A német futballista, aki távolugrásban és 100 síkon is eljuthatott volna az Eb-aranyig

Amikor Hans-Peter Briegel Európa-bajnokságot nyert és világbajnoki döntőket játszott, még menőnek számított lábszárvédő nélkül futballozni a legmagasabb szinten. Az önveszélyes stílus jeles képviselője lett a neves balhátvéd, a nyugatnémet válogatott szokásos nagy megújulásának egyik oszlopaként.

Miután 1976-ban az NSZK – részben Antonín Panenka forradalmi tizenegyese miatt – nem tudta megvédeni az Eb-címét, majd 1978-ban a közelébe sem került a világbajnoki címvédésnek, 1980-ra újra összeálltak a csillagok egy aranyhoz. Elöl, hátul, középen is nézegethetjük Jupp Derwall nemzeti tizenegyét, csak kapkodjuk a fejünket: Karl-Heinz Rummenigge, Klaus Allofs, Horst Hrubesch, Bernd Schuster, Hansi Müller, Manfred Kaltz, Uli Stielike egyszerre egy gyepen… Rummenigge ebben az évben kezdte gyűjteni az aranylabdákat, Allofs egy mesterhármassal az Eb gólkirálya lett, a finálét Hrubesch duplája döntötte el, míg Schuster az évszázad egyik legnagyobb karmestereként irányított.

A már nyolc válogatott részvételével, de elődöntő nélkül rendezett olaszországi kontinensbajnokságon az NSZK a csehszlovákokon, a hollandokon, a görögökön és a belgákon át jutott el az aranyéremig, immár alapemberként szerepeltetve a 25 esztendős Briegelt. Csupán egy évvel korábban ünnepelte első válogatottságát, miután a futball mellett is csak középiskolás évei végén kötelezte el magát.

Lenyűgöző atletikus képességekkel jelent meg a pályán, akár a sebességét, akár a ruganyosságát nézzük: ha ugró- vagy futóatlétaként folytatta volna, akkor is gyűjthetett volna Eb-aranyakat. 

16 évesen 10,8-at mértek neki 100 méteren, amivel a felnőttek között a legjobb hat között végzett volna a legutóbbi magyar atlétikai bajnokságon. Még komolyabb eredmény a távolban ugyanilyen fiatalon ugrott 744 centiméter, ami a felnőtt magyarországi mezőnyben manapság bajnoki ezüstöt érne… A tinédzser Briegel előtt sorakoztak a sportok királynőjének szakágai, hármasugró, többpróbázó is válhatott volna belőle – azt persze nem lehetett mondani, hogy a labdával rosszul járt.

A középpályán is gyakran bevetett Briegel úgy bánt vele, hogy a posztjaihoz képest meglepően gólerősnek bizonyult: a felhőfejeseinek, cselezőtudásának és rúgótechnikájának köszönhetően. Kilenc kaiserslauterni szezonja alatt például 47 gólt szerzett, játszott többek között a fénykorát élő Diósgyőr ellen is, amikor 1979 novemberében, az UEFA-kupa harmadik fordulójában 2–0-ra győzött Miskolcon a nyugatnémet gárda.

Az NSZK-val elbukott két vb-döntőről viszont inkább a hibák miatt emlékeznek rá. 1982-ben az első félidőben Bruno Contit lerántotta az ötös sarkánál – amivel persze lehet, hogy góltól mentette meg a csapatát. Ráadásul Antonio Cabrini mellé lőtte a büntetőt, úgyhogy nem ezért nyertek az olaszok (3–1).

A négy évvel később, már Franz Beckenbauer időszakában lejátszott aranymeccsen viszont a nyakába varrják az argentinok győztes gólját. Miután 2–0-ról éppen visszajött a hajrában az NSZK válogatottja, beragadt Jorge Burruchaga lesre állításakor (3–2). Diego Maradona kiugratásakor Briegel a korábbi sportágához méltó sprintet vágott le a félpályától, az ötösnél sikerült utolérnie az ellenfelét, de egy lépéssel lemaradt a lövésről.

A két vb-ezüst között viszont egy történelmi tett részese volt a Serie A-ban. Preben Elkjaer Larsennel, az 1984-es Eb felfedezettjével első és máig egyetlen bajnoki címéhez segítette a Hellas Veronát 1985-ben – egy olyan szezon végén, amelyben a BEK-et a Juventus nyerte, és Diego Maradona már a Napoliban kergette őrületbe a védelmeket. Legkevésbé a Hellas Veronáét sikerült: Dél-Olaszországban 0–0-ra végeztek egymással, míg északon Briegel toronymagasan a meccs legjobbjának bizonyult, és a mezőnyből fizikailag is kiemelkedve szerezte meg a vezetést.

Kiemelt fotó: Sueddeutsche Zeitung Photo / Alamy Stock Photo