A calcio öröksége az egyetemes futball számára – IV. rész: A zona mista sikertörténete
Új sorozatunkban feltárjuk a világ legtaktikusabb futballkultúráját létrehozó olasz labdarúgás taktikai fejlődésének legfontosabb lépcsőfokait. A több mint évszázados múltra tekintő szakmai munkásságuk futballfilozófiája a sportág egyik legsikeresebb játékelméleteként felbecsülhetetlen értéket képvisel az egyetemes labdarúgás fejlődésében.
A cikksorozat előző részét az Olaszország egyetlen Eb-győzelmét szállító Ferruccio Valcareggi Brazília ellen elbukott, 1970-es világbajnoki döntőjével zártam. Valcareggi későbbi negatív eredményei után az Olasz Labdarúgó-szövetség a fiatalokra kívánt építeni, és az Enzo Bearzot–Cesare Maldini kettős kapta meg a nemzeti válogatott irányítását.
Bearzot, aki legyőzte a korszakos Brazíliát
Bearzot szövetségi kapitányi kinevezését követően majdnem egy évtizeden át irányította a nemzeti válogatottat, és a 104 általa dirigált mérkőzéssel a Squadra Azzurra kispadján a mai napig csúcstartónak számít. Bearzot középpályásként és védőként futballozott többek közt a Torinóban és az Interben. Egyszeres válogatottként éppen Magyarország ellen játszott Puskás Ferenc őrzőjeként egy 1-0-ra elveszített mérkőzésen. Bearzot Torinóban ismerte meg Nereo Rocco edzőlegendát, akinek visszavonulását követően segítője lett. Roccótól – Gigi Radicéhez, Cesare Maldinihez és Giovanni Trapattonihoz vagy Fabio Capellóhoz hasonlóan – számos szakmai titkot tanult el.
Bearzot azonban nem maradt klubedző hosszú távon, hanem előbb az U23-as olasz válogatott szövetségi edzője, majd a felnőtt együttes segítője lett előbb Fulvio Bernardini, majd Valcareggi mellett. 1975-től 1986-ig töltötte be a felnőtt válogatott szövetségi kapitányi tisztségét. A válogatottal egymást követő két világbajnokságon is hatékony, eredményes játékot mutatott.
Bearzot sikere annak volt köszönhető, hogy alkalmazkodó személyiségként – Trapattonihoz hasonlóan – a sokoldalú labdarúgók nyújtotta rugalmas játékrendszerben hitt. A középpályán a zónavédekezést alkalmazta, míg a leghátsó védelmi vonal emberfogásra törekedett. Bearzotot a két világbajnokságon mutatott meggyőző olasz játék mellett az tette a korszak egyik szakmai nagyságává, hogy döntései egytől egyig beigazolódtak az 1978-as és leginkább az 1982-es világbajnoki címet hozó rájátszás során.
Együttese nagyszerű futballal jutott elődöntőbe Argentínában az 1978-as világbajnokságon, de ennél is sikeresebb volt négy esztendővel később. Az ellenfél tökéletes feltérképezése mellett ismert volt arról is, hogy a világbajnokságon emberfogással követte a rivális legnagyobb sztárjátékosait, miközben zónavédekezést alkalmazott, és együttese labdavisszaszerzést követően a korábbiakban tapasztaltaktól eltérően, tetszetős összjátékkal építette fel kontratámadásait. Bearzot erénye, hogy a technikás argentin és brazil futballiskolával szemben szervezett játékkal volt képes megállítani ellenfeleit és elvenni individuális, klasszis megoldásokra építkező futballjuk dinamikáját.
A Squadra Azzurra harmadik világbajnoki aranya (1982, Spanyolország)
A kezdetben akadozó játékon idővel képes volt javítani, és a tornán a második csoportkörben és a döntőben Argentína, Brazília és az NSZK ellen is iskolajátékot mutatott fel, taktikailag egyértelműen felülkerekedve legnevesebb ellenfelein. A csoportkört három döntetlennel záró olaszok (Lengyelország, Peru és Kamerun ellenében) három ponttal a második csoportkörbe kerültek, Brazília és Argentína társaságában. A rossz formában futballozó olaszokról sokan lemondtak már, ebben a nehéz helyzetben került előtérbe Bearzot zsenialitása. Döntése értelmében Argentína ellen a kőkemény Claudio Gentile emberfogással követte és kapcsolta ki Diego Maradonát, és ha elszakadt a világsztártól, csapattársa, Gabriele Oriali sietett a segítségére. Orialival személyesen találkozhattam hét esztendővel ezelőtt a La Gazzetta dello Sport szerkesztőségében, és a legendás játékos éppen egy Daniel Passarellával közös képét dedikált a számomra.
Emellett Bearzot megbízta két áldozatvállalásra képes támadóját, Bruno Contit és Francesco Grazianit, hogy folyamatosan lépjenek vissza a leghátsó védelmi vonalba, és segítsék ki a védőket a területek lefedésével.
Az alábbi képen látható, ahogy Bearzot bizonyos esetekben a középpályás sorát is az emberfogásra utasította, meggátolva az argentin támadások kibontakozását: a gioco all’italiana (játék olasz módra) rendkívüli hatékonysága mutatkozott meg.
Bearzot együttese szervezett módon felépített, hatásos ellentámadásokkal tudott gólokat lőni a tornán, ami az egész csapatot bevonta a támadójátékba.
Paolo Rossi két oldalán, a szélsőtámadók óriási munkabírással és futómennyiséggel ellenőrzésük alá vonták a szélsőjátékot mind védekező, mind támadó fázisban. Ez hatalmas munkabírást kívánt, de Bearzot stábja taktikailag és fizikálisan tökéletes állapotba hozta a futballistákat, akik a labdavisszaszerzést követően Giancarlo Antognoni kiugratásaival, valamint gyors, kreatív támadófutballal képesek voltak az ellenfél védelmi vonalai mögé felérni – Marco Tardelli, Cabrini és Conti felfutásainak köszönhetően. Tardelli találata is ennek eredményeképpen született. A középpályán Oriali összekapcsolta a védelmet a támadósorral.
Brazília ellen Gentile már Zicót fogta, s Bearzot mesteri húzása ezúttal is eredményre vezetett. A játékosabb, kevésbé szervezett brazilok ellen a két szélen Oriali és Conti, míg a túloldalon Cabrini és Graziani próbálta hatástalanítani a hírhedt támadójátékáról ismert, mind a felfutó szélsővédő, mind pedig a szélsőtámadó offenzív játékát. Oriali Éderre, Cabrini Sócratesre lépett fel a brazilok labdafelhozatalakor, miközben Tardelli és Antognoni a pálya középső területein korlátozták a felfejlődésüket. Cabrini támadásvezetésnél fent maradt, míg az általa üresen hagyott területet társai biztosították. Graziani Leandróra lépett fel. Az ellenfél méregfogát így sikerült kihúzni, miközben Gentile Zicót semlegesítette a mérkőzés túlnyomó részében.
Ennek köszönhetően Olaszország egy igazi ki-ki mérkőzésen nyert, ahol Rossi formába lendülése és mesterhármasa nélkül valószínűleg elmaradt volna az olasz győzelem. Bearzot együttese a világ legjobb védelmét felvonultatva taktikailag és mentálisan is erős lábakon állt, és lett megérdemelten világbajnok Olaszország története során immáron harmadik alkalommal. A keret minden egyes tagja a siker érdekében alázatos, áldozatvállalásra képes játékot mutatott fel. Ha az 1938-as vb-döntővel kapcsolatban a cikksorozat második részében megemlítettem, hogy a magyarokkal szemben az olasz játékosok képesek voltak egymást kisegíteni a nehéz pillanatokban, akkor 44 évvel később a harmadik világbajnoki cím elnyerésekor ez igaz volt Bearzot együttesére is. Argentína és Brazília ellen többek között éppen ez az áldozatvállalás jelentette azt a különbséget, amelynek köszönhetően Bearzot taktikája sikerre vezethetett ellenlábasaival szemben. Zseniális elképzelés a brazil labdazsonglőrökkel szemben a széleken való zónavédekezés, amely Bearzot talán legnagyobb edzői mutatványa volt a tornán.
A futballtörténelem rendre azokat a szakvezetőket díjazza, akik kellően rugalmasak, mernek döntő pillanatokban bátor döntést hozni, kockáztatni. Bearzot a vb-döntőn a sérült Antognoni helyére a fiatal Giuseppe Bergomit állította, aki klasszis teljesítményt nyújtott Karl-Heinz Rummenigge őrzésével. Rendre megelőzte a német legendát, nem hagyta érvényesülni és kapura lőni.
Ennek a váltásnak kezdetben az lett a következménye, hogy bár az olasz védelem még inkább megerősödött, Tardelli és Oriali nem tudott az első játékrészben kellő támogatást adni az elszigetelt támadóknak, Rossinak és Alessandro Altobellinek. A találkozó később azonban igazolta Bearzotot, és együttese Tardelli góljával eldöntötte a mérkőzést.
Konklúzió
Bearzot olasz szövetségi kapitányként nem csupán rekordernek számít a kispadon irányított mérkőzések számát tekintetve, de igazi legendává vált: a modern kori futballban – 44 év után – ismét a világ tetejére vezette a Squadra Azzurrát. Növeli az elért siker értékét, hogy a tornán legyőzte Argentína, Brazília és az NSZK együttesét is. A felnőttválogatottat közel egy évtizedig irányító szakvezető a későbbiekben nem vállalt munkát a klubfutballban. 1984-ben nem sikerült kvalifikálnia a válogatottat az Európa-bajnokságra, és az 1986-os vb-n sem ért el kiemelkedő eredményt.
Megfizette annak az árát, hogy túlságosan bízott a vb-győztes keret további sikereiben (ahogyan Marcello Lippi is a 2010-es világbajnokságon), és nem fiatalított időben. Visszavonulása ellenére számos szakmai újításával segítette a feltörekvő edzőtehetségeket. Érdemes megemlíteni, hogy 1993-ban elvállalta a 35 év feletti futballisták számára rendezett világbajnokságon (World Cup of Masters) az olasz csapat irányítását, amelynek szakmai értéke természetesen nem hasonlítható össze a hagyományos világbajnoki sorozattal. Ennek ellenére Triesztben Ausztria ellen a döntőben sikerre vezette a több, 1982-es vb-címet elnyerő futballistával felálló együttesét is. 2010-es halálát követően az Olasz Labdarúgó-szövetség létrehozta az Enzo Bearzot-díjat, amelyet minden esztendőben az év legkiválóbb szakmai munkáját felmutató olasz szakvezetőjének ítélnek oda.
A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast-adás szerkesztője
Szerző
