemben, mekkora fejlődésen ment keresztül egy év alatt a nemzeti együttes. Jelentős volt az előrelépés. Átlagosan több, mint 5%-kal többet tudtuk birtokolni a labdát, mint az Eb-n. Meccsenként megközelítőleg eggyel több xG-nyi helyzetet dolgoztunk ki, míg eggyel kevesebbet engedtünk. Azaz az xG differenciánk közel kettővel csökkent. A válogatottnak közel kettő góllal sikerült csökkentenie a várható gólkülönbséget az ellenfeleivel szemben. A letámadásunk továbbra sem volt fojtogató – kivéve, amikor időszakosan Rossi feltekertette az intenzitást –, ám így is tízzel kevesebb passzt hajtott végre az ellenfél úgy, hogy magyar játékos ne avatkozott volna közbe. Ráadásul ebben a sorozatban sikerült Wolverhamptonban négyet gurítani az angoloknak, és ez végleg megalapozta Rossi képzeletbeli szobrát.

 

Ugyan hajszállal, de lemaradtunk a Nemzetek Ligája négyes döntőjéről, azonban a jó eredményeknek köszönhetően az első kalapból várhattunk az Eb-selejtezők csoportbeosztását, ahol Litvánia, Bulgária, Montenegró és Szerbia voltak az ellenfeleink. A labdás játékunkban fellelhető stílusjegyek, amelyeket fentebb részleteztem, ekkorra forrták ki magukat igazán, és 1972 óta először kijutottunk egyenes ágon egy Európa-bajnokságra.

 

Marco Rossi kezei alatt a válogatott egyértelműen felszálló pályán van, és ezzel együtt természetesen az olasz szakember karrierje is. Óriási tett volt a Budapest Honvéddal bajnoki címet szerezni, ám a magyar válogatott élén megélt sikerek egyértelműen egy másik dimenzióba tartoznak. Természetesen a diadalmenetnek rengeteg tényezője van. A játékoskeret az utóbbi években a honosításoknak és néhány kivételes képességű újoncnak köszönhetően drasztikusan javult. A Ferencváros európai kupaszereplései szintén segítik a válogatott előmenetelét. De Rossi munkája elvitathatatlan, megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen.

 

Az pedig óriási talány, hogy – bár ennek az idejét még természetesen nem tudjuk – hogyan néz majd ki a válogatott a Marco Rossit követő időszakban. Képes lesz-e az MLSZ olyan szakembert hozni, aki folytatja az évek óta zajló kivételes szakmai munkát vagy újonnan beköszönt a káosz és fejetlenség, amely a szurkolók számára ismételten ínséges időszakot jelenthetne.

Kiemelt fotó: Czeglédi Zsolt/MTI