Új-Zéland ezúttal Katarban szerezte meg a vb-pótselejtezős helyet a viszontagságos minitornán

Az óceániai világbajnoki selejtezősorozatot eredetileg 2020 szeptemberében kezdték volna meg a térség nemzeti csapatai, a világjárvány azonban alaposan átírta a terveket: előbb 2021 nyarára halasztották a mérkőzéseket, majd idén tavaszra, azonban, mint azt láthattuk, a pandémia még így is alaposan beleszólt a versengésbe. Ezt végül március 17. és 30. között bonyolították le a világbajnokság leendő helyszínén, Katarban, azon belül is Doha városának két stadionjában, az al-Arabi otthonaként ismert Grand Hamadban, és a Qatar SC hazai pályáján, a Suheim bin Hamad stadionban.

A viadal még el sem kezdődött, a menetrend máris borult, hiszen Tonga válogatottjának 13-án előselejtezőt kellett volna játszania a Cook-szigetek csapatával, ám a tongaiak kénytelenek voltak lemondani a szereplést, az országot ugyanis nemrég egy közeli földalatti vulkánkitörés és az azt követő cunami sújtotta. A csoportkörbe így a térség hét, a FIFA világranglistáján legmagasabbra sorolt válogatottja került be, nyolcadikként pedig a Cook-szigetek.

A két legerősebb csapat kiemeltként külön csoportokba került, Új-Zéland a 110., a Salamon-szigetek a 141. volt a világranglistán a tavaly novemberi sorsolás idején.

Vanuatu labdarúgói már a csoportkör első fordulójában esedékes, Tahiti elleni mérkőzésükre készülődtek, amikor COVID19-tesztjeik sorra pozitív eredményeket mutattak, a második fordulóra pedig a Cook-szigetek játékoskeretének jelentős része dőlt ki ugyanezen okból, mindkét válogatott kénytelen volt visszalépni a tornán való további részvételtől. Az így felborult A csoport első lejátszott meccsének eredményét törölték (a Salamon-szigetek magabiztos, 2-0-s győzelmet aratott a Cook-szigetek felett), a két állva maradt válogatott pedig továbblépett az egyenes kieséses szakaszba, sorrendjüket egyetlen, egymás elleni mérkőzésük döntötte el. Ezalatt a B jelű kvartettet Új-Zéland megnyerte, bár az első meccsen a pápuák kemény védelme megizzasztotta – ez a gárda futott be másodiknak, legyőzve Új-Kaledóniát és Fidzsi-szigeteket.

Rövid történeti emlékeztető

Ám mielőtt elmerülnénk az aktuális eredmények és érdekességek tárgyalásában, idézzük fel gyorsan a közelmúlt óceániai vb-selejtezős történetét! Mint emlékezhetünk, a 2010-es kiírásban történt először, hogy Ausztrália már az Ázsiai Labdarúgó-szövetség kötelékében vágott neki a kvalifikációnak, Új-Zéland így befuthatott a pótselejtezős „fél” helyre. Mi több, Bahrein legyőzésével ki is jutottak a dél-afrikai világbajnokságra, ahol emlékezetes módon, három döntetlenjük után veretlenül estek ki a csoportkör végén – abból a csapatból Winston Reid és Chris Wood ma is a válogatott meghatározó tagjai.

A 2014-es vb-t megelőzően a Kivik szintén sima győzelemmel zárták az óceániai selejtezőkört, majd az interkontinentális pótselejtezőn összesítésben 9-3-mal kiütéses vereséget szenvedtek Mexikótól. A legutóbbi, oroszországi viadalon sem láthattuk Reidéket, akik bár „hazai” döntőjükön két mérkőzésen 8-3-as összesítéssel múlták felül a Salamon-szigeteket, az interkontinentális pótselejtezőn a hazai gól nélküli döntetlen után Limában 2-0-s vereséget szenvedtek Perutól.

Visszarázódás közel három év kihagyás után

Dohában nagy kihívással néztek szembe a részt vevő játékosok és szövetségi kapitányaik, hiszen Új-Zéland kivételével, amely öt barátságos mérkőzést le tudott játszani a világjárvány kitörése óta, a válogatottak 2019 nyara óta nem találkoztak. Ez talán az új-kaledóniai legénységen érződött leginkább a torna során, tagjai csupán menő frizuráikkal kápráztatták el az online nézőközönséget, a jó játékkal viszont adósak maradtak. A Fidzsi-szigetekkel sem tudott csodát tenni idős dán mesterük, Flemming Serritslev, aki pedig korábban Pápua Új-Guinea szövetségi kapitányaként váratlan bravúrokat tudott felmutatni; a Fidzsi-szigetek válogatottján egyetlen profijuk, az Indian Soccer League sztárja, a csapatkapitány Roy Krishna sem tudott érdemben segíteni.

Pápua Új-Guinea gárdája ugyanakkor nagyszerű teljesítménnyel rukkolt elő, felvonultatva az óceániai térség egyik legösszeszokottabb belsővédő-párosát, a Komolong-testvéreket: a csapatkapitány Alwin Új-Zéland és az Egyesült Államok mellett Németországban is futballozott már, míg öccse, Felix szintén megfordult új-zélandi és amerikai együttesekben. A pápuák továbbra is számíthattak a 36. évéhez közeledő Raymond Gunembára, akit beválasztottak a 2010-es évtized óceániai álomcsapatába – rajta kívül az új-zélandiak mellé más országból csupán a fent említett Krishna, illetve a Tahiti színeiben ezen a tornán is szerepelt Teaonui Tehau fért be abba az elképzelt tizenegybe.

None

A B csoport első találkozóját tehát Új-Zéland nagy nehezen, 1-0-ra nyerte Pápua Új-Guinea ellen, majd mindkét válogatott hozta a meccseit Fidzsivel és Új-Kaledóniával szemben. Az A csoport egyetlen érvényes csoportmérkőzésén az esélyesebb Salamon-szigetek 3-1-re legyőzte Tahitit, így alakult ki a legjobb négy mezőnye, párosításai. Mindenképpen érdekes volt a két, merőben eltérő stílusú válogatott összecsapását szemlélni: míg a többi óceániai szigeten jellemzően a rögbi az első számú sportág, a Salamon-szigeteken a labdarúgás dominál, ambiciózus szövetségi kapitányukról, Felipe Vega-Arangóról pedig korábban portrét is közölt a spanyol Marca.

Az alacsony, könnyűsúlyú futballisták fizikai hátrányukat gyors, ügyes, taktikus játékkal kompenzálják, sebességüket tudatosan használják ki a szélsőjátékban, a rögzített helyzeteknél azonban zavarba hozhatók. Pontosan tudták, és igyekeztek is kihasználni ezt a nagyobb, erősebb, jobban fejelő tahitiek (közülük többeket az AS Pirae mezében láthattunk játszani a februári klubvilágbajnokságon), akiknél az egyetlen előretolt ék, Tehau mellett a leginkább gólveszélyesnek Francois Hapipi és Eddy Kaspard számított. Kaspard-nak már az édesapja is válogatott futballista volt (Vanuatu színeiben), tiniként neves francia klubok érdeklődtek iránta, ám végül „csak” a negyedosztályú Trélissac FC-től kapott szerződést, így is játszhatott viszont például tavaly ősszel a Francia Kupában a Toulouse FC ellen. A franciaországi születésű nagydarab bekk, Hapipi pedig a szomszédunkban, Horvátországban futballozik, a Split melletti tengerparti üdülőfalu Baska Voda csapatában. A találkozót, melyen a 18 esztendős csatártehetség, Raphael Lea’i végül mesterhármast ért el, 4000-en kísérték figyelemmel az OFC hivatalos streamcsatornáján (emlékeztetőül: a magyar OTP Bank Liga átlagnézőszáma meccsenként 2600).

None

A Kivik diadala

Az elődöntőkre március 27-én, vasárnap került sor, az első találkozón a Salamon-szigetek válogatottja mérte össze erejét Pápua Új-Guineával. Utóbbi a szélekről indulva egyéni akciókkal, előretörésekkel igyekezett átjátszani az ellenfél védelmét, a jobb oldalon Ati Kepo, a balon Tommy Semmy „fickándozott” (ez a korábbi ellenfelek ellen hatékonynak bizonyult). A salamoniak azonban technikás, játékos futballjukkal viszonylag simán, 3-2-re legyőzték a pápuákat az üresen kongó stadionban, 7600 virtuális néző szemei előtt lezajlott találkozón, még úgy is, hogy a fürge Lea’it a büntetőterületen belül csak szabálytalanul megállítani tudó Alwin Komolong ellen befújt 11-est a Salamon-szigetek rutinos csapatkapitánya, Micah Lea’alafa a kapufára lőtte.

Az esti Új-Zéland - Tahiti találkozón a gólözön bizony elmaradt, Danny Hay legényei alaposan megszenvedtek a keményen védekező tahitiekkel szemben. A Kivik első ziccerét a 30. percben Matt Garbett, a Torino FC utánpótlását erősítő 20 éves támadó hagyta ki, a fiatal csatár középről, tisztán fejelhetett kapura. A félidőig a 4000 online néző további új-zélandi helyzeteket láthatott ugyan, gólt azonban nem. A horvát falusi csapatban légióskodó Hapipi ismét kiemelkedő védőmunkával rukkolt elő, a téli átigazolási időszakban 30 millió euróért klubot váltott PL-sztárcsatár, Chris Wood csak szenvedett a tahiti hátvédek szorításában. A védelem szétzilálásához az előretörő balbekkre, az Empoli FC-nél, az olasz Serie A-ban légióskodó Liberato Cacace egyéni kezdeményezésére volt szükség, amely meghozta az 1-0-s győzelmet, egyúttal a döntőbe jutást Új-Zélandnak. Az eredmény hízelgő Tahiti nemzeti válogatottjára nézve, még akkor is, ha a 90 perc alatt az ellenfél kapuját mindössze egyszer találták el.

None

Nyilván sokat tanult ebből a találkozóból az Új-Zéland élére 2019-ben kinevezett szövetségi kapitány, Danny Hay, a korábbi 31-szeres válogatott középhátvéd, aki a helyi focitörténetben mindössze a második személy, aki előbb csapatkapitánya volt válogatottnak, majd a kispadról is irányította azt. Hay nagyban támaszkodott kerete összeállításakor a tavaly nyáron általa vezetett, a tokiói olimpián szerepelt korosztályos válogatott tagjaira – emlékezhetünk, Tokióban az új-zélandiak továbbléptek a csoportkörből, és a negyeddöntőben a házigazda Japán ellen tizenegyesekkel búcsúztak. A gimnáziumi tanár és edző Hay bátran kísérletezik a rendelkezésére álló fiatalokkal, különösen a Dániában légióskodó játékosai tűntek ki a tornán: a középpályán remeklő Joe Bell (Bröndby IF) előtt komoly európai pályafutás állhat, de a szerb származású Marko Stamenic, és a Helsingörben edződő ifjú támadók, Elijah Just és Callum McCowatt neveit is érdemes eszünkbe vésni.

A Salamon-szigetek elleni 30-i finálé során aztán a jól ismert „öregek” is kitettek magukért, a Kivik magabiztosan, 5-0-ra hozták a mérkőzést, szinte lélegzethez sem engedték jutni jobb sorsra érdemes ellenfelüket. A válogatottban a döntőben szerzett találatával együtt összesen 65 gólos Wood a katari minitorna gólkirálya lett, egyúttal az új-zélandi válogatott örök góllövőlistáján is átvette a vezetést. A védelemben remekelt az angol labdarúgás világából ismert rutinos Tommy Smith, a középpályán Bell mellett a már tíz éve válogatott Tim Payne villogott, no és a duplázó Bill Tuiloma, akire két pontrúgás is „kijött”. Az új-zélandiak tudatosan, mondhatni kegyetlenül használták ki fizikai fölényüket a szögleteknél, kapu közeli szabadrúgásoknál, a mindössze 178 centiméter magasra nőtt Philip Mango kapus rendre tehetetlennek bizonyult saját kapuja előtt, pedig még a kezét is használhatta (volna) – azokat a kezeit, amikről lecsúszva Bell szögletből betekert, fifikás labdája a harmadik új-zélandi gólnál a saját kapujába csúszott…

Az évtized óceániai kapusának, az izraeli Hapoel Nof HaGalilben védő Stefan Marinovicnak ugyanakkor nem akadt sok izgulnivalója a Kivik kapujában, annál nagyobb feladatok várhatnak majd rá június közepén, amikor az interkontinentális pótselejtezőn Új-Zéland a CONCACAF-zónában negyedik helyen zárt Costa Ricával mérkőzik: A márciusban mutatottnál mindenesetre Reidéknek összeszedettebb, egyenletesebb, illetve helyzetkialakítás-, és kihasználás terén sokkal hatékonyabb futballt kell produkálniuk, ha még idén vissza akarnak térni egy újabb körre Katarba.