Walter Tull: az úttörő futballista és katonatiszt elképesztő története
Egy korábbi cikkünkben már írtunk a brit hadsereg első világháborúban harcoló middlesexi ezredjének 17. és 21. zászlóaljáról, amelyeket „futballista-zászlóaljnak” neveztek el, mert a két hadtestbe különösen sok labdarúgó került. A barbadosi származású Walter Tull mindkét alakulat tagja volt. Rövid élete tragédiákat és sikereket egyaránt tartalmazott, amelynek jelentőségét, társadalmi hatását csak az utóbbi időben kezdte el kutatni az utókor.
Az egykori futballista és katonatiszt édesapja – aki hajóasztalosként dolgozott – 1875-ban érkezett Nagy-Britanniába szülőhazájából. Tull egy Folkestone nevű angol kikötővárosban született 1888-ban, gyermekkora meglehetősen hányatott volt, ugyanis hétéves korában édesanyja, Alice mellrákban elhunyt, két évvel később pedig apját is elvesztette, akinek egy szívbetegség okozta halálát.
A kis Waltert és bátyját, Edwardot egy kisváros, Bethnal Green árvaháza fogadta be. A fiúk megpróbáltatásai viszont ezek után sem értek véget, ugyanis Edwardot egy glasgow-i házaspár örökbe fogadta, ami újabb traumát okozott a testvérpárnak, hiszen elválasztották őket egymástól.
Az egyedül maradt Walter ezek után a sportban talált gyógyírt a sebeire.
„Az árvaházban arra ösztönözték, hogy futballozzon, ennek köszönhetően vált azzá az emberré és férfivé, akit a személyében később megismertek” – mondta a ma már az Action For Children néven ismert szervezet részeként működő intézmény egykori vezetője, Carol Iddon.
Tull sportág iránti tehetsége hamar megmutatkozott, első klubja a helyi amatőr ligában szereplő Clapton FC lett, amellyel már néhány hónapon belül címeket is nyert. Az együttessel az FA Amateur Cupot, a London County Amateur Cupot és a London Senior Cupot egyaránt elhódította. A média is felfigyelt rá, a Football Star nevű lap a „szezon fogásaként” írt róla 1909-ben.
A tartalékokhoz került, miután sértegette a közönség
Még ugyanebben az évben nagy ugrás következett be a karrierjében. Átigazolta ugyanis az első osztályú Tottenham Hotspur, ahol hiába sikerült jól a bemutatkozása, mindössze tíz mérkőzés után a tartalékcsapathoz került, miután a Bristol City elleni találkozó alatt az ellenfél szurkolói rasszista bekiabálásokkal szidalmazták, mint az első színesbőrű profi mezőnyjátékost Nagy-Britanniában.
A mérkőzésről tudósító riporterek egyike a következőt jegyezte meg a történtekről: „Hadd mondjam meg ezeknek a bristoli huligánoknak, hogy Tull példakép lehet minden fehér ember számára, aki futballozik.”
1911-ben a Northampton Town menedzsere, Herbert Chapman – aki később az Arsenalt is irányította és a WM-szisztéma atyjaként is ismerjük – mentőövet nyújtott neki, és leigazolta az alacsonyabb osztályban szereplő csapatához, ahol összesen 111 mérkőzésen lépett pályára. Három évvel később úgy tűnt, pályafutása újra fellendül, miután a Glasgow Rangershöz szerződött, de közbeszólt az első világháború.
Bár a törvények nem tették lehetővé, tiszt lett
Tull állítólag elsőként jelentkezett csapatából a hadseregbe, a már említett „futballista-zászlóaljak” mellett a middlesexi ezred 5. zászlóaljában is harcolt. Egy alkalommal a ma már poszttraumás stresszbetegségként diagnosztizált gránátsokk – a harctéren elszenvedett megpróbáltatások hosszú távú hatása – miatt hazaküldték, de később visszatért a frontra. Rendkívüli képességeit, példás hozzáállását előléptetéssel jutalmazták – 1917-ben alhadnagyi rangot is kapott – annak ellenére, hogy ezt a hatályban lévő szabályok nem tették lehetővé, és a katonai vezetés köréből egy ideig hátrányos megkülönböztetés érte a származása miatt.
A harcmezőn lelte halálát
Már ebben a minőségében harcolt az olasz fronton 1917 novemberétől, amikor Sydney Lawford vezérőrnagy „a bátorsága és a hidegvérű cselekedetei” miatt méltatta, mert egy alkalommal 26 embert vezetett egy ellenséges állással szembeni éjszakai rajtaütésen. A bátor csapat az akció során átkelt a hideg Piave folyón, majd visszatért a brit bázishoz úgy, hogy minden tagja sértetlen maradt annak ellenére, hogy tűzpárbajba is keveredtek. Tullt a Tisztikeresztre is felterjesztették emiatt, de az elismerést végül nem kapta meg.
Emlékezetes tette után nem sokkal, egy csata közben elhunyt. 1918. március 8-án a middlesexi ezred 23. zászlóaljával, a „második futballista-zászlóaljjal” Észak-Franciaországba került, ahol egy német hadsereg elleni küzdelemben 25-én halálos lövést kapott. Katonatársai annyira ragaszkodtak hozzá, hogy a géppuskák tüze sem tartotta vissza őket, hogy eljussanak haldokló társukhoz.
Így Walter Tull nyughelye – csakúgy, mint sok sorstársának, akinek nem adatott meg a végtisztesség – a harcmező lett.
Emlékezete
Rövid, de jelentős társadalmi hatással bíró élete kevés visszhangot kapott az akkori sajtóban. Emlékének ápolását jóformán csak az utóbbi pár évben kezdte fontosnak tartani az utókor.
Halála 100. évfordulóján, „hogy példája másokat is inspiráljon”, elindították a márciustól novemberig tartó Tull100 elnevezésű kezdeményezést. Ennek keretein belül többek között oktatási anyagok, színdarabok, dokumentumfilmek születtek az egykori futballista és katona életéről, amelyekkel a szervezők célja az volt, hogy hozzájáruljanak a társadalmi egyenlőtlenség és a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemhez.
Ami pedig a már említett Tisztikeresztet illeti, Tull tisztelői remélik, hogy hősük előbb-utóbb megkapja a posztumusz kitüntetést, de tudják, fiatalon elhunyt példaképük örökségének ápolása jóval túlmutat egy díj odaítélésének kérdésén.
„Reméljük, hogy Walter Tull életének egyes szakaszai segítenek a társadalmi igazságtalanság és a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem támogatásában – halálának századik évfordulója után is”
– fogalmazott családjának egyik tagja.
Kiemelt fotó: The Times
Szerző
