„Tudom, mennyit edzettek a mi időnkben a futók, kajakosok, pólósok, mi annál sokkal kevesebbet” – interjú Egressy Gáborral

– Mondhatjuk, hogy az atlantai olimpiai szereplés kivívása, és az ötkarikás játékokon való szereplés a csúcspontja a futballista karrierednek? 

– Nagyon nagy dolog volt, az biztos. Huszonnégy éve nem jutottunk már ki akkor az olimpiára, és azóta is eltelt annyi. Sőt… Emlékszem, sokan figyelmeztettek akkoriban, szép siker a kvalifikáció, sajnos azonban eltelik majd újabb huszonnégy év úgy, hogy nem leszünk résztvevők, amit én akkor nem hittem el, erre tessék! De nem egyedül az olimpiát gondolom nagy sikernek, az, hogy vb- és Eb-selejtezőn öltöttem magamra a címeres mezt, hogy Bajnokok Ligája-selejtezőben játszottam, hogy bajnokságot nyertem, vagy hogy kilencvenkilenc gólt szereztem a magyar élvonalban, ugyancsak az. Szóval bár szép az olimpia, eltörpül szerintem ahhoz képest, amilyen varázslatos lehetett Európa-bajnokságon szerepelni az utódoknak.

– Azért ha az ellenoldalon felsorakozó futballistákat lajstromozzuk, Ronaldo, Rivaldo, Bebeto, Roberto Carlos, Dida, vagy Okocha és Kanu, az sem lehetett semmi. Az amúgy, hogy az olimpián Japán és a bombaerős nigériaiak ellen egyaránt játszottál, a még félelmetesebb brazilok ellen viszont nem, ma is fájdalommal tölt el?

– Egyáltalán nem. A brazilok bemelegítését legalább közelről figyelhettem, attól is leesett az állam. Eleve nem volt rossz a Miami Dolphins korábbi stadionjában, az Orange Bowl-ban fellépni. Mert amúgy az NFL-t is szeretem. Az első meccsen, a későbbi olimpiai bajnok Nigéria ellen játszottam, ott nagy esélyt szalasztottunk el. Dunai Anti bá’ a második mérkőzés előtt változtatott az összeállításon, el kellett fogadnom. A japánok elleni, ugyancsak szerencsétlen vereséggel végződő összecsapásra visszakerültem a csapatba.    

– Abba a társaságba sokan nagyon sokat láttak bele, vagy legalábbis reméltek tőle, felnőtt szinten mégsem lett hasonlóan sikeres a korosztály. Miért nem?

– Szerintem hiba volt, hogy nem merték egy az egyben átültetni az együttest felnőtt szintre, noha Anti bá’-nak tettek ilyen ígéretet. Hosszú távon biztosan kifizetődő lett volna. De az az elvem, hogy visszafelé nem tekintgetünk. Azért abból a csapatból rengetegen lettek felnőtt válogatottak, én magam huszonegyszer, több edzőnél is, amit jó visszajelzésnek gondolok, persze nem lehet megmondani, mire lettünk volna együtt képesek. Egy biztos, nagyon összetartó társaság volt a miénk. 

– A válogatott mondhatni immár rendszeres szereplője az Európa-bajnokságoknak, és remélhetően a jövő évire sem jelent gondot eljutni, azt persze elfelejtjük hozzátenni, hogy huszonnégy csapatos lett időközben, azaz szinte fél Európa kint van. Mondanám is, hogy így ti is simán eljutottatok volna egy Eb-re, de visszalapozva az almanachokban kiderül, 1996 és 2008 között egyszer sem voltunk a selejtezőcsoportban az első háromban. Akkor hát mégiscsak bravúr?

– Vb-selejtezőcsoportban viszont végeztünk az első háromban, a rájátszást érő második helyen is, de tény, a maiakkal ellentétben nekünk nem sok esélyünk volt kijutni Eb-re. Sok múlik azon, hol futballoznak a játékosaink, én még ugye a Bosman-szabály életbe lépése előtti érában játszottam, kétmillió fontban szabták meg az áram, ki akart volna kifizetni értem annyit?! Sokkal nehezebb volt külföldre igazolnunk, pedig ott játszva sokkal inkább segíthettük volna a válogatottat.

Harminckettő voltam, amikor valahára eljutottam az Admira Wackerbe, a Bosman-törvény miatt lejárt szerződéssel ingyen. Akkoriban is akadtak persze olyanok, akikért adtak pénzt, Dárdai Palit vagy Lisztes Krisztiánt kivásárolták a szerződéséből, de kevesebben kaptak esélyt. Amikor már menni lehetett, az uniós csatlakozás után, számosan tizenhat évesen nekivágtak a nagyvilágnak, Szalai Ádám például, és nem megbántva a hazai edzőtársadalmat, kint azért más munkában volt részük, mint idehaza. 

– Adódik hát a kérdés: teljesnek gondolod a futballkarriered, vagy visszatekintve elfog a hiányérzet?

– Teljes volt. Még ha azóta is folyton megkapom, hogy több volt bennem. Lehet, csak épp kilencvenhatban harmincmillió forint plusz áfa összegben szabták meg az áramat, ez azért szűkítette a mozgásteremet. Nincs értelme a „mi lett volna, ha” kérdéseket feszegetni, akkor is elégedett voltam a pályámmal, a mából visszagondolva is az vagyok. Ettől még nyilván alakulhatott volna másképp. Huszonnégy évesen aláírtam az Austriának, az MTK és a Wien azonban nem tudott megegyezni. Azt mondjuk ma sem értem, miért nem fogjuk fel, hogy a kevesebb néha több. Ha egy kicsit engedek az árból, de gyümölcsöző kapcsolatot alakítok ki a külföldi partnerrel, lehet, később jó néhány játékost elpasszolhatok neki. Az MTK azóta se adott el senkit az Austriának. Jártam a Wimbledonnál is, csak hát az a bizonyos kétmillió font betett. De nem dőlök ezek miatt a kardomba.

– Annak tükrében, hogy a manapság honos felfogás szerint elég későn kezdtél el futballozni, pláne nem kell.

– Tizenegy évesen, de addig is rengeteget futballoztam, csak épp az egyéb edzéseim után. A tizenötödik kerületben sporttagozatos iskolába jártam, onnan mindenki kötelezően az Újpestbe ment sportolni. Nyolcéves koromig úsztam, tizenegyig atletizáltam, apu azt akarta ugyanis, hogy először az alapsportágakat sajátítsam el. Úszni ma is szoktam, az atlétikai vb-n kint járva pedig újra csak meggyőződhettem afelől, a futásnál mennyire fontos a stílus, amire aztán rá lehet pakolni az erőt. Futballistaként is mindig imádtam az erőnléti edzőimet, emlékszem, a BVSC-ben játszottam, már felnőtt válogatott voltam, amikor Mezey György atlétika edzője, Sztipits Laci bácsi azt mondta, atlétát farag belőlem, és eljuttat az olimpiára… Szóval bár „csak” tizenegy évesen kezdtem el az Újpestben futballozni, én előtte is folyton rúgtam a labdát. A suli előtt volt egy órás úszóedzésem, a tanítás végén megint, aztán öt körül lementem focizni a térre, és kilencig nyomtuk. Péntek délutántól vasárnap estig szintén. A labdával való kontakt, ami abban a korban a legfontosabb, mindvégig megvolt. Amúgy kilencéves korom körül jártam az MTK-nál, de elküldtek. Jöjjek vissza később, megerősödve, mondták. Lehetett benne valami, elvégre a serdülőben valamiért bőregérnek hívtak… Más idők voltak azok, mi annak is örültünk, ha az újpesti salakoson játszottunk, mert jobb volt, mint a Cérnagyár homokja. Ha egyszer-egyszer felengedtek a fűre, ünnepeltünk. Ezért is imádtam, ha külföldön jártunk. Ma már szerencsére egészen más az infrastruktúra.

– Ami viszont hiányzik a magyar pályákról, az a saját nevelés. Te elkezdted tizenegy évesen lila-fehérben, és huszonkét éves korodig le sem vetted azt a mezt.

– Nem feltétlenül csak nálunk hiányoznak. Azt érdemes szerintem figyelni, merre megy a futball. A fizikum kulcskérdés. Lehet, az atléták edzéseit kellene tanulmányozni, mert annyira afelé megy a sportág. Nézem a Dortmund U17-es, U19-es csapatát, számos kiváló atletikus képességgel, adottsággal megáldott afrikai fiatal van benne, akiket nyilván megtanítanak időközben futballozni. Lehet, atlétákat kell eztán futballozni tanítani.

Jól tudom, mennyit edzettek a mi időnkben a futók, a kajakosok, a pólósok, mi annál sokkal kevesebbet. Pedig kibírtuk volna szerintem a több melót. Egyszerűen csak más követelményrendszert kellene felállítani. Nálam biztosan magasabban lenne a szint. Az, hogy valaki harmincnégy-harmincöt kilométer per órás sebességgel sprintel, nem csak azért lehetséges, mert így született, hanem mert dolgoztak rajta. A gyorsasághoz is hozzá lehet tenni. Sokáig élt itthon az elv, hogy a labdarúgóknak nem szabad felsőtestre gyúrni, mert nem lesz higanymozgásuk… Szóval, bár jó felé megyünk, nagyon nagy még a lemaradás.

– Amikor 1996-ban, ősújpestiként a szerződésed lejártával a BVSC-be igazoltál, az egy nehéz döntés volt?

– Nagyon. Persze mindenki azt gondolta, a pénzért váltottam, pedig nem, mert Újpesten is jól kereshettem volna. Mezey Gyuri bá’ olyan három évet vázolt azonban fel, amelyet nagyon vonzónak gondoltam, volt benne perspektíva, jövőkép. Szívem szerint sosem igazoltam volna el a Megyeri útról, csak épp ott nem éreztem biztosítottnak a fejlődésemet. Ami egy huszonkét éves játékos esetében elég fontos szempont. Aztán két évvel később az Újpest bajnok lett, „hogy lehettél ilyen hülye”, vágták a fejemhez, én viszont nem bántam meg a döntésem. Aztán Gyuri bá’ szólt, a MÁV hamarosan kiszáll, de az MTK-ba el tudnék igazolni. Nem hezitáltam. A Hungária körúton is három és fél évre írtam alá, ahogy később Zalaegerszegen is. Nem akartam én soha ugrálni, akár egyetlen klubban is el tudtam volna képzelni a karrieremet, csak nem úgy alakultak a körülmények. Amikor az Admirába igazoltam, akkor már valóban a pénz motivált, de harminckét évesen ez talán érthető. A szakmai kihívás, a szakmai elismertség kivívása miatt üdvözítőbb lett volna korábban külföldre igazolnom, meg a kíváncsiság is hajtott volna, hogy fel tudom-e ugyanúgy venni a ritmust, mint mondjuk Dárdai Pali. Pedig neki sem volt könnyű. Évekig szobatársak voltunk a válogatottban, Berlinbe szerződése után egy évig hallgattam, hogy ilyen fáradt, meg olyan, és hogy soha többé nem megy le edzésre, persze lement, és az egyik legjobb lett. 

– Soha nem tértél már vissza Újpestre azután, hogy otthagytad a negyedik kerületet. Nem akartál, ők nem akarták, vagy csak nem úgy alakult?

– Nehéz ezt megmondani. Azt hiszem, az utóbbi. A Fradival egyébként többet tárgyaltam, mint az Újpesttel. Persze minden megkereséskor visszakérdeztem, újpestiként hogy mehetnék én oda? De ha mégis, képzeljük el, mit kaptam volna az első rossz meccsem után.

– Diósgyőrben viszont mintha a második otthonodra leltél volna, még ha sokáig nem is időztél Miskolcon. Az első etapban tizenhét, a másodikban tízgólos idényt produkáltál.

– Imádtam ott játszani. Már a bemelegítésnél borsódzott a hátam. Eljött rendre tízezer ember, aki minket akart látni, nekünk drukkolni, a nevünket dalba foglalni. Zalaegerszegen is valami hasonlót éreztem. S ez kellőképp inspirált. Már csak emiatt is akartam minden meccsen a lehető legjobban játszani, meg hogy hétfőn ne szóljanak be nekem a boltban. Nehezen viseltem volna, ha nem kedvelnek. Jó érzésekkel töltött el úgy végigsétálni a belvároson, hogy elismernek.

Emlékszem, egyszer Tornyi Barnabás meg akart büntetni, mondván ellógom a bemelegítést. „Dehogy”, feleltem. „Csak bámulom a tömeget, hát nem látja, mester, micsoda hangulat uralkodik!? Én itt biztosan nem fogok rosszul játszani.” Mindig kellett nekem valami, ami motivált. Ha nagyon gyenge volt az ellenfél, mindjárt vesztettem a lelkesedésemből. Nyerjétek meg ti, mondtam olyankor a csapattársaimnak. Az nem különösebben ösztönzött, hogy rúgjak öt gólt a kicsik ellen, más viszont a gyengébbnek is annyit próbál berámolni, amennyit csak bír, hogy róla beszéljen mindenki, ő szerepeljen a címlapokon, és lehet, így helyes, belőlem azonban ez hiányzott. Én a jók ellen akartam megmutatni, mit tudok, az erőset akartam kicselezni, lefutni, legyőzni.

– A Zetével végül is úgy nyertetek, hogy nem feltétlenül ti voltatok a legesélyesebbek.

– Amikor a bajnoki címet megelőző télen megérkeztem Zalaegerszegre, hat pontra voltunk az utolsó előttitől. Már akkor igazolásokba fogott a klub, hogy biztosan bennmaradjon, aztán a nyáron ráerősített, érkezett Molnár Balázs, Urbán Flórián, Kenesei Krisztián, Szamosi Tamás. Ők kétségtelenül sokat tettek hozzá a sikerhez, plusz mellettünk állt a szurkolótábor. Pozitív közegben dolgozhattunk, Bozsik Péter személyében fiatal, ambiciózus, taktikailag alaposan felkészült tréner irányított bennünket, meg is lett az eredménye. 

– Urbán Flórián, Kenesei Krisztián, Waltner Róbert, Egressy Gábor – amellett, hogy kiváló játékosok alkották azt a ZTE-t, nagy egók ültek az öltözőben, akiket azért kellett tudni kezelni.

– Péter valóban nagyon jól kezelte a helyzetet, és mert az eredmények jöttek, erősödött a kohézió, egyre jelentősebb célokat lehetett kitűzni. De meg kell jegyezzem, egók nélkül nem lehet ezt a játékot űzni. A Bayern vagy a PSG öltözője is tele van egóval, mindenki játszani akar, az edzőnek meg kell találni a megoldást. Egervári Sándor volt egyébként ebben az egyik legkiválóbb, ő a tizenhatodik játékost is ugyanúgy tudta motiválni, tűzben tartani, elhitetni vele, mennyire fontos, mint a csapatkapitányát.

– Mármost hiába a tartalmas futballkarrier, a huszonegy felnőtt válogatott szereplés, jó időre eltávolodtál a labdarúgástól, és a kézilabdában találtad meg a helyed, budakalászi ügyvezetőként. Gondolom, arról nem te döntöttél, ki legyen a balátlövő, és hogy kit igazoljatok a jobbszélre.

– A szakmai kérdésekbe nem szóltam bele, bár imádtam volna, ha megtanulok cundert dobni. Az operatív részleggel foglalkoztam, a gazdasági vonalat vittem. Eleinte a technikai feladatokat intéztem, buszt rendeltem, vagy épp a felszerelést szereztem be. Csináltam szinte mindent. Később aztán ügyvezetőként negyven-negyvenöt alkalmazottért feleltem, tíz, húsz, százmillió forintokról kellett dönteni. Sportmenedzseri szakon végeztem a TF-en, mert az Excel-tábla mindig jobban érdekelt, mint a taktikai, úgyhogy testhezálló feladatnak ítéltem, és szép tizenegy évet töltöttem el Budakalászon. Csupa pozitív emlékkel gondolok rá vissza. De mást gondoltam én a jövőről, mint a tulajdonos.

Egy kis Ajaxot szerettem volna felépíteni, a saját utánpótlásunkra alapozva, nem pedig külföldről hozni jobblövőt. De nagyon megszerettem a közeget, a kézilabda gyönyörű sport, ráadásul lehetne is mit onnan átemelni a futballba, mondjuk hogy egy négy a négy elleni párharcnál hogyan cselekszel, hol bontod meg az ellenfelet. Az is tetszett, hogy a labdarúgással ellentétben nincs benne annyi „okos”, nem hiszi azt tízmillió ember, hogy ért hozzá. Könnyebb is volt emiatt benne dolgozni, bár valójában a futball az én terepem.

– És futballklub hasonló szerepkörbe, vagy sportigazgatónak sosem hívott?

– Egyszer, a ZTE. Végh Gáborral leültünk beszélgetni, de akkor azt mondtam, nem szeretném feladni a budakalászi projektet. Azóta a profi osztályokból nem beszélgettem senkivel. Az amatőr futballban vállaltam szerepet, a 13 FC-nél ügyvezetőként, a Majos Bonyhádnál sportmunkatársként dolgozom, közben egyesületeknek írok TAO-pályázatokat, de nagyon szeretnék a futballban magasabb szinten tevékenykedni. Előbb tanulnék, egy nagyobb klubnál igyekeznék betekinteni a működésbe, nem akarnám mindjárt én megmondani a frankót. A sportszakmai és a gazdasági vezetői szerep is érdekel. Örülnék, ha a tanuló időszak után a munkatársakkal felépíthetnék egy sikeres klubot. Szóval szeretném a futballban magas szinten is megméretni magam.

Kiemelt fotó: Egressy Gábor