„A szegénységből fakadt a bűnözés, nagyon veszélyes környék volt a miénk” – interjú Cristian Ramírezzel

– Korábbi interjúidban említetted, nagyon örülsz, hogy a családoddal visszaköltözhettél Magyarországra. A magánélet így aztán rendben, és mert a Fradi is elég jól megy, mondhatni boldog ember vagy?

– Egyértelműen. Erre vágytam, hogy Magyarországon éljünk, itt fogunk a futball után is. A három lányom közül a legnagyobb hétéves, a középső hat lesz, a legkisebb másfél, azt látom, ők is jól érzik magukat, kiegyensúlyozottak, és ha ők boldogok, én is nyugodt vagyok.

– Azt gondolnám, ahol van három lány, nem mindig a nyugalom az úr. Előfordul, hogy a nőuralomból kedved szottyan néhány órára elmenekülni? Vagy az edzések, a meccsek, az utazások miatt olyan sok időt töltesz tőlük távol, hogy az együttlét minden pillanatát megbecsülöd?

– Minden velük töltött perc öröm. De hasonlóképp élvezem a tréningeket, az utazásokat is. Az életem minden pillanatát igyekszem megélni. Ha nem így gondolkodnék, már csak az előbbiek miatt is lehetnék sokszor mérges vagy szomorú, de nem ez az ember vagyok. Most például nagyon örülök annak, hogy az otthoniak eljöttek hosszabb időre meglátogatni, hogy együtt lehet a tágabb család.

– Az azért érdekelne, otthon mi az közös nyelv? Azt tippelném, a feleséged magyarul beszél a gyerekekkel, te spanyolul, ti ketten egymás közt meg egy harmadik nyelven, alighanem angolul. Kész Bábel?

– Épp ezt szerettük volna elkerülni azzal, hogy sokáig nem beszéltünk hozzájuk magyarul. Csak angolul és spanyolul. Tudtuk, a magyart úgyis megtanulják majd. A spanyol, az angol és az orosz mellett sok lett volna egy negyedik nyelv. Most, hogy hazaköltöztünk, a feleségem egyre inkább magyarul szól hozzájuk, de még mindig inkább az angol az uralkodó, és egy kis spanyol.

– Az orosz nyilván ragadt rájuk Krasznodarban, de mennyire élveztétek az ottlétet? 

– Jól elvoltunk. Ahogy azt már mondtam, a mantrám, hogy élvezd az életet, mi is ezt tettük, jártuk a parkokat, éttermeket, kerestük a szabadidős tevékenységeket. Eleve örültem annak, hogy együtt lehetünk, hogy az első naptól fogva velem volt a családom. Így minden könnyebb, egyszerűbb beilleszkedni, jobban megy a futball. Az egyedüli nehézséget a nyelvhiány okozta, hogy nem tudtunk oroszul, de ez is csak a krasznodari életünk elejét komplikálta. Boldog voltam amiatt, hogy továbbra is Európában játszhatok. Nekem ugyanis már gyerekként ez volt a nagy álmom, az európai futball, valamint hogy európai családom legyen.

– Mármint előre eltervezted, hogy Európában keresel magadnak társat? 

– Igen. De hogy ez honnan jött, nem tudom. Ecuadorban gyerekként egész nap az utcán fociztunk, és ma is a fülembe cseng, ahogy a barátaimnak mondom, figyeljétek meg, egy nap majd Európában futballozom, s ott alapítok családot. Ezt én valamiért már gyerekként tökéletesen tudtam. Az agyunk, illetve az akaratunk nagyon erősen képes bennünket irányítani, nekem pedig ez lett a szent elhatározásom.

Ma is az jellemez, hogy ha valamit nagyon akarok, addig küzdök érte, míg el nem érem. Elértem mindent, amit elterveztem.

– Csodás család, bajnoki cím, kupagyőzelem, válogatottság, valóban így fest, bár Santo Domingóból indulva mindez nem tűnt pofonegyszerűnek.

– Maga az élet sem volt az. Nagyon szegény családból származom, egy meglehetősen szegény vidékről. Munkalehetőség alig akadt, de ha dolgozhattak is a felnőttek, napi tizenkét-tizennégy óráért öt-hat dollárt fizettek. Ebből azért nehéz kijönni, ezért is voltunk annyira szegények. Sokszor ételre sem futotta. Minden nap egy újabb kihívást jelentett. Apukámmal nőttem fel és az ő családjával, miután anyukám kiskoromban elhagyott minket. Dél-Amerika ezen részén azért nem olyan könnyű boldogulni, a futball kitörési pontot jelentett, gyerekként persze nem így gondoltam rá, egyszerűen csak imádtam focizni, egész nap rúgtuk a labdát. Egész pontosan a kókuszdiót, amit bebugyolálva labdának használtunk, az utca végébe pedig nagy köveket görgettünk, hogy az autók ne tudjanak bejönni. A szegénységből fakadt a bűnözés, nagyon veszélyes hely volt a miénk. Senkinek sem szabadna ilyen körülmények között élnie. Akkor persze nem foglalkoztam azzal, mennyire veszélyes környék, utólag visszagondolva ébredek rá. Isten azonban megóvott a bajtól. 

képaláírás

– Nemhogy baj nem ért, annál több dicsőség: éppen csak tizenhét lettél, amikor bemutatkoztál az élvonalban.

– 2011 nyarán az U17-es válogatottal szerepeltem a mexikói világbajnokságon, azután fel is vittek az első csapatba. Emlékszem, az első meccsemen mindjárt egy gyors, erős jobbszélsővel kellett megküzdenem, de jól fogtam, le is cserélték.

– Hiába a szemtelenül fiatal korod, mindjárt az első idényedben remekül teljesítettél. Magadat is meglepted vele?

– Nem. Tudtam, hogy jó leszek. Mindig magabiztos voltam, gyors, jó bal lábbal megáldott játékosként még gondolkodni is tudtam a pályán, nem féltem senkitől, a nálam jóval idősebbektől sem. Emiatt is kelthettem fel két európai nagycsapat érdeklődését. Dortmundban több hetet töltöttem el Jürgen Klopp irányításával. Nagyon barátságos embernek ismertem meg. Tett is ajánlatot a Borussia, az ecuadori klubom azonban túl sokat kért értem. Ma is megvan nekem a németek írásos ajánlata, de nem emlékszem, mekkora összeg szerepelt benne. Majd egyszer előkeresem. Aztán Londonban, a Tottenhamnél is eltölthettem két hetet, kólönleges sztárok mellett, elég csak Gareth Bale-t vagy Luka Modricot megemlíteni. Azért hívtak próbatréningekre, mert láttak bennem lehetőséget, azt gondolták, képes lennék azon a szinten futballozni. Nagyobb intenzitást követeltek meg az angliai tréningek, de felvettem a ritmust. Nem voltam persze azon a szinten, mint ők, de próbáltam a legjobbamat nyújtani. Azt nem tudom, az angolok tettek-e értem ajánlatot, örültem, hogy ilyen futballistákkal edzhettem együtt, hogy tapasztalatot szereztem, megismertem az európai mentalitást, az ottani játékstílust. Később mégiscsak el tudtam igazolni Németországba, ha nem is a Dortmundba, hanem Düsseldorfba. Egy brazilok elleni U18-as dél-amerikai selejtezőmérkőzésen figyelt fel rám a Fortuna, és meg is vette a játékjogomat.

– De Anglia lett volna az álom? Csak mert azóta több ecuadori játékos is letette a névjegyét a Premier League-ben.

– Nem igazán. Amikor megérkeztem Dortmundba, azt éreztem, itt akarok játszani, hogy Németország nekem a tökéletes hely. Düsseldorfba kerülve aztán néhány újdonsággal is szembesülnöm kellett: januárban landoltam, a mínusz tizenöt fokban fél méteres hó hullott, jóllehet addig soha nem láttam havat. Hosszú ujjúban kellett edzeni, sállal a nyakamban, kesztyűben. Más futballstílus dívott, ahogy azt már Dortmundban is megtapasztaltam, magasabb tempó és a gyors átmenetek jellemezték a játékot, meg kellett ismernem egy új kultúrát, szóval sok mindenhez kellett adaptálódni, de hozzászoktam a megváltozott körülményekhez.

– A szezon végén kiesett a Düsseldorf, és ha nem is sikerült beverekedned magad a kezdőbe, az mennyire bántott, hogy a másodosztályba kényszerülsz? Mert mégiscsak a Bundesligába írtál alá.

– Kétségtelenül csalódásként éltem meg, az élvonalban akartam játszani, de el kellett fogadnom. 

– Azóta viszont a Premier League-et kezdték el meghódítani az ecuadori futballisták, Moisés Caicedo, Pervis Estupinán feltétlenül, a Brightonból a West Bromwich-ba kölcsönadott Jeremy Sarmiento pedig ugyancsak rendkívüli tehetség.  

– Nagyon tudok örülni a mások sikerének, ők pedig remekül teljesítenek. Caicedo ugyanúgy Santo Domingóból való, ahogy én, tudom, mennyit küzdött azért, hogy eljusson a Chelsea-be. Nem olyan könnyű egy dél-amerikai játékosnak Európában, azon belül is az egyik legerősebb bajnokságban kitűnni, neki sikerült. Estupinánt nem ismerem személyesen, de neki is nagy utat kellett bejárnia.

De nem csak a honfitársaim sikerének tudok örülni, mindenki másénak is, mert tudom, mennyi munka van a teljesítmény mögött, azt is, nem könnyű az új mentalitást, kultúrát, nyelvet hamar elsajátítani.

– Szerinted ki ma a legjobb ecuadori labdarúgó?

– Nem is tudom… Talán Caicedo.

– Ha azt mondom, a világ legnagyszerűbb hatosává válhat, egyetértesz?

– Miért ne lehetne az? Minden képessége megvan hozzá. 

– Visszamondtad az ecuadori válogatottbeli szereplést. Miért? És nem bánod, hogy egy ilyen remek, a világbajnokságon is bizonyító együttesből maradsz ki?

– A képességeim alapján talán valóban ott lehetnék köztük, korábban meg is hívtak. Az új kapitánnyal ugyancsak beszéltem, amikor még Oroszországban játszottam, szeretett volna beválogatni. Nehéz az okokról beszélni, egyelőre nem is szeretnék. Döntöttem, és megbékéltem a döntésemmel. Sokan nem értették, többek közt a sportszergyártóm, a Nike sem, mára viszont mindenki elfogadta.

– Mennyire könnyen fogadtad el te huszonegy évesen a Ferencváros ajánlatát? Sokat aligha tudtál Magyarországról.

– Semmit. Ahogyan a Fradiról sem. A téli átigazolási időszak utolsó napjaiban jártunk, a menedzserem közölte, lenne egy ilyen lehetőség. Egy magyar klub, amelyik viszont nagyon ambiciózus, bajnoki címre tör, ráadásul német edzővel, Thomas Dollal a kispadon. Az ember ha Németországban játszik, még ha a második vonalban is, Angliába vagy Spanyolországba vágyik, nem Magyarországra, de ma sem tudom miért, viszonylag hamar úgy döntöttem, belevágok. Ránéztem a térképre, azt mondtam, oké, ez is egy új kihívás, gyerünk. Akkor tehát nem tudtam, miért bólintok rá, ma már tökéletesen tudom. A Jóisten is azt akarta, hogy magyar feleségem legyen, magyar családom. Gyerekként európai családot akartam, megkaptam.

Nyilván nem jellemző, hogy egy ecuadori srác Magyarországon lel új otthonra, de nagyon örülök, hogy én lehetek a kevesek egyike. Ha újraszülethetnék, ugyanígy döntenék. 

képaláírás

– Hat és fél év után tértél vissza a Ferencvárosba. Akár a klubot, akár az NB I-et tekintve tapasztalsz különbséget? 

– Az infrasrukturális és technikai feltételek is jobbak az élvonalban, a csapatokat még alaposabban felkészítik. Ami a klubomat illeti, értelemszerűen egy egész más Fradiba csöppentem. A régi játszótársak némeyikéből edző lett, mint Leandro vagy Gera Zoli, másból sportigazgató, mint Hajnal Tamás. Dibusz Dénes maradt meg abból a csapatból. 

– Ha összecsapna, melyik Fradi nyerne?

– Hú, ezt nem tudom, egy biztos: pályán belül, illetve nézőként is élvezném a meccset.

– És melyik Ramírez a jobb? Az akkori vagy a mai?

– A mai biztosan tapasztaltabb, nagyobb a játéktudása, az élettapasztalata is nagyobb. A huszonhárom éves énem robbanékonyabb volt, de ma is ugyanannyit futok. Csak tudatosabban. Gólokat hat éve is rúgtam, ma is sikerül olykor betalálni. A korom kétségkívül változott.    

– Azért van még egy nagy különbség: az a Fradi, amelyiket elhagytad, sehogy sem tudott felkerülni valamely európai kupasorozat főtáblájára, az eligazolásod előtti nyáron épp a Tirana ejtette ki, az elmúlt években viszont rendre csoportkörös. 

– Azért ha a játékosok értékét megnézzük, megkapjuk a magyarázatot. A mai ebből a szempontból erősebb csapat, sokan válogatott játékosok, minőségi futballisták, ez is azt mutatja, jócskán fejlődött azóta a klub. 

– Olyannyira, hogy a korábbi orosz szövetségi kapitány után Dejan Sztankovics, az egykori világklasszis futballista az edző. 

– Éppen azért, mert maga is futballista volt, ért a nyelvünkön, mindenben igyekszik segíteni nekünk, támogatni bennünket.

Rendkívül szenvedélyes edző, mindig győzni akar, a meccseken látszik, szíve szerint ott lenne velünk a pályán. Más a szisztéma vele, próbáljuk megvalósítani az elképzeléseit. 

– Jól is kezdődött a közös kaland, de a két Genk elleni meccsel, valamint a Fiorentina elleni visszavágóval a horizonton mondhatni a java csak most jön.

– Megmutattuk már azért, hogy tudunk eredményesek lenni. Ha ugyanúgy dolgozunk, ahogy eddig, ha ugyanígy harcolunk tovább, bemutathatunk még bravúrt, és továbbjuthatunk. Fontos is lenne megélni a tavaszt. Ha ezután is ugyanígy küzdünk, egymásért, mint egy nagy család, sikerülhet. Semmi nem jár ingyen, három nagyon nehéz ellenféllel kell csatáznunk, igaz, a jó csapatok ellen szeret az ember játszani, mert ott lehet megmutatni, mit tudsz.

A képek forrása: Fradi.hu