„Úgy érezték a korszellemet, mint senki más” – 30 for 30: Mike and the Mad Dog

Nyüzsgő New York-i utcákkal kezdünk, és már azelőtt, hogy ez bárkitől elhangozna, tudjuk, hogy ez a város nagyon szereti a sportot. NFL-, NHL-, NBA- és MLB-csapat is van a metropoliszban, nem véletlen, hogy a helyiek szomjazzák a minőség sporttartalmat. Ezt az igényt azonban az 1980-as években a médiavállalatok nem tudták kiszolgálni. Robert Thompson kutató beszél arról hosszan a film elején, hogy akkoriban kevés olyan rádió volt, amely igazán szórakoztatóan tudott volna foglalkozni a sporttal, a korszak tárgyilagosságra törekvő műsorkészítése távol állt a hallgatók igényeitől.

Ám jött a WFAN, amely azzal az ígérettel kezdte meg a működését 1987-ben, hogy ez lesz az első, 24 órában sporttal foglalkozó rádió. Az adó vezetői épp ezért hangos sikerre számítottak, ám ezt kezdetben nem kapták meg. A rádió hallgatottsága az első hónapokban mérsékelt volt, ennek pedig a szakértők szerint részben az volt az oka, hogy nem alkalmaztak New York-i műsorvezetőket.

Azonban hamar a csatorna vezetőségének látóterébe került két tehetséges műsorvezető, a korábban már említett Mike Francesa és Christopher Russo. Kettejük pályája egészen eltérően alakult. Előbbi egy másik műsorsávban már korábban is a rádiónál dolgozott (saját elmondása szerint egy meccsen hallotta a WFAN hirdetését, ekkor kezdett el érdeklődni, hogy lenne-e számára hely). Bár a tudását mindig elismerték, a stílusát túl száraznak tartották, így igazán nagy karriert nem jósoltak neki. Nem úgy, mint Russónak, akinek a nevét a legtöbb hallgató első hallásra megjegyezte. A műsorvezető jellegzetes orgánuma és lendületes, szenvedélyes stílusa miatt hamar a rádiózás egyik legnagyobb közönség-kedvencévé vált. A hangjára a városi legenda szerint a „szteroidozott Donald kacsa” kifejezést használták.

De hogyan tudott együtt dolgozni ez a két, eltérő habitusú ember? Kezdetben nagyon nehezen.

„Olyan volt, mint egy elrendezett házasság. Alig találkoztunk az első közös adásunk előtt! De a hallgatottság mindent igazolt. Néhány hónap után listavezetők voltunk, és egyre nagyobb előnyre tettünk szert”

– fogalmazott Francesa.

Különös, hogy az első adásokat mindketten nagyon rossznak érezték, ám a közönség lelkesedett a műsorért. Mark Mason programigazgató később úgy fogalmazott, hogy „mindkét műsorvezető olyan emberrel tangózott együtt, akivel egyébként nem szeretett volna”. És ez a tánc egy 20 éven keresztül sikeres műsort eredményezett.

A következő lépés, hogy megértsük, miért volt ennyire népszerű a Mike and the Mad Dog.

Az egyik fontos szempontot már említettük korábban, a két műsorvezető ízig-vérig New Yorki-i volt. Ismerték a város sportéletének szereplőit, szenvedélyesen beszéltek a helyi csapatokról. Másrészt kettejük eltérő személyisége nagyon izgalmas dinamikát eredményezett, amiből rengeteget profitált a műsor. Ráadásul, ahogy a legjobb újságírók, ők is fel merték tenni a keményebb kérdéseket is, nem véletlenül látunk egy-egy olyan bevágást a filmben, amikor a műsor aktuális vendége meglepődik a nagyon kellemetlen kérdés hallatán.

Ezek azonban csak a tisztán szakmai szempontok, volt egy ennél általánosabb oka is sikernek. A 90-es években virágzott a New York-i sportélet, a Yankees sorban nyerte a World Series sorozatokat, a Rangers magasba emelhette a Stanley-kupát, a Knicks szintén rendre ott volt az NBA végjátékában. A hallgatók tehát a korábbiaknál is jobban vágytak a sporttal kapcsolatos műsorokra, és ahogy a CBS munkatársa, Damon Amendolara fogalmaz, egyik műsor sem érezte olyan jól a korszellemet, mint a Mike and the Mad Dog.

Persze az sem véletlen, hogy a 30 for 30 epizódjában már egy évekkel későbbi közönségtalálkozót látunk, amelyen a szereplők a búcsúról is beszélnek. A műsor végül 2008-ban ért véget, ennek a hátterében leginkább a korábban említett, az évek során egyre jobban elmérgesedő konfliktusok voltak. Ám a rajongók máig szívesen emlékeznek a műsorra, a sportrádiózásra gyakorolt hatása pedig megkérdőjelezhetetlen.

Kiemelt kép: ESPN