Valencia: miért lett az egykori nagycsapatból a kiesés ellen küzdő tucatklub?

12., 9., 16., 9., 13.: a Valencia bajnoki helyezései az elmúlt öt szezonból. Aligha méltó a Gaizka Mendieta, Kily González, Santiago Canizares nevével fémjelzett, 2000-ben és 2001-ben is Bajnokok Ligája-döntőt vívó együtteshez, de még csak a 2019-ben, a fináléban a Messi-féle Barcelona ellen Király-kupát nyerő alakulathoz sem.

Ami azt illeti, a hét évvel ezelőtt győzedelmeskedő társaságból maradtak hírnökök, a nemrégiben a Getafe ellen győztes gólt szerző José Gayá, valamint Mouctar Diakhaby személyében. Persze épp a teljes karrierjét Valenciában eltöltő Gayának fájhat a legjobban az a szenvedéssorozat, amelytől csapata 2020 óta képtelen szabadulni. Ahogyan tulajdonosától, a klubot egyre mélyebbre taszító Peter Limtől sem. A szingapúri üzletember 2014-ben nyújtott segítő kezet a hatalmas adósságban úszó klubnak, és a lassan 12 éve tartó regnálása elején még jócskán lehetett hinni abban, hogy vele visszatalál a Valencia a sikerek útjára. Három BL-szereplés – az utolsó a 2019–2020-as idényben – és az említett spanyol kupagyőzelem táplálta a reményt, hogy a Valencia élcsapat maradhat, ám mindez végül hitvány illúziónak bizonyult.

Nemhogy nem maradt topklub, idén konkrétan a kiesés ellen harcol. És ha Gayá a madridi kiscsapat ellen nem talál be hat perccel a lefújás előtt, illetve nem kap tizenegyest az együttes a legutóbbi játéknapon a ráadásban, a Valencia 21 bajnokin 19 pontot gyűjtve most a 19., kieső helyen szerénykedne. A 23 pont és 14. hely sem sokkal jobb, adódik a kérdés: miben bízhat? Edzőjében, Carlos Corberánban?

A 2019–2020-as szezon, vagyis a zuhanás kezdete óta Lim elfogyasztott hét trénert – egészen pontosan a jelenlegi delikvens a hetedik –, és meglehet, csak azért tart ki még mindig Corberán mellett, mert „csak” egy éve, 2024 decembere óta irányítja a Valenciát. Nem valami fényes rekorddal: 49 mérkőzésen 20-szor nyert vele a csapat, ez alig 40 százalékos győzelmi mutató (40,8), ami viszont valamivel jobb, mint az előd, amúgy valenciai játékoslegenda Rubén Barajaé (33 százalék), és jobb, mint Gennaro Gattusóé (32 százalék) vagy José Bordalasé (37 százalék). Egyébként meg hajszálnyival mindenkinél jobb, aki a Valenciával utoljára trófeát nyerő Marcelino óta nem megbízott edzőként leült a kispadra. Nem mintha magasan lenne a léc…

Peter Lim eleinte megmentőnek tűnhetett, az utóbbi időben viszont inkább csak hátráltatja a Valenciát (Fotó: forbes.com-Getty Images)

De miben bízhatnak még a Turia partján? Egyesek a valahára talán megépülő új Mestalla varázsában hisznek. Már 2007-ben elkezdtek az aréna felhúzásán dolgozni, ám a klub pénzügyi problémái miatt 2009-ben leállt a projekt, mígnem 16 év szünet után tavaly újraindultak a munkálatok. 300 millió euróra (115 milliárd forint) taksálják a Nou Mestalla megépítését, és a „denevérek” a 2027–2028-as idényt már a 70 ezer drukkert befogadni képes létesítményben tervezik elkezdeni. Hogy milyen minőségű játékosállománnyal, az azért jó kérdés.

A Valencia ebben az évtizedben nem költött 8,5 millió eurónál többet új igazolásra, ezzel pedig saját magát is beárazta.

Ennek tükrében önmagában az, hogy a spanyol élvonalban tudott maradni is teljesítmény.

Csak hát ez a klub pusztán az új évezredben kétszer játszott BL-döntőt (Héctor Cúperrel a kispadon), Rafa Benítezzel a kormányrúdnál kétszer nyerte meg a La Ligát (a teljes történetét tekintve hatszor), nyert két Király-kupát (összesen nyolcat) és az Európa-liga elődjét, az UEFA-kupát is magasba emelhette (ugyancsak Benítezzel 2004-ben). Így azért nehéz lehet a szurkolóknak megemészteni, hogy évről évre a top 10-be kerülés lehet a maximális cél (a minimális a bennmaradás), de hát ilyen szerény költéssel ennél többet nehéz is volna ebből a garnitúrából kifacsarni. Idén a nagy helyzetek (13.), a kapott gól nélküli mérkőzések (holtversenyben a kilencedik), az xG (12.), az ellenfél tizenhatosán belüli labdaérintések (11.) és a támadóharmadban megszerzett labdák (10.) száma alapján is állhatna előrébb a Valencia, de nem ezek a mutatók határozzák meg a helyezését, hanem a rúgott, illetve a kapott gólok, még inkább pedig a pontok. Az pedig alig helyezi az együttest a vonal fölé.

De az új stadion nem csak azért fontos, mert általa a város házigazdája lehet a 2030-as labdarúgó-vb néhány mérkőzésének, hanem mert a nagyobb befogadóképesség nagyobb bevételt generál, így pedig vonzóbb lehet a klub a lehetséges befektetőjelölteknek. Limmel semerre sem tart ugyanis, az egyetlen esélyt a szakmai fejlődésre egy új tulajdonos belépése jelentené. Nincsenek azonban arra utaló jelek, hogy a szingapúri üzletember megválna a Valenciától, sőt tavaly márciusban elnöknek nevezte ki az akkor 32 éves fiát, Kiatot. Ő székfoglalójában egyebek mellett arról beszélt, hogy a Nou Mestalla lesz a motor, ami az új érába hajtja a klubot, sokkal prosperálóbb vállalkozássá téve azt. Addig azért persze nem ártana bentmaradni… Urambocsá’ előrelépni a tabellán, úgy azonban nehéz, ha a klub időről időre elpasszolja legértékesebb futballistáit.

A nyáron elköszönt az Arsenalba távozó Cristhian Mosquera, a Liverpoolba igazoló georgiai válogatott kapus, Giorgi Mamardasvili – mindketten érzékeny veszteséget jelentettek. Emiatt a drukkereknél egyre inkább be is telik a pohár, akik továbbra is nagycsapatként tekintenek klubjukra, és a meccseken rendszeresen kifejezik nemtetszésüket. Ha a Valencia hat bajnoki címét vesszük, a négy európai kupadiadalát, mindenekelőtt pedig azt a tényt, hogy a La Liga örök pontlistáján ötödik, majd’ 300 pontot verve a Sevillára, tényleg nagy klub, csak ez éppen a pályán nem mutatkozik meg az utóbbi időben. A szurkolók emiatt egyre frusztráltabbak, aminek sosem restek hangot adni. A játékosoknak pedig a sokszor hazai pályán is ellenséges hangulatban nem könnyű teljesíteni, azaz lelkileg edzettnek kell lennie annak a futballistának, aki manapság a Mestalla gyepére lép.

Persze, ha nagyon ég a ház, a szurkolótábor is átkapcsol, összefog, éktelen hangerővel buzdít, mint tette azt tavaly, amikor meglegyintette a csapatot a kiesés szele: olyankor egyszeriben erőddé válik a stadion, amelyben iszonyatosan nehéz a vendégek dolga. Csakhogy az új idényben is folytatódott a kínlódás, a szurkolók pedig egyre türelmetlenebbek. És a drukker kíméletlen: azt a Carlos Corberánt is hevesen támadja, aki amúgy gyerekkora óta a Valencia rajongója.

Nem csak a szurkolók kritikusak azonban, a klublegendák némelyike szintén. Santi Canizares a január közepi, Elche elleni hazai iksz szünetében a Cadena SER rádióállomáson fogalmazta meg gondolatait:

„Az fáj a legjobban, hogy továbbra sem történik semmi, a Valencia minimalista futballt produkál, szánalmas a játék, egy olyan Elche ellen is, amelyik a lehető legrosszabb formáját mutatja. Egy ilyen nulla nullába az ember bele tudna halni.”

A vége 1–1 lett, az se vidított fel különösebben senkit, hanem az azt követő két forduló győzelme, a Getafe elleni 1–0, illetve az Espanyol elleni 3–2 némi örömöt csepegtethetett a szurkolói lélekbe.

Hogy a csapat mennyit épült a két sikerből, az a Betis ellen Sevillában, valamint a hétközi Király-kupa-meccsen (Athletic, otthon) kiderül. A két találkozó végeredménye már csak azért sem lényegtelen, mert nagyon nem mindegy, milyen hangulatban készülhet a Valencia a következő hazai bajnokijára, a Real Madrid elleni csúcsmérkőzésre. Amit az előző évtizedben még csúcsrangadónak neveztünk volna…

Borítókép: valenciacf.com