A Premier League felfedezettjei – Caicedótól Garnachóig

Moisés Caicedo

Szinte a fél Brightont fel lehetne sorolni ebben az összeállításban, négyen azonban feltétlenül toplistánkra kívánkoznak – mindenekelőtt a védekező középpályás Moisés Caicedo. Az ecuadori futball egyik legnagyobb tehetsége novemberben töltötte be a huszonegyet, de nem csak az életkora nyerő szám, ő maga is az.

Immár azonban velük egy lapon említhető, így gondolta az Arsenal is, amikor a télen majd’ 70 millió fontos ajánlattal bombázta a Brightont. Caicedo ment volna, az Albion könyörgése ellenére nem engedte, és alighanem mindenki így járt jól. Caicedo feltehetőleg a kispadon találta volna magát Thomas Partey mögött, a tengerparti városban azonban végigjátszhatta a tavaszt, töretlenül fejlődhetett tovább, és még a pénztárcája is megduzzadt valamelyest brightoni szerződéshosszabbítása fejében (nyilván nem annyira, mintha Londonba igazolt volna). Ha konkrét kivásárlási ár nem is került bele az új megállapodásba, abban nyilván megegyeztek a klubbal, mennyiért távozhat a nyáron, erre utal legalábbis, hogy Roberto De Zerbi az utóbbi hetekben valamennyi nyilatkozatában elköszönt tőle és Alexis Mac Allistertől. „Megérdemlik, hogy magasabb szinten futballozzanak”, mondta az olasz tréner, nos, Caicedo Brightonban is elég magas nívón játszott. Szerelőkészsége pazar (ő vette el az ellenfelektől az ötödik legtöbb labdát a szezonban, a megelőző szereléseket tekintve pedig csak Rice bizonyult nála jobbnak), ebben elképesztő fizikai adottságai, testi ereje is segíti, bár olykor talán túlságosan is erőszakos, erre utal legalábbis, hogy a newcastle-i Joelintonnal egyetemben Caicedo követte el a legtöbb szabálytalanságot. De nagyszerűen olvassa a játékot, robbanékony, hatalmas munkabírású, passzkészsége ugyancsak remek, amikor jobbhátvédet kellett játszania, szintén klasszis teljesítményt nyújtott – szóval bárki is szerezze meg a gyerekkorában N’Golo Kantét bálványozó hatost (a Chelsea-t rebesgetik az esélyesek közt), kincsre lel.

Evan Ferguson

A brightoni berobbanók sorában következzék a legfiatalabb, Evan Ferguson, az egészen elképesztő csatárfenomén. Már tavaly februárban bemutatkozott a Premier League-ben, de csak idén januárban kezdett először PL-meccsen, az Everton ellen, akkor is gólt szerezve. Túl volt már ugyanis addigra az elsőn, amelyet csereként az Arsenal ellen jegyzett, három nappal korábban. Azóta is elég gyorsan történik vele minden: a bajnokságban még négyszer feliratkozott a gólszerzők közé, az FA-kupában kétszer, 18 évesen a Brighton elsőszámú centere, a Premier League legújabb és legnagyobb csatárígérete. Magas, erős, jobbal, ballal kiválóan lő, nagyon érzi a kaput, a topklubok alighanem csak azért nem cserkészik már be az idén, mert egyrészt most még nincs az a pénz, amiért Tony Bloom tulajdonos odaadná drágakövét, másrészt mert talán mindenki úgy van vele, jobb, ha két szezonon át a Brightonban gyűjt még PL-tapasztalatokat, nagyjából végigjátszva a meccseket, még tovább fejlődve. Két év múlva lesz húsz by the way, akkor is a lábai előtt hever még a világ. Vagy pontosabb úgy fogalmazni: addigra pláne. Tizennégy volt mindössze, amikor először felnőtt futballmeccsen szerepelhetett, az ír Bohemiansban egy Chelsea elleni felkészülési mérkőzésen, a Brighton 16 éves korában, a Liverpoolt lenyomva szerezte meg aláírását. Úgy 100 millió fontot keresve éberségével. 

(Forrás: Sporting News)

Julio Enciso

Amikor április közepén a Chelsea ellen felvarrta a labdát jobb felsőbe, azt gondolhattuk, megrúgta szezonbeli legnagyobb gólját, mert hát egy idényen belül még egy ilyet úgysem lehet. Micsoda? Alig telt egy hónap, és egy annál is nagyobb dugót helyezett el a Manchester City vinklijében, akkor épp a bal oldalt választva. Nincsenek jelzők arra a találatra, amelyet teljes joggal szavazott meg a BBC az év góljának. A 19 éves paraguayi szupertehetség jobbal elképesztően veszélyes a kapura, de ballal sem rossz, pazar rúgótechnikája mellett pedig talán a bátorsága, az önbizalommal teli játéka a leglenyűgözőbb, hogy láthatóan semmiféle kétely nem fogalmazódik meg benne, amikor pályára lép. Veteránokat meghazudtoló magabiztossággal cselez, tör kapura, vállalja be az egy az egy elleni játékot és a lövéseket, ahogy az egy leendő világklasszistól illik. Ha azt mondjuk, hogy Mac Allisterért és Caicedóért ezen a nyáron kap úgy 150 millió fontot a Brighton, két év múlva Fergusonért és Encisóért minimum 200 milliót, azaz egy darabig anyagi problémák nem feszélyezik még a PL legkiválóbban felépített klubját. 

Kaoru Mitoma

És akkor talonban ott van még Mitoma, aki a 26 évével valamivel idősebb az előbbieknél, de ugyanolyan svunggal söpört végig a Premier League-en. Olyannyira, hogy egyetlen jobbhátvéd sem tudta megállítani, de jó, ne túlozzunk, nagyon-nagyon kevés. Kiszámíthatatlanul cselez, elképesztően jó tehát az egy az egy elleni helyzetekben, ezekből a szituációkból jócskán profitált a Brighton. A 2021–2022-es szezont néhány brightonos társával egyetemben a belga fiókcsapatban, az Union Saint-Gilloise-ban töltötte, és lett ezüstérmes az FC Bruges mögött, aztán megérkezve a Premier League-be hétről hétre egyre veretesebb produkcióval rukkolt ki, a kapura roppant veszélyesen futballozott, a társaknak számos lehetőséget teremtett.

Számos helyzetet elpuskázik a japán, meglehet, így volt ez tinikorában is, 18 évesen legalábbis az egyetemet választotta a profi labdarúgás helyett. Ha akkor nem is írta alá az elé tolt profi szerződést, 21 évesen, a Kawasaki Frontaléban igen, 26 éves korára pedig eljutott oda, hogy a Premier League legkiválóbb szélsőinek egyikeként jegyezzük. Ez ám a nagy utazás. 

Rico Lewis

Ha a rendkívüli magabiztosságot, mint erényt említettük Encisónál, ugyanezt kell tennünk Rico Lewis esetében, aki magától értetődő természetességgel foglalta el helyét a Manchester City középpályáján. Jobbhátvédként eredetileg, aki támadásban lép be az egyik hatos posztjára Rodri mellé, ám mert a City szinte mindig támad, a fedezetsorban jóval több időt kellett eltöltenie, mint jobbhátvédben (a szezon végén pedig már alapból középpályást játszott). 18 éves korát meghazudtolva, mindjárt az első mérkőzésén oltári nyugalommal futballozott, a magába vetett biztos hittel, ami talán Thai boksz-os múltjából fakad. Gyerekkorát a futball mellett a ringben töltötte ugyanis, ez a sors vár persze arra, akinek az édesapja brit Thai boksz bajnok. Rico Lewis kishúga ugyancsak az, immár azonban ő is a City futballakadémiáján pallérozódik. Oda ment le Lewis is nyolcévesen, azóta is citys, ha marad is ott, még akár legendássá válhat. 

Lewis Hall

A Chelsea üdvöskéjét Graham Potter vetette be először bajnokin. Játszott öt meccset az ősszel, illetve januárban, majd májusban került vissza ismét a csapatba, Cucurella és Chilwell hiányában. Ha korából adódóan – 18 éves mindössze – védekezésben vannak is még hiányosságai, a támadójátékot hihetetlenül jól segítette: rendre felszáguldott a bal oldalon, kiválóan tette középre a labdákat, ha lövőhelyzetbe került, gondolkodás nélkül elvállalta. Szóval rendkívül bátran futballozott, ami lehet, csak nekünk, erről a 93 ezer négyzetkilométerről származva újdonság, és a nyugaton, még inkább a csatornán túl pallérozódó fiatalnak magától értetődő, Hall impresszíven mutatkozott be mindenesetre. Ami annak tükrében, hogy egy szétesett, minden ambíciót nélkülöző, állandó edzőjére áhítozó Chelsea-be kellett beszállnia, különösen nagy érdem.

Morgan Gibbs-White

A Wolvesban már korábban megvívott 48 bajnokit – inkább kevesebb, mint több sikerrel –, de az ebben a szezonban derült csak ki, miért tartották az angol futball hatalmas tehetségének tinédzserként, illetve hogy mennyire megérte a Nottinghamnek klubrekordot jelentő 25 plusz 17 millió fontot kifizetnie érte a nyáron. Öt gólja mellett nyolc asszittal jelentkezett, vagyis a Forest-gólok egyharmada nagyrészt neki volt köszönhető. És nem csak a kapu előtti hatékonyságával sikerült kitűnnie, legalább annyira agilitásával, erőszakosságával, elszántságával, ami egy technikás tízesnél feltétlenül plusz erény. Valahol vegyül benne Paul Gascoigne virtuozitása és Bryan Robson keménysége, és csak azért a múltbeli példák, mert Gibbs-White ezekkel az erényekkel éppen a klasszikus klasszisokat idézi. Ha képes lesz kiegyensúlyozottan ezen a szinten teljesíteni, azaz a következő idényben ugyanígy folytatja, a felnőtt válogatott sem elérhetetlen a számára. Elvégre még mindig csak 23 éves. 

(Forrás: Premier League)

Carlos Alcaraz

Az már úgy áprilisban eléggé nyilvánvalóvá lett, hogy a Southampton menthetetlen, persze az is, hogy van ennek az amúgy kitűnő nevelőklubnak néhány csiszolatlan gyémántja. A jelenlegiek speciel nem Soton-nevelések, de közülük is kiemelkedik Carlos Alcaraz, aki januárban az argentin Racing Clubot hagyta el a Premier League kedvéért. Akkor azt remélte, hogy a 2023–2024-es idényben is a világ első számú bajnokságában futballozhat, ehelyett – ha csak nem viszik el – az azonnali visszajutásért küzdhet. Elég nagy szerep hárulhat rá ebben a harcban, mert az a féléves angliai fürdőzésében is kiderült, az a középpályás, aki mélységből remekül érkezik meg a tizenhatoson belülre, érzi a kaput, képes nagy labdákkal ziccerbe hozni a társait, képes ritmust váltani, röviden: hatalmas tehetség. 12 millió fontot kóstált, a Southampton bizonyosan pozitívan jön majd ki ebből az üzletből, kérdés, meddig tudhatja magáénak Alcarazt a dél-angliai egylet. 

Roméo Lavia

A Manchester City akadémiájáról csábította el a Southampton, kiváló érzékkel, az már kevésbé Lavián múlt, hogy a szentek nem tudtak megkapaszkodni az élvonalban. Erről árulkodik legalábbis, hogy a City szívesen visszavenné, ahogy néhány más rózsaszín álmokat dédelgető nagy klub szintén. A védekező középpályás az Anderlechtben nőtt fel, ott még leginkább Sergio Busquets bűvöletében, az idolokhoz csatlakozott később Fernandinho, mint rá ugyancsak nagy nyomást gyakorló klasszis.

Caicedóhoz hasonlóan prímán olvassa a játékot, bátran kijelenthetjük, bármely nagy klub szerzi is majd meg néhány éven belül, nagyon jól jár vele. A Southampton meg az érte kapott fonttízmiliókkal. 

(Forrás: 90min.com)

Alejandro Garnacho

Isteni szerencséje tán, hogy Erik ten Hag kezei közt mívesítheti tudását és acélosíthatja attitűdjét, így azért vajmi kevés esély van ugyanis arra, hogy elszálljon magától ez a dél-amerikai talentum. Mert hát ha valaki a Cristiano Ronaldót éltető szurkolói slágert örökli meg (immár neki szól a dal „Viva Garnacho” szöveggel), az könnyen megrészegülhet a hirtelen jött népszerűségtől, ha van azonban mögötte egy olyan tréner, mint a holland, a józanság garantált. Ten Hag a szezonban többször is tanúbizonyáságát tette annak, nem lacafacázik – szabadnap helyett 13,8 km futás a Brentford elleni vereség másnapján, Ronaldo kispadra ültetése, Rashford kihagyása a kezdőből késése miatt –, és Garnachóval sem bánik kesztyűs kézzel. Az argentin pedig jól reagál a szigorra, és biztosan több, mint hat góllal fejezi be a szezont (a kupafináléban még megtoldhatja persze), ha márciusban nem szenved sajnálatos bokasérülést. Az idény hajrájára visszajött belőle, minthogy pedig Antony és Anthony Martial is sérült, a City elleni FA-kupa-döntőben még akár kezdő is lehet. 18 évesen, leendő édesapaként. Ha másért nem, az utóbbi miatt hamar fel kell nőnie – úgy fest, a Manchester United nagyságához is felfog.  

Kiemelt fotó: Sky Sports