„Viallit nemcsak a játéktudása miatt szerették annyira, hanem a rendkívül pozitív személyisége miatt is” – interjú Vincze Istvánnal

– Az olasz labdarúgás két legendás alakját is elveszítette nemrégiben, Szinisa Mihajlovics után Gianluca Viallit. Az itáliai klasszissal két szezonon át játszott együtt a Serie A-ban, de találkozott vele a Honvéd játékosaként is a BEK-ben. Megrázta a halála?

– Meg bizony. Aggódva olvastam hírt, hogy Vialli édesanyja az ünnepek előtt elutazott Londonba, hogy még együtt legyen a fiával, nem ígért sok jót. De bizakodtam, hátha…

– Az ön első leccei idényében Vialli Olasz Kupát nyert a Sampdoriával, a másodikban elhódította a KEK-serleget, de személyes élmények is fűzték hozzá?

– A Leccével mindig külön készültünk rá. A Mister felhívta azokra a játékosokra a figyelmet, akikre különösen ügyelnünk kell, akik meccseket képesek eldönteni, Mancini és Vialli neve rendre elhangzott, hiába. Nem nagyon sikerült őket semlegesíteni. Többször is játszottam ellene, a Lecce és a Honvéd mellett a válogatottal is, nyolcvankilencben Tarantóban. Négy nullra nyertek, Vialli szerezte az első gólt, ami nem meglepő, az egyik legjobb olasz csatár volt.

Élénk, folyton vibráló, a rivális védelmet állandó rettegésben tartó csatár, aki nagyon érezte a kaput, azt is, mikor és hogyan mozduljon be az üres területekbe. Roberto Mancinivel telepatikusan érezték egymást, mintha csak testvérek lettek volna. Ezt a Sampdoria elleni BEK-meccseken is megtapasztalhattuk, amikor egy góllal végül jobbnak bizonyultak, ami után a döntőig meneteltek.

Nagy csapat volt az Pagliucával, Vierchowoddal, Cerezóval, Kataneccel, Lombardóval a szélen, elöl pedig az ikrekkel. Valamint a kiváló Vujadin Boskov irányításával. Meghatározó csapata volt az a Serie A-nak. Örültem, amikor Mancini odavette Viallit az olasz válogatotthoz, és aztán együtt nyertek Eb-t 2021-ben. 

– Kilencvenben a KEK-et meg Vialli hosszabbításban szerzett két góljával nyerte meg a Samp az Anderlechttel szemben. Az említetteken túl miben volt még igazán nagy?

– A reakciósebessége és a benne élő szenvedély szintén kiemelkedőnek számított, de nemcsak a játéktudása miatt szerették annyira, hanem a rendkívül pozitív személyisége miatt is. Nagyon jó ember volt, sztárallűrök nélkül.

– Vialli északról származott, gazdag családból ráadásul, a csizma sarkában élő lecceiek gondolom egész más habitusúak. De pontosan mi jellemzi őket?

– Más típus a déli, az egyszer biztos. Más az életforma és a bioritmus, körülvesz a tenger, többet süt a nap, ettől még nem könnyű ott az élet, rengetegen jártak fel az iparosodott északra dolgozni, bennünket sem fogadtak valami szívélyesen, ha északon vendégeskedtünk. Ha Bergamóban játszottunk, mindig megkaptuk, hogy „megjöttek az afrikaiak”, az ellentét azóta is él. Nagy dolog, ha egy déli csapat kupát vagy bajnokságot nyer, de már az is, ha egy-egy bajnokin elkapja a nagyok egyikét. A szurkolóknak különösen fontosak ezek az összecsapások. 

Nagy szeretettel gondolt vissza az itáliai időszakra (Forrás: Delta)

– Mennyire volt nehéz ezt az egészen más világot megszokni huszonegy évesen, Tatabányáról, ráadásul a vasfüggöny mögülről elkerülve?

– Előfordult, hogy keverték Budapestet Bukaresttel, kérdeztek olyanokat, hogy járnak-e nálunk tankok az utcán, van-e otthon hűtőnk, és még néhány hasonlóan ostobát. Amúgy nem esett nehezemre beilleszkedni Olaszországban, inkább sportszakmai szempontból bizonyult fogósnak a feladat.

Minden egyes edzésen hatalmas harc dúlt, százhúsz százalékon teljesített mindenki, emiatt aztán nagy barátságok nem is alakultak ki, nem a »szeressük egymást, gyerekek« jelszó jegyében teltek a tréningek, sokkal inkább háború zajlott a gyepen. Mert mindenki be akart kerülni a csapatba. Ez volt az új a családias hangulatú Tatabánya után. A Bányászban ziccerben is leadtuk a másiknak, Leccében kevésbé… A maiakra is jellemző, hogy elrúgják a labdát olyankor is, amikor inkább passzolni kéne, mert mindenki érvényesülni akar, játszani a hétvégén. Mások voltak a törvények, ezeket kellett mielőbb elsajátítanom. Az intenzitás is különbözött, otthon lehet, hogy időben többet edzettünk, Olaszországban viszont rendre mérkőzésszerűen.

– Ha valaki egyedül vált országot, barátkozni meg nehéz, érezheti magát elveszettnek.

– Soha nem éreztem így, a fiatalokkal, Contéval és Morieróval azért nagyon jóban lettünk.

– Antonio Conte nem csak játékosként, edzőként is nagyszerű karriert futott be, sőt, edzőként abszolút csúcskategóriás. Gondolta volna, hogy ilyen magasra kapaszkodik?

– Meglepett, hogy topedzővé vált, de örülök neki. Sokat segítettünk egymásnak egykor mi, fiatalok, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Amikor még a Chelsea edzőjeként a Rapiddal játszott Bécsben, elutaztam megnézni csapatát.

– Az ő barátsága is nyilván becses, de mik azok az élmények, amelyek a legelementárisabban hatottak a huszonegy évesen nyugati levegőt szívó Vincze Istvánra? 

– Egyfelől a játékosgarnitúra, hogy micsoda futballisták ellen játszhattam, másfelől hogy micsoda stadionokban.

A San Siróban vagy a San Paolóban pályára lépni felemelő, azok a pillanatok örökké megmaradnak, de eleve élmény volt a világ legerősebb bajnokságában szerepelni, beleszokni a sokkal gyorsabb, egy-két érintős futballba.

– Gyorsan sikerült elsajátítani?

– Volt egy jó technikai alapképességem, úgyhogy nem jelentett problémát. Szerettem az olaszok stílusában futballozni. Mi persze kiscsapatként azzal a céllal veselkedtünk neki a szezonnak, hogy bennmaradjunk, a taktikánkat a védekezés határozta meg, csak a velünk azonos képességű csapatok ellen támadtunk többet. De ugyancsak felejthetetlen a szurkolói rajongás, a leccei tábor egyébként is fantasztikus. A szeretetüket a hétköznapokon is éreztük.

– Pizzát vagy pastát rendelt inkább, ha étterembe invitálták?

Inkább a pasta. Szerettem a tengeri herkentyűket, a salátákat is, és azért az embernek a súlyára is oda kellett figyelnie.

– Carlo Mazzonénál gyanítjuk, különösen. A ma 85 éves edzőlegendáról Roberto Baggio például azt találta mondani, az egyik legjobb, aki valaha foglalkozott vele. Miben volt igazán nagy?

– Következetes edző volt, keménykezű, mindig rendet tartott. Nem csak Baggio dicséretére lehet büszke. Egy rendkívül felkészült trénerről beszélünk, mindent tudott az ellenfelekről. Csütörtökönként a hétvégén alkalmazandó taktikát gyakorolva játszottunk, mindig a legjobbat akarta kihozni a labdarúgóiból, élt-halt a csapatért, utált veszíteni.

– Szerette?

– Ez nem szeretet kérdése. Csinálni kell, és kész. Ha nem csinálod, bajba kerülsz.

– A Serie A akkor valóban a világ legerősebb bajnokságának számított. Nyugodtan veheti dicsőségnek, hogy azon a színpadon mutathatta meg magát, de akkor ott, fiatal futballistaként ez a kitüntetett helyzet önben realizálódott? Hogy a világ legjobbjai között játszik.

– Igen, bár utólag kétségtelenül felerősödik a jelentősége. Azt azért nagyon jól tudtam, hova kerültem, hogy a Milan világklasszis hollandjai, az Inter németjei a kollégáim, ott volt még ugye a Samp, de említhetném a rómaiakat is, Gianninit vagy Rudi Völlert. Mindig is Maradona volt ugyanakkor a kedvencem, hatalmas élményt jelentett ellene játszani.

– Le lehet írni szavakkal?

– Nehéz. Tényleg örök mementó. Az is, hogy csereként beállva a gólpasszomból egyenlítettünk ellenük. Csibészségért én sem mentem persze a szomszédba, megcsináltam vele is, amit sokakkal, hogy kértem tőle a labdát, mintha a csapattársa lennék, ő meg bokából, anélkül hogy felnézett volna, odapasszolta. Maradona gesztikulált, Pierluigi Pairetto meg persze lefújta. De a Samp ellen, Srecko Kataneccel szemben ugyancsak elkövettem ezt a stiklit, ő is odabökte nekem a labdát bokából. Moreno Torricelli egy magyar–olasz barátságos meccsen meg is fenyegetett, hogy ne merészeljek többé ilyet tenni.

– A csúcsfutball terhét sosem élte meg nyomásként? Hogy a világ legjobbjai között kell teljesítenie.

– Nem. Rendre nagy közönség előtt játszottam, mondjuk egy Inter elleni meccsre kijöttek ötvenezren, de akkor sem remegtem meg, úgy voltam vele, játszottam én több ember előtt is az ifi Eb döntőjében. 

– A Lecce–Napoli a hangulatot tekintve ugyancsak leírhatatlan?

– Brutális, de a pugliai derbi, a Bari–Lecce még inkább az. Az ott olyan, mint az Inter–Milan vagy a Roma–Lazio. Ha nyersz, minden meg van bocsátva. Márpedig nekem sikerült győztes gólt szereznem Bariban. A győzelem 30. évfordulójára meg is hívtak Leccébe, és egy Inter elleni mérkőzés előtt köszöntöttek. Jólesett, hogy nem felejtettek el.

2020 januárjában köszöntötték Leccében (Forrás: Nemzeti Sport)

– A Lecce ismét élvonalbeli együttes, ráadásul stabil középcsapat. Nézi a meccseit?

– Igen, és jó is a csapat. Marco Baroni remekül összerakta őket, nem lesznek kiesési gondjaik. Ha lehetőségem nyílik, kimegyek, december végén ott voltam például a Varasd elleni felkészülési mérkőzésen.

– Miért jött haza anno két itáliai év után?

– Műteni kellett az ágyékomat és a sérvemet. Zbigniew Boniek lett az edző, beszélgettem vele, elmondta, számítana rám, engem azonban várt a műtét, úgy éreztem, csak foglalnám kint a helyet. Hazajöttem, és elszerződtem a Honvédba. 

– Később sem hívták vissza Olaszországba?

– Nem tudok róla. Azt tudom, hogy Spanyolországból érdeklődtek irántam. 

– Az azért valamelyest bántja, hogy nem próbálhatta ki magát valamelyik olasz nagycsapatban?

– Igen. Ha játszhattam volna legalább egy Fiorentinában… 

– Testközelből láthatta a legnagyobbakat futballozni, tapasztalatból válaszolhat: megállta volna a helyét Van Basten, Klinsmann, Careca vagy Vialli csapattársaként?

– Nehéz erre felelni. Biztos más köztük játszani, mint ellenük, s amikor Portugáliában futballoztam, azt éreztem, játszhatnék a Benficában is. 

– Ha megadatna, hogy választhat: két szezon az akkori Milan, Inter, Napoli, Sampdoria valamelyikében, vagy bajnoki cím a Tatabányával, hogyan dönt?

– A tatabányai bajnoki arany azért nagyon hiányzik... Ha én akkor nem megyek el, a következő szezonban szerintem nyerünk. De mégsem panaszkodhatok amiatt, hogy a világ legerősebb bajnokságába szerződtem…

Kiemelt fotó: Aquital FC Csákvár