Húsz éve ejtette ámulatba Európát Rafa Benítez Valenciája

Szinte már felfoghatatlanul távolinak tűnik, de igaz: a hosszú ideje az alsóházban sínylődő, jó esetben a középmezőnybe felkapaszkodó Valencia CF az évezred elején még jelentős alakulata volt mind a spanyol, mind az európai labdarúgásnak. A csapat otthonául szolgáló Mestallában remegve léptek fel még a legnagyobb csapatok is, hiszen előbb az argentin Héctor Cúper, majd Rafa Benítez irányításával egy olyan együttes verődött össze a Turia folyó partján, amelynek bárki ellen valós győzelmi esélye volt. 2001-ben – még Cúperrel a kispadon – szívszaggató módon, tizenegyes-párbajban maradtak alul a Bayern Münchennel szemben a Bajnokok Ligája fináléjában, és közben odahaza is folyamatosan versenyre keltek a Real Madriddal és az FC Barcelonával. 2002 tavaszán, immár Benítez irányításával bajnoki címet ünnepeltek, igaz, nem a két gigász egyike, hanem a kor szupercsapata, a Deportivo La Coruna végzett közvetlenül mögöttük, a második helyen.

Rafa Benítez nagyszerű csapatot épített Valenciában (Forrás: El Confidencial)

Nem csoda, hogy a következő szezon végén, azaz 2003 tavaszán már olyan magasságokban volt a klub megítélése, hogy a szurkolók és a média is azon fanyalgott, hogy a csapat csak az ötödik helyen ért célba a spanyol bajnokságban. Ma persze sokan a fél karjukat odaadnák ezért az eredményért, ám akkoriban ez nem számított jónak. A tehetséges és a bátor támadójáték híveként ismert edző, az ekkor mindössze 43 éves Rafa Benítez helye meginogni látszott a kispadon, ám a vezetőség úgy döntött, továbbra is támogatja az elképzeléseit. Elengedték a szurkolók egyik nagy kedvencét, az argentin Kily Gonzálezt az olasz Internazionaléhoz, valamint érdemei elismerése mellett nem gördítettek akadályt a kőkemény bekk, Miroszlav Djukics távozása elé sem, és felfrissítették a középpályát olyan nevekkel, mint Mohamed Sissoko és Jorge López, valamint szerződtettek egy brazil gólvágót Ricardo Oliveira személyében.

A három igazolás nyélbe ütése nyolc és félmillió eurót emésztett fel, ami a mai árakat tekintve megmosolyogtató. (Egyébként ez volt az a nyár, amikor a Real Madrid David Beckhamért harmincöt, a Barcelona pedig a Ronaldinho, Ricardo Quaresma, Rafa Márquez hármasért negyvennyolc és félmillió eurót csengetett ki.)

Mivel a Bajnokok Ligájáról az ötödik hellyel lemaradt a klub, az új idényben mind szakmai, mind gazdasági szempontok szerint kulcsfontosságúvá vált az, hogy az első négy hely egyikén zárjon a csapat és ezzel indulhasson a legrangosabb európai sorozatban, hiszen még egy idény e nélkül jelentős visszaeséssel fenyegette volna a klubot. A Benítez által megálmodott 4–2–3–1-es hadrend akkoriban élte a fénykorát, ám csak kevesen alkalmazták olyan hatékonyan, mint ő. A két szélső védő folyamatosan támadott, a két szűrő közül csak az egyik volt kimondottan védekező felfogású, a másik inkább a szervezésben, a támadások elindításában volt erős. A középcsatár mögött három technikás és kreatív játékos próbált zavart okozni, köztük Pablo Aimar, aki a zseniális argentin irányítók egyik emblematikus képviselője volt. A játékosok a labdavesztés után ugyanakkor magasan vissza is támadtak, amihez elengedhetetlen volt a kiemelkedő erőnlét és a folyamatosan megőrzött harci szellem.

A bajnoki rajt nem sikerült túl jól, a csapatra zúduló nyomás csak fokozódott a Real Valladolid elleni hazai 1–1 után. Igaz, ezután megtanult nyerni a csapat és szeptember végén, október elején bejelentkezett a bajnoki címért. Előbb 3–0-ra nyert az Atlético Madrid vendégeként, majd 2–0-ra legyőzte odahaza az épp akkor „galaktikusok” néven futó Real Madridot, hogy végül a Nou Campból is győztesen távozzanak (1–0). Ez volt az az időszak, ami alapvetően meghatározta a teljes szezont, Benítez visszanyerte a sajtó és a drukkerek bizalmát, a játékosok pedig olyan önbizalomra tettek szert, amely szinte megállíthatatlanná tette őket.

A csapat augusztus 30-a és október 19-e között hat bajnokit és két UEFA-kupa-meccset hozott le kapott gól nélkül és ez a remek széria is csak egy győztes meccsen ért véget – a Király-kupában a harmadosztályú Leonesát verték meg 3–1-re. A bajnokságban az élre álltak a „denevérek” és körvonalazódott egy felejthetetlen szezon lehetősége. A korszak másik ikonikus csapata, a Javier Irureta vezette Deportivo La Coruna némileg visszarántotta a valóságba a Valencia-szurkolókat, miután 2–1-re nyert ellenük a Riazorban, majd becsúszott egy hasonló arányú vereség hazai pályán a Santander ellen is, ezek után viszont ismét következett egy közel két hónapos veretlenség.

A bajnokság első felében 19 mérkőzésen 43 pontot szereztek Santiago Canizaresék, de ott volt mögöttük egy ponttal lemaradva a Real Madrid és e miatt még mindig ők számítottak a favoritnak a bajnoki versenyfutásban. (A 37 pontos Deportivo és a 31 pontos Atlético következett a tabellán, róluk már senki sem feltételezte, hogy kihívói lehetnének az élen álló kettősnek.) Mindenesetre ez idő alatt szépen haladt a csapat az UEFA-kupában is, hiszen a svéd AIK (1–0, 1–0) és az izraeli Maccabi Haifa (0–0, 4–0) legyőzésével készülhetett a tavaszi folytatásra. (Fiatalabb olvasóink kedvéért jegyezzük meg, hogy ekkoriban még nem volt csoportkör a második számú európai kupasorozatban, hanem egyenes kieséses rendszer volt, minden mérkőzés oda-visszavágós párharcban dőlt el.)

2004 februárjában kisebb hullámvölgybe került a Valencia, hiszen miután szerencsésen pontot szerzett a Real Madrid elleni csúcsrangadón (1–1), kikapott otthon a Barcelonától (0–1) és idegenben az Espanyoltól is (1–2). Mivel ezalatt a királyi gárda sorban nyerte a meccseit, a 26. fordulót követően már nyolc pont előnyben voltak Benítez fiaival szemben, akiknek már a második helye is veszélybe került a Depor remeklése miatt. Persze a Real Madrid kiváló teljesítménye nem volt meglepő egy olyan csapattal, amelyben Zinédine Zidane, David Beckham és Luís Figo szolgálta ki Raúlt és Ronaldót... A két csapat egyébként nem csak a bajnokságban, hanem a Király-kupában is összecsapott, a negyeddöntőben a fővárosiak kettős győzelemmel (3–0, 2–1) múlták felül a legfőbb bajnoki riválist.

Az összetartás is erős volt, itt öten támadják le a Real Madrid szabálytalankodó sztárját, Luís Figót a két csapat kupameccsén (Forrás: Marca.com)

A március aztán kaotikusan alakult Madridban, olyan hullámvölgy következett be a szupercsapat életében, amelynek előzetesen semmi nyoma nem volt és mivel a Valencia sorra megnyerte a mérkőzéseit, újra nyílttá tette a bajnoki versenyfutást. A támadójátékuk megint olajozottan működött, ráadásul Mista elkezdte rugdosni a gólokat, végképp ellehetetlenítve a nagy nyári igazolást, Ricardo Oliveirát. A végül két válogatott fellépésig jutó spanyol csatár karrierje egyik legjobb mérkőzését játszotta a Samuel Eto’óval felálló Mallorca elleni 5–1-es győzelem során. Három góllal és egy gólpasszal ő jelentette a két csapat közötti különbséget és ekkor hirtelen meg is növekedett az érdeklődés az irányába. Főleg, miután a török Besiktas és a Genclerbirligi elleni párharcok megnyerésével már a nyolc között voltak az UEFA-kupában.

A bajnokság 34. fordulójában a Real Madrid a Barcelonát fogadta és a fiatal Xavi 86. perces gólja letaszította az élről Carlos Queiroz csapatát, akik ezután kapituláltak idegenben a Depor (0–2) és hazai pályán a Mallorca (2–3) ellen is. Az összeomlás sokba került, mert ezalatt a Valencia nyert otthon a Betis (2–0) ellen, így abban a tudatban léphetett pályára a 36. játéknapon a Sevilla vendégeként, hogy egy győzelemmel elhódítja a bajnoki címet. A feladatát teljesítette is az együttes és Vicente, valamint a most a csapat vezetőedzőjeként dolgozó Rúben Baraja góljaival 2–0-ra nyert, ezzel elhódítva a klubtörténet hatodik, máig utolsó bajnoki címét. Ezek után még az is belefért, hogy az utolsó két meccsét elveszítse a csapat és az erejét a nemzetközi megméretésre koncentrálja.

Az UEFA-kupában a negyeddöntőben a ma már a másodosztályban sínylődő francia Girondins Bordeaux került Aimarék útjába, hogy végül kettős győzelemmel, 4–2-es összesítéssel búcsúztassák őket. Az elődöntőben tartományi rangadót rendeztek, hiszen a Villarreal FC került az útjukba. A „sárga tengeralattjáró” becenevű szomszéd akkoriban még közel sem volt annyira ismert, mint manapság, épp akkor alapozta meg a ma már jól csengő nevét olyan játékosokkal, mint Marcos Senna, Juan Román Riquelme vagy Rodolfo Arruabarrena. Az első mérkőzést az El Madrigalban (mai nevén: La Cerámica) játszották, gól nélküli döntetlen lett, a Mestallában pedig Mista korai tizenegyese döntött. A Valencia tehát bejutott a göteborgi döntőbe, ahol a Didier Drogba góljaival szárnyaló Olympique Marseille várt rá. A kiegyenlített mérkőzésen a franciák előtt adódtak nagyobb lehetőségek, ám az első félidő végén Vicente tizenegyesével a spanyolok kerültek előnybe. A fordulás után Mista is betalált, így a bajnokság mellé egy európai trófeát is begyűjtött a Valencia, némileg kárpótolva szurkolóit a 2001-es BL-döntő fájdalmáért.

A páratlan szezont követően távozott Rafa Benítez, az angol Liverpool kispadjára ült le, ahol az első idényében Bajnokok Ligáját nyert, ez volt az emlékezetes fordítás az olasz AC Milan ellen az isztambuli döntőben. És ha már az olaszok szóba kerültek, érdemes megemlíteni, hogy a Valencia a Benítez-éra után elkezdett „olaszosodni”, hiszen a kispadra visszatért az a Claudio Ranieri, aki 1997 és 1999 között már dolgozott a csapatnál, viszont nem volt maradása az Abramovics-éra hajnalán bukdácsoló Chelsea-nél. A talján tréner az előző idényben megkeresett pénzt ismerős paripákra és fegyverekre költötte elsősorban, hiszen 2004 nyarán került a csapathoz Stefano Fiore, Marco Di Vaio és Bernardo Corradi is. Noha az európai Szuperkupát sikerült elhódítani a Porto 2–1-es legyőzésével, a bajnokságban csak szenvedett a csapat és végül februárban megköszönték a tréner munkáját, az olasz játékosok pedig szép lassan visszaszivárogtak a Serie A-ba. A Valencia pedig azóta csak időszakos fellángolásokra volt képes, ám sohasem tudott többé a bajnoki aranyérem közelébe kerülni.

Kiemelt fotó: uefa.com