A portugál csodageneráció sztárjai klubszinten mindent megnyertek, de a válogatottal sosem értek révbe

Portugália korosztályos csapata 1989-ben Szaúd-Arábiában megnyerte az U20-as világbajnokságot, majd két évvel később hazai pályán megvédte a címét. Luís Figo, Rui Costa, Fernando Couto, Paulo Sousa, Joao Pinto, Jorge Costa fémjelezte a korszakos csapatot – hogy csak a legnagyobbakat emeljük ki. Az aranygeneráció első felnőtt megméretése ennek ellenére a vártnál jóval később jött el, ugyanis a mexikói világbajnoki szereplés (1986) után tíz ínséges esztendő telt el addig, hogy a luzitánok ismét nagy tornán léphessenek pályára.

Az 1996-os angliai Európa-bajnokságon a címvédő Dánia elleni 1–1-et követően Törökországot, majd a horvátokat is legyőzték, így csoportelsőként jutottak a legjobb nyolc együttes közé; a negyeddöntőben azonban Csehország 1–0-ra megverte őket, és kiestek. Ennél talán még nagyobb csalódást okozott az Ibériai-félsziget nyugati szélén, hogy az 1998-as világbajnokságra ki sem jutott a csapat, hiszen Németország mellett Ukrajna is előttük végzett a kvalifikációs csoportban.

Csodálatos játék után bronzérem minden idők legjobb Európa-bajnokságán

A 2000-es kontinenstornán való szereplés jogát a selejtező-sorozat legjobb csoportmásodikjaként vívták ki a portugálok, a főtábla sorsolásakor ugyanakkor már nem voltak ennyire szerencsések: a halálcsoportba kerültek a címvédő Németország, Anglia és Románia mellé.

Az első mérkőzésük pocsékul kezdődött, hiszen Anglia David Beckham szabadrúgása után Paul Scholes káprázatos felhőfejesével már a 3. percben megszerezte a vezetést, majd a Beckham középre ívelését kíméletlenül Vítor Baía kapujába varró Steve McManaman révén már két góllal ment, alig több mint negyedóra után… A portugálok azonban nem csüggedtek, a 22. percben jött a szépítés Luís Figo pályafutásának egyik legszebb találatával – a mintegy 23 méterről Tony Adams lábai között útjára indított bomba védhetetlenül vágódott David Seaman kapujának jobb felső sarkába. Joao Pinto még az első játékrészben egyenlített: Rui Costa középre ívelése után Sol Campbell mellett elvetődve fejelt a bal alsóba – ez sem akármilyen gól volt. Az 59. percben aztán érkezett a torna felfedezettje, Nuno Gomes, és beállította a 3–2-es végeredményt. Az Eb egyik legszínvonalasabb találkozóján tehát a padlóról állt fel és fordított Humberto Coelho csapata; aztán Costinha 94. percben szerzett találatával Romániát is megverte (1–0), végül pedig Sérgio Conceicao mesterhármasával kiütötte Németországot (3–0), és csoportelső lett.

A negyedöntőben Nuno Gomes duplájával simán megverték a törököket, majd a döntőbe jutásért a világbajnoki címvédő Franciaország következett. Nuno Gomes révén Portugália került előnybe, Thierry Henry a második félidőben egyenlített. A mérkőzés csak a hosszabbítás végén dőlt el, az Abel Xavier emlékezetes (vétlen?) kezezése után megítélt büntetőt Zinédine Zidane értékesítette, és ezzel a portugálok nagy menetelése a végéhez ért. A kiemelkedően nívós tornán az egyik legszebb futballt játszó csapat „csak” egy megosztott harmadik helyezést ért el (az Eb-n a világbajnoksággal ellentétben – érthetetlen módon – nem játsszák le a bronzmérkőzést), de figyelembe véve a konkurenciát, a többi elődöntős kiváló játékát, elégedetlenkedni semmiképp sem volt indokolt.

Távol a valódi tudásuktól – a bűn rosszul sikerült távol-keleti vb

A 2002-es Mundialra komoly reményekkel érkezett az immár António Oliveira gardírozta csapat, a történelem első távol-keleti világbajnoksága (Dél-Korea és Japán társrendezésében) azonban óriási kudarcokat tartogatott a számukra. Az Egyesült Államok elleni első csoportmeccsen 3–0-ra is vezettek az amerikaiak, s bár végül csak 3–2-re nyertek, ez ugyanúgy nulla pontot ért a luzitánoknak. Lengyelország ellen javítottak a portugálok, Pauleta klasszikus mesterhármasa után Rui Costa is beköszönt, a 4–0-s siker pedig azt jelentette, hogy az utolsó csoportmeccsen, a házigazda Dél-Korea ellen dől el a továbbjutás kérdése. A meccset Pak Dzsi Szung góljával a hazaiak nyerték, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Guus Hiddink csapata ellen ettől a mérkőzéstől fogva egyre nehezebb dolga volt az ellenfeleknek. Portugália a vereséget elsősorban önmagának köszönheti, de Ángel Sánchez argentin játékvezető azért hozzátette a magáét. Azt, hogy az első félidőben kiállította Joao Pintót, nem vitatta senki, de Beto második sárgával való leküldése már teljesen jogtalan volt a 66. percben – négy minutummal később született Pak győztes gólja. A portugálok kilenc emberrel is veszélyesek voltak: egy Figo-szabadrúgás csak centikkel kerülte el Li Von Dzse kapuját, majd a hajrában Nuno Gomes hagyott ki egy égbekiáltó ziccert öt méterről; és volt még egy Sérgio Conceicao-kapufa is a végén – igaz, eközben a másik oldalon a koreaiak számos kontralehetőséget baltáztak el.

A társházigazdák a mérkőzés mellett a kvartettet is megnyerték, majd Olaszországot és Spanyolországot is kiejtették, és végül Ázsia történetének legjobb szereplését produkálva a negyedik helyen végeztek. Az olaszok ellen már egyértelműen feléjük lejtett a pálya, a spanyolokkal szembeni negyeddöntőjük kapcsán pedig az „elcsalt” mérkőzés az egyedüli helyes kifejezés – de ez egy másik történet.

A tálcán kínált lehetőség

2004-ben aztán jött a nagy „egyszer az életben” sansz, hiszen Portugália adott otthont a kontinenstornának. A válogatott kerete jelentős vérfrissítésen esett át, Vítor Baía, Paulo Sousa, Jorge Costa és Joao Pinto már nem élhette át a hazai Eb varázsát, ugyanakkor felnőtt egy új generáció: Paulo Ferreira, Ricardo Carvalho, Maniche, Tiago Mendes, Deco – és ez volt az akkor 19 éves Cristiano Ronaldo első nagy tornája is! Az új szövetségi kapitány pedig egyenesen a két évvel korábban Brazíliát ötödik, mindmáig utolsó világbajnoki címéig vezető Luiz Felipe Scolari volt.

A nyitómeccsen Görögország bombameglepetést okozva legyőzte a házigazdát (1–2); de aztán a zöld-pirosak Oroszország (2–0) és Spanyolország (1–0) ellen kiköszörülték a csorbát és megnyerték a csoportot. A negyeddöntőben Anglia Michael Owen góljával már a mérkőzés legelején előnybe került és 80 percen át vezetett is, Hélder Postiga azonban a hajrában egalizált. A ráadásban Rui Costa góljával fordítottak a portugálok, de Frank Lampard öt percen belül kiegyenlített. A tizenegyes-párbajban a hazaiaktól csak Rui Costa rontott, angol oldalon azonban David Beckham és Darius Vassell is, így a szigetországiak estek ki. A négy között az aranygenerációjával utolsó kűrjét futó Hollandiával kellett megvívnia a Scolari-csapatnak, és nem is ütköztek különösebb ellenállásba, úgy nyertek 2–1-re, hogy az Oranje gólját is ők szerezték. A fináléban azonban jött a feketeleves: a portugálok elképesztő fölénye ellenére Görögország nyert 1–0-ra, Angelosz Hariszteasz fejes góljával – amely a döntő egyetlen kapura tartó görög kísérlete volt. Otto Rehhagel serege másodszor is borsot tört a házigazdák orra alá, itt azonban már nem volt mód javítani; a portugálok kudarcánál pedig már csak Görögország Európa-bajnoki címének puszta ténye keltett nagyobb szenzációt.

Az utolsó utáni lehetőség

Luiz Felipe Scolari munkája a 2006-os németországi világbajnokságra ért be igazán: a jól megszervezett védekezésre került a hangsúly, ami a remek egyéni képességekkel bíró progresszív támadójátékosokkal megspékelve egy korszerű és erős portugál válogatottat eredményezett. Bár az ifi-világbajnok csapatokból már csupán Figo volt ott a keretben, a nála egy, illetve két évvel fiatalabb Pauleta, Costinha páros és persze Nuno Gomes miatt ezt a világversenyt tekintik az aranygeneráció utolsó világversenyének, amely egyébként már szervesen egybeforrott egy másodikkal, hiszen José Mourinho 2004-ben Bajnokok Ligája-győztes Portójának alapemberei mellett (Paulo Ferreria, Ricardo Carvalho, Nuno Valente, Deco, Maniche), Tiago Mendes, Petit és természetesen Ronaldo is korszakos jelentőségű alakja a portugál labdarúgásnak.

A csoportkörben három sima győzelem, a maximálisan begyűjthető 9 pont és mindössze egyetlen kapott gól jelezte, nagyon rendben van az együttes – igaz a korábban portugál gyarmatország Angola, valamint Irán és Mexikó alkotta négyesből nem kicsit emelkedett ki Scolari együttese. A hollandok elleni nyolcaddöntő azonban mégsem a futballról maradt emlékezetes: Valentyin Ivanov orosz játékvezető összesen 4 piros (2–2) és 16 sárga (9–7 Portugália „javára”) lapot osztott ki, ami természetesen világbajnoki rekord. A brazil tréner által megkövetelt kemény játék, a párharcok felvállalása finoman szólva is túl lett teljesítve, és a hollandok sem a szomszédba futkosnak tanácsért, ha elfajulnak a dolgok a pályán. Felejthetetlen, de roppant kellemetlen mérkőzés volt, amelyet Maniche góljával Portugália nyert meg 1–0-ra.

A botrányos hollandok elleni meccs után megint Anglia következett a négy közé jutásért. A rendes játékidő gólt nem hozott, csak Wayne Rooney kiállítását (62. perc); és újfent tizenegyes-párbajban dőlt el a párharc – ezúttal is a zöld-pirosak javára. Az angoloknál Frank Lampard mellett Steven Gerrard és Jamie Carragher is betlizett, így belefért, hogy a másik oldalon Hugo Viana és Petit is rontott. A fináléért, a 2000-es kontinensbajnoksághoz hasonlóan, Franciaországgal kellett összecsapni, és a mérkőzés kimenetele is hasonló volt: a gallok nyertek Zidane büntetőjével, a luzitánoknak csak a bronzmeccs maradt – a házigazda Németország ellen. De Jürgen Klinsmann csapata sima 3–1-gyel abszolválta a mérkőzést, így a németek állhattak fel a dobogó harmadik fokára. Portugália negyedik helye az Eusébio fémjelezte 1966-os bronzérmes csapat utáni második legjobb világbajnoki eredményt jelentette.

A futball kiszámíthatatlanságának bizonyítéka, hogy végül tíz évvel később, 2016-ban, a csoportkört éppen csak túlélve (ki ne emlékezne Ronaldo toporzékolásaira a magyarok elleni 3–3 során, amikor háromszor is egyenlíteniük kellett a kiesés elkerüléséért), abszolút felejthető játékkal értek fel a csúcsra, és lettek Európa legjobbjai – majd 2019-ben az újonnan életre hívott Nemzetek Ligája első kiírását is megnyerték.

(Folytatjuk)

Kiemelt kép: Alamy