Marco Rossi futballozott egy csapatban Hagival, Gullittal, gólt lőtt a Juventusnak, volt játékosa Bielsának is

Marco Rossi a Torino külvárosának tekinthető Druentóban született, ahogy Folytassa, Mister című önéletrajzában elmeséli, „Druento olyasmi, mint Budapestnek Újpest, Kispest vagy Budafok”. Apja a CEAT-gumigyárban dolgozott, esténként talpig feketében érkezett haza, annyi gumipor rakódott a ruhájára.

A kis Marcóban nagyapja, Gino ültette el a futball szeretetét. Ő vitte el a Torino 1926-ban épített stadionjába, a Filadelfiába, ő mesélt neki az Újpest kezdősorával, és a fradista Rudassal, illetve a kispesti Puskással felálló magyar válogatott 1947-es torinói vendégjátékáról, ahol az olasz válogatottat a kapus kivételével a Grande Torino néven emlegetett csapat adta. A torinóiak edzőjét ekkor Egri-Erbstein Ernőnek hívták. Rossi alig győzte hallgatni a mágikus magyarokról, az Aranycsapatról és Puskásról szóló anekdotákat.

Családi indíttatása és nagypapája fanatizmusa miatt már-már egyértelmű volt, hogy nem a Juventus, hanem a Torino FC utánpótláscsapatát fogja választani. Eleinte a helyi ASD Druentinában focizott, kilencéves korában viszont nagyapja átvitte a Toróhoz. Magasnak, ügyesnek számított, de épp csak annyira, hogy középső védőként megállja a helyét. Tehetségét ő maga is a helyén kezelte, a könyv bemutatóján így fogalmazott: „Nem voltam briliáns focista.”

Ráadásul édesanyja a lelkére kötötte, hogy a tanulás legalább olyan fontos, mint megelőzi a futballt. Rossi az érettségi után be is iratkozott az orvosi egyetemre, de a profi futball mellett nem fértek meg a tanórák. Leginkább azért, mert Marco Rossi a futballra tekintett hivatásaként, és ennek alárendelte a hétköznapjait.

„Én esténként mindig kimentem a haverokkal a városba, de Marco sohasem tartott velünk, mert vagy edzése volt, vagy pedig pihent, készült a másnapi tréningre. Száz százalékig a futballnak szentelte magát, hihetetlenül komolyan vette a sportot, nyugodtan kijelenthetem, hogy a szenvedélye volt. És maradt a mai napig” – idézi fel a gyermekkort a báty, Luigi Rossi.

Felrémlenek a kapitány fiának, Simone Rossinak a szenvedélyről megfogalmazott gondolatai a Büntetőnek adott interjúból: „Egyetlen nap sincs, amikor ne nézne meccset, és ne elemezne. Imádja ezt a sportot, és mindig újat akar tanulni. Rengeteg szakkönyvet olvas a taktikáról, a mentális felkészülésről, engem is meg szokott kérni, hogy rendeljek neki néhányat. […] Teljesen munkamániás. Amikor a családdal elmegyünk pihenni valahová, látom, hogy jönnek az értesítések a telefonjára a meccsek állásáról. […] Követi a válogatottakat, az első, másod- és a harmadosztályú meccseket is. Olaszországban a harmadosztályban is volt edző, néha még ma is kimegy egy-egy meccsre. Őrület. De meg tudom érteni. És szerencsére édesanyám is.”

Marco Rossi a Piacenza mezében (Forrás: Sport Piacenza)

Edzői több pozícióban is kipróbálták a védelemben, végül legtöbb meccsét az akkor még létező söprögető poszton játszotta, a védősor mögött. Az ő idejében a Torino FC primavera csapata remek volt, megnyerte a korosztályos Olasz Kupát is. Marco Rossi ennek a brigádnak volt a kapitánya, és az 1983–1984-es idényben 19 évesen bemutatkozhatott az Ascoli ellen az első csapatban – hat percet kapott.

A Torino 1984-ben eladta a harmadosztályban játszó, nápolyi Campaniának. Abban az évben a tartalékcsapattól távozók közül egyedül Rossiért kapott pénzt a klub. Új együttesében három évet töltött, majd a Nápolyi-öböl másik oldalára költözött, Pozzuoliba, leigazolta a Campania Puteolana. Ebben az időszakban ismerkedett meg későbbi feleségével, Mariellával, akivel életük felét azóta is Nápolyban töltik.

Végre stabil helyet kapott a másodosztályba frissen feljutó Catanzaróban, a szezon 38 meccséből mindössze kettőn nem volt kezdő. A csapat kis híján – egyetlen pont hiányzott – feljutott a Serie A-ba.

Rossit 1988-ban leigazolta a Brescia, amely a Serie B középcsapatának számított. A vezetőség igyekezett megerősíteni a keretet, 1990-ben például megérkezett Maurizio Ganz (később az AC Milan játékosa is volt), egy évre rá pedig az edzői posztra a román Mircea Lucescu. Ahogy elődei, ő is alapemberként számolt Rossival, aki öt szezon alatt 182 mérkőzésen volt a pályán – leginkább kezdőként –, amivel ott van a 30 legtöbb Brescia-meccset játszott labdarúgó között. Ha valakitől megkérdezzük a városban, kicsoda Marco Rossi, biztosan emlékezni fog rá.

Az 1991–1992-es idényben a Brescia a Palermo ellen kezdett idegenben, és a 68. percben Rossi egyenlített, a végeredmény 1–1 lett. Első három meccsén csupán ezt az egy pontot szerezte a Brescia, onnantól viszont csak kétszer kapott ki a bajnokságban (egyszer 2–1-re a Bolognától, a meccs első gólját Détári Lajos lőtte), és a másodosztály aranyérmeseként, színolasz kerettel jutott a Serie A-ba.

Lucescu révén megérkezett erősítésként a román válogatott harmada, Ioan Sabau, Dorin Mateut, Florin Raducioiu és a legnagyobb hal: Gheorghe Hagi a Real Madridból. Akinek viszont nem lehetett megkérdőjelezni a helyét a csapatban, az továbbra is Rossi volt. A védelem kulcsfigurájaként szerepelt, de hozzá kell tenni, hogy a románokkal megerősített Bresciának így sem volt sok esélye a bent maradásra. A végén mégis egyetlen ponton múlt, hogy a Genoa játssza az osztályozót, ne a Brescia, amely az Udinese elleni 3–1-gyel búcsúzott a Serie A-tól. A védelem rendben volt, a hetedik legkevesebb gólt kapta a csapat, egy jó csatár viszont hiányzott, a Brescia szerezte a legkevesebb találatot az idényben.

Stabil játékával Rossi eladta magát: 1993 nyarán bejelentkezett érte a Sampdoria, amely igazi nagycsapat volt akkoriban. 2,5 milliárd lírát adtak érte, ami nagy szó, hiszen Rossi már 29 éves volt. Sven-Göran Eriksson volt a főnök a klubnál, itt játszott Pietro Vierchowod, Roberto Mancini, a jugoszláv válogatott egykori csillagai, Vladimir Jugovics, Srecko Katanec, Angliából David Platt, és a korszakos zseni, Ruud Gullit.

Eriksson a szezon elején középső védőként számított rá, majd balhátvédként is bevetette. Rossi a bajnokság második felében már kevesebb lehetőséget kapott, de így is volt 16 meccse a bronzérmes csapatban. Messze a Sampdoria lőtte a legtöbb gólt a szezonban (64), és a bajnok AC Milant is legyőzte.

„Utólag visszagondolva, nem is értem, hogyan voltam képes futballozni azon a szinten. […] A két év alatt – hiába játszottam a Serie A-ban –, nem tudtam úgy kifejezni magam sem a pályán, sem azon kívül, ahogy szerettem volna, mindig mellékszereplő maradtam” – írja a Folytassa, Misterben, hozzátéve a genovai két év volt pályafutása csúcsa. Amikor 1995-ben lejárt a szerződése, nem marasztalták, és Mexikó egyik élcsapatához, a Club Américához igazolt. A csapat vezetőedzőjéről, Marcelo Bielsáról mindig is áradozva beszélt Rossi, önéletrajzi könyvében oldalakon át ír róla.

„Marcelo Bielsa annyira a hivatása rabja volt – illetve szerintem ma is az –, hogy amikor Mexikóvárosban játszottam, meg voltam győződve róla arról, hogy mániákus őrült. Még azzal együtt is, hogy olyan nagyszerű edzővel életemben nem dolgoztam, mint amilyen ő volt”

– így Rossi.

Marcelo Bielsa (a bal szélen) és Marco Rossi (az álló sorban balról az ötödik) a mexikói Club Américánál (Forrás: Barra Libre FC TV)

Az olasz azt tapasztalta, hogy Bielsa éjt nappallá téve hallgatja, nézi a futballról szóló CD-ket, olvassa a könyveket, készül az edzésekre. A tréningek előtt három-négy órával érkezett, és legalább ennyi ideig maradt az irodájában edzés után is. Globálisan gondolkozott a futballról, és hálóba rendezte a tudását. Amikor az Atlasnál dolgozott, egy év leforgása alatt 92 mexikói várost járt végig, ahol mintegy 20 000 fiatal játékost nézett meg, elemezte a játékukat, és adatbázisba rendezte tudását. „Az Atlas 20 éven át ebből élt.” Nem mellesleg a 2006-os vb-n a mexikóiak kezdőjéből nyolcan voltak azok közül, akiknek a kiemelését Bielsa szorgalmazta felfedező körútján.

Rossi egy szezont töltött végül az Américánál, majd a másodosztályú Eintracht Frankfurthoz igazolt újabb egy évre. A német várost járva ismerkedett meg az étteremtulajdonos Giuseppe Giambertonéval, akivel azóta jó barátságot ápol, és akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Rossi Magyarországon vállalt edzői munkát.

Utolsó élvonalbeli klubja a Serie A-s Piacenza volt, amelyben újra találkozhatott Vierchowoddal, és megismerhette a 21 éves Simone Inzaghit. A klub történetének legjobb első osztályú idénye volt ez, Rossi 24 mérkőzésen söprögetett a csapatban. Ezután amatőr csapatoknál (Ospitaletto, AC Salo) vezetett le, és 2000-ben játszotta utolsó mérkőzését labdarúgóként.

Marco Rossi az álló sorban balról a második a Sampdoria 1993-1994-es csapatképén (Forrás: Wikipedia)

Édesanyja így „indította” el edzői pályáján: „Azt mondtam a fiamnak, Marco, ha már nem tudsz úgy futballozni, ahogy szeretnél, menj el edzőnek. Hiszen a futballt imádod, és biztos vagyok benne, hogy jó edző lesz belőled. Erre ő azt mondta, nem anya, nem, én nem leszek edző. Aztán rögtön beiratkozott a tanfolyamra…Hát Marco már csak ilyen.”

A sztori folytatása ismert.

Kiemelt fotó: sport.virgilio.it