Voltak, akik lemondtak a feljutásról, voltak, akik átnevezték a csapatot, hogy a legmagasabb szinten indulhassanak
Spanyolországban a nagy klubok tartalékcsapatai már az 1940-es években megjelentek a másodosztályban, és ez kifejezetten érdekes helyzeteket hozott magával. Nem volt mindig kifizetődő a „fakóban” játszani, mert sokszor nem csak a pályán dőltek el a csapatot érintő legfontosabb dolgok. Voltak, akik például lemondtak az élvonalba jutásról és volt több olyan eset is, hogy az első csapat kiesése egy osztállyal lejjebb lökte a ráadásul épp remeklő „kis testvért”. Aztán volt olyan második csapat is, amely kupadöntőt játszott, ráadásul épp a „nagy tesó” ellen. Íme, néhány nem mindennapi történet a múlt kissé már ködössé vált emlékei közül.
A valenciai pionírok
Az, hogy 1939 áprilisában lezárult a spanyol polgárháború, sok szempontból jelentett fordulópontot az ország életében. Nem volt ez másként a labdarúgás tekintetében sem. Az akkoriban legjobbnak számító klub ekkortájt kezdtek el partneri kapcsolatokat kiépíteni a környékbeli kisebb egyesületekkel, majd ez a tendencia oda vezetett, hogy a következő évtizedek során nagy számban jelenjenek meg az úgynevezett tartalékcsapatok.
Az egyik első ilyen klub, amely hivatalosan is saját tartalékcsapatot indított el a bajnoki versenyrendszerben, az a Valencia CF volt. Mivel akkoriban a névazonosságot nem tették lehetővé a szabályok, új egyesületet hoztak létre, méghozzá 1944-ben Club Deportivo Mestalla néven. A gárdának mindössze egyetlen évet kellett eltöltenie a regionális ligában, mert a következő szezonban már egy visszalépés miatt bekerülhetett az akkor harmadosztályba.
Két szezont követően, 1947-ben a Mestalla kivívta a feljutást a Segunda Divisiónba, ahol gyorsan stabil középcsapattá vált. A legnagyobb sikert az 1951-1952-es szezonban érték el, amikor a másodosztály II. csoportjának második helyezése után részt vehettek a feljutásért vívott rájátszásban. Itt aztán az első helyen végeztek, megelőzve olyan csapatokat, mint a Racing Santander és a Sporting Gijón, és ezzel ők lettek az első tartalékcsapat, amelyik indulási jogot nyert az első osztályba. Végül aztán nem léptek szintet, mert a Luis Casanova vezette igazgatótanács lemondott a feljutásról, a Valencia CF elnöke ezt a következőképpen magyarázta:
„Nagyon sajnálom, hogy a Mestallához tartozók erőfeszítései hiábavalóak voltak, ám ha elindulnánk az első osztályban, az nem lenne fair a többiekkel szemben. Mondhatná bárki, hogy a Valencia nem játszik tisztán, négy pont előnnyel indul a bajnokságban. Ha ezt az utat választanánk, a becsületünk forogna kockán.”
Utólag kiderült, hogy a döntést (sport)politikai nyomás is befolyásolta, és tulajdonképpen parancsba volt adva Casanovának, hogy utasítsa el a lehetőséget. Ez a klubon belül is jókora feszültséget okozott, ami hozzájárult ahhoz, hogy a Mestalla két évvel később kiesett a Segunda Divisiónból. A következő két évtizedben aztán még rendszeresen megfordultak ebben a ligában a valenciaiak, 1973 óta azonban nem jártak ezen a szinten.
A feljutásért feláldozott partneri kapcsolat
Ha azt a nevet olvassa valaki, hogy Sección Deportiva Espana Industrial, akkor aligha van azzal tisztában, hogy ez az alakulat volt a mai „Barcelona B” egyik elődje. Márpedig ez az igazság. Az ötvenes évek elején épült ki a kapcsolat az 1899-ben alapított FC Barcelona és az 1934-ben életre keltett, szintén barcelonai együttes között. A gránátvörös-kékek néhány ifjú tehetséget a kistestvérhez küldtek, amely 1952 tavaszán feljutott a másodosztályba. És az Espana Industrial a nagynevű partnerklub futballistái révén ott is remekül vette az akadályokat, azonnal második lett az az I. számú csoportban és a rájátszás során is megőrizte ezt a pozíciót, azaz indulási jogot szerzett az élvonalba.
Ám a szövetség a két klub közötti kapcsolat miatt végül nem engedte meg, hogy az Espana Industrial elinduljon az élvonalban, pedig a klub vezetői már azt tervezgették, hogy a Hortafranchs stadion bővítése idején a Montjuic stadionban játszanák le a bajnoki mérkőzéseiket.
A döntés a Celta Vigónak kedvezett, amely a play-off harmadik helyén végzett, ám így élvonalbeli maradt.
Két gyengébbre sikerült idényt (az utóbbi során a klub mezét viselte a későbbi, 1960-as aranylabdás, Luis Suárez is) követően azonban ismét dobogós helyen zárt a barcelonai kiscsapat (harmadik lett), ezzel bejutott a rájátszás mezőnyébe. Ott aztán még jobb teljesítménnyel rukkoltak elő, megnyerték a 10 csapatos play-offot. A szövetség ezután jelezte, hogy most sem juthatnak fel, ám erre válaszul a klub vezetősége felbontotta az FC Barcelonával meglévő partneri szerződést és abba is beleegyeztek, hogy a következő öt esztendőben nem lesz semmiféle átigazolás a két egyesület közt. Hogy mindezt nyomatékosítsák, a klub nevét Club Deportivo Condalra módosították.
Végül az élvonalban mindössze egyetlen idényt tudtak eltölteni, sőt a klub sorsa a partneri kapcsolat megszűnésével látványosan rosszabbra fordult. Végül 1970-ben megállapodtak az Atlético Cataluna csapatával az egyesülésről, és megszületett a Barcelona Atlético, amely az FC Barcelona első hivatalos tartalékcsapata lett.
Kiesések az első csapat miatt
Árulkodó lehet a San Sebastián Club de Fútbol név, s nem is téved az, aki azt gondolja, hogy a Real Sociedad tartalékcsapatáról van szó, amely a története során mindössze három szezont töltött el a másodosztályban. Az együttes eredménysorában találunk egy kilencedik, egy ötödik és egy huszadik helyezést, mégis két kiesést éltek meg, közülük a fájdalmasabbat 1962-ben, amikor éppen a legjobb szereplésüket jegyezték. Nem, ez nem egy anomália, hanem azon különleges esetek egyike, amikor a tartalékcsapat sorsáról nem a saját, hanem az első csapat eredményei döntenek. Ugyanis miközben a Segundában remekeltek a fiatalok, addig a Real Sociedad borzasztóan teljesített az élvonalban és nem tudta kiharcolni a bennmaradást. Mivel a szabályok szerint nem szerepelhet egyazon klub két csapata egy osztályban, így a „nagyok” kiesése magával hozta azt, hogy a „fakónak” is el kellett hagynia azt a bajnokságot, ahol amúgy a legjobbak közé tartozott. A baszkok öt évet töltöttek el a Segunda Divisiónban, és amikor sikerült kiharcolni a feljutást, akkor a keret gerincét azok a fiatalok alkották, akik korábban a „SanSe” színeiben is jól teljesítettek a második vonalban.
Hasonló eset még kétszer fordult elő, amikor az élvonalból kieső együttes miatt kellett búcsúznia a másodosztályból a tartalék csapatnak. Ezek közül az Atlético Madrid B esete az érdekesebb, ugyanis a „matracosok” fiataljai 1999-ben másodikok lettek, vagyis feljutást jelentő helyen zártak. Ám egyetlen idénnyel később már éppen csak sikerült kivívniuk a bennmaradást a játékoskeret nagy részének kiárusítása után, viszont mégis búcsúzniuk kellett a Segunda küzdelmeiből, mert az első csapat időközben nem tudott megragadni a legmagasabb szinten.
Az utolsó ilyen szituáció 2012-ben adódott, amikor a másodosztályú Villarreal B hiába vívta ki sorozatban harmadik idényében a bennmaradást, a klub első számú együttese nagy meglepetésre elvesztette a LaLiga-tagságát, így a tartalékoknak is osztályt kellett váltaniuk.
Kupadöntős tartalékok
Azt a szabályt, hogy tartalékcsapatok nem vehetnek részt a Spanyol Kupa, a Copa del Rey küzdelmeiben, csupán az 1990-1991-es szezonban vezették be. Ezért is eshetett meg az, hogy az, hogy az 1979-1980-as szezonban Real Madrid CF–Castilla CF finálét rendeztek. A madridiak tartalékcsapata ekkor a másodosztályban szerepelt, ebben a formájában mindössze a második idényét eltöltve a Segunda Divisiónban. (Korábban az Agrupación Deportiva Plus Ultra töltötte be ezt a szerepet.) A Castilla már az első idényében is jól teljesített, a hetedik helyet szerezte meg, majd a már említett szezonban is megőrizte ezt a pozícióját, a kupában pedig óriási menetelésbe kezdett. A CF Extremadura, az AD Alcorcón, a Racing Santander, a Hércules CF, az Athletic Bilbao, a Real Sociedad és a Sporting Gijón kiejtésével bejutott a döntőbe. Ott ugyan semmi esélyük nem volt az első csapattal szemben (6–1), ám a következő idényben részt vehettek a Kupagyőztesek Európa-kupájában. Itt aztán a West Ham United jött velük szembe az első körben, ami nem ígérkezett könnyű feladatnak, ám ezzel nem foglalkoztak Juanjo García tanítványai és a hazai környezetben rendezett első mérkőzésen hátrányból fordítva győztek 3–1-re. A londoni visszavágón ugyancsak 3–1 lett a végeredmény, így jöhetett a hosszabbítás, ahol végül nem bírták tartani a lépést az angolokkal, így véget ért a meseszerű történet. Ez így igazán kivételes teljesítmény volt egy tartalékcsapattól.
Tartalékok a csúcson
A Segunda Division egyik legkülönlegesebb szezonja az 1983-1984-es kiírás volt, amelynek a végén az első két helyezett közül egyik sem volt jogosult a feljutásra, hiszen mindkettő tartalékcsapat volt. Ez is igazi kuriózum volt, ám ezt a csapatok még azzal is megspékelték, hogy az utolsó fordulóban változott meg kettejük sorrendje, pedig a két együttes összesen egy pontra volt képes. A bajnoki címet az évek óta a felsőházban végzett Castilla CF hódította el, köszönhetően annak, hogy ők egy pontot begyűjtve kiharcolták a pontegyenlőséget és a jobb egymás elleni mérlegük révén magasba emelhették a trófeát.
Ezzel a madridiak lettek az összevont másodosztályú bajnokság első és egyetlen aranyérmes tartalékcsapata!
A győztes gárda játékosai közül Manolo Sanchís vagy Emilio Butragueno neve lehet a leginkább ismerős, ők a királyi gárda első csapatában is nagyot alkottak később. Mellettük meg kell említeni még a később edzői karrierbe kezdő Míchel nevét, ő két bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el a görög Olympiakosszal 2012 és 2014 között, ám a második athéni időszaka a 2002-2023-as szezonban már nem volt ennyire sikeres, csak a harmadik helyre futottak be a bajnokságban. (Ő nem összekeverendő a 12 évvel fiatalabb Míchellel, a LaLigát a mögöttünk hagyott szezonban alaposan meglepő Girona jelenlegi vezetőedzőjével.) Pepe Mel neve is ismerősen csenghet, ő is közel kétszáz mérkőzést játszott a LaLigában, a másodosztályban pedig az 1989-1990-es szezonban gólkirály lett a Betis színeiben.
De térjünk vissza az 1983-1984-es szezonra, ahol a másodosztály bajnoki címéért zajló versenyfutást a szezonban húsz fordulón keresztül listavezető, nem mellesleg újonc Bilbao Athletic (nem elírás, ők a neves baszk együttes B-csapata) bukta el a záró körben, amely egy hatalmas pofonba szaladt bele az Elche vendégeként (4–0). (A házigazda ezzel lett ötödik a ligában és így épp elcsípte az utolsó, még feljutást érő helyet.)
A baszkok tartalékcsapatát ekkoriban a klublegenda, José Ángel Iribar irányította – immár a második éve, és a keretből ismerős lehet Genar Andrinúa, illetve még inkább a gólkirály, Julio Salinas neve. Mindketten játszottak néhány meccset a szezonban az élvonal bajnoki címét begyűjtő Athletic Bilbaóban is, azaz LaLiga-győztesnek mondhatják magukat. Salinas aztán nem állt meg itt, később az FC Barcelona játékosaként otthon és Európában is sok mindent megnyert (4 spanyol bajnoki cím, 1-1 Spanyol-kupa- és spanyol Szuperkupa-győzelem, illetve 1-1 elsőség a BEK-ben, a KEK-ben és az európai Szuperkupában).
És ha már említettük a „nagy” Bilbao első osztályban szerzett aranyérmét, egy érdekes adalékot még tegyünk hozzá a sztorihoz.
Miközben az élvonalban az Athletic Bilbao és a Real Madrid egyaránt 49 ponttal zárt és a baszkok a jobb egymás elleni mérleg birtokában ünnepelhettek, a másodosztályban a két „kistestvér” is pontazonossággal zárt (50-50), és itt is a két csapat összevetése döntött, ahogy fent kifejtettük, a Castilla javára.
Bár ez nem volt döntő tényező, olyannyira hasonló teljesítményt nyújtott mindkét osztályban a két gárda, hogy az élvonalban a Bilbao gólkülönbsége (+23) mindössze eggyel volt jobb a Realénál (+22), a Segundában viszont a gólkülönbségük is pontosan megegyezett (egyaránt +22).
Szerző
