„Egyedül azt sajnálom, hogy mentálisan nem jutottam el előbb arra szintre, ahol most, huszonkilenc évesen tartok” – interjú Sós Bencével

– Esik szó a topolyai öltözőben a közelgő Szerbia–Magyarország Eb-selejtező-mérkőzésről?

– Érintőlegesen. A csapattársak kérdezgettek Szoboszlai Dominikról, hogy mit lehet tudni a magyar válogatottról, mire én közöltem velük, a miénk most egy fiatalos, jó játékosokból álló, jó úton elinduló csapat, amelyiknek minden esélye megvan arra, hogy ponttal vagy pontokkal térjen haza Belgrádból.

Nem csipkelődtek, azt érzem, tisztelik a magyar válogatottat.

– Ettől még magabiztosak?

– A szerbek eleve azok, a bensőjükből fakad. Hisznek magukban, természetesen saját magukat tartják a favoritnak, de nem becsülnek le minket. A saját futballistáikat magasabb polcra helyezik, érthetően persze, valóban több a sztárjátékosuk, azzal azonban, hogy Dominik és Kerkez Milos a Premier League-be igazolt, mi is szintet léptünk. Nem kell szégyenkeznünk a légiósállomány miatt.

– Gondolom, nem lehetsz ott Belgrádban…

– Már csak azért sem, mert a hétvégén ünnepli a száztíz éves fennállását a klub, a Sepsi és a DAC vendégszereplésével rendezünk is egy minitornát, de lesz más program is ezen a futballfesztiválon. A topolyai közösség nagyon is értékeli, hova jutott el ez a klub, mindenki büszke rá a városban, lehetnek is: az ötödik szezonját tölti mindössze a TSC a szerb élvonalban, de beférkőzött a két nagy, a Crvena zvezda és a Partizan közé, El-csoportkörös lett, alaposan megnőtt az ázsiója. Szívják is magukat ellenünk a vetélytársak, érezhetően presztízsmeccs ez nekik.

– Nyilván azért is, mert magyar tulajdonú és vezetésű klub, magyar többségű város. Érzel emiatt feszültséget a meccseken? Ellenséges megjegyzéseket?

– Nem beszélek szerbül, nem kérdezem, mit skandálnak a drukkerek, azt viszont éreztem a Partizan ellen, hogy komoly riválisként tekintenek ránk. 

– A keretben ugyanakkor egyedüli magyar vagy. Szóval van egyfelől a magyar vezetés és a sok magyar drukker, másfelől a szerb csapat. Ez akkor egy egészségesen működő kettős identitás?

– Igen, a magyar és a szerb is megvan. Klubon belül a vezetőedzőt és az asszisztenseit kivéve szinte mindenki tud magyarul és szerbül is. Nekem személy szerint nagyon jó érzés, hogy amikor megérkezem a klubházba, a jó napotot mindig hallom, az utánpótlás tagjai is úgy köszöntenek, az elnök és a sportigazgató mellett pedig a pályamunkások vagy a konyhai dolgozók is magyarul beszélnek. Nincs emiatt kiváltságom, pusztán csak otthonosabbá teszi számomra a környezetet. A srácok elfogadtak, mindenki segítőkész, nagyon jól érzem magam a klubban, egyedül a játékpercek hiányoznak, remélhetően megérkeznek majd azok is. Ne feledjük, a listavezető csapatban játszom.  

Fotó: TSC Topolya facebook

– De mennyire erős a szerb bajnokság? Hogy a szerb válogatott a remek légiósai miatt az, tudjuk.

– Több szempontból is össze lehet hasonlítani a magyarral, van, amiben mi állunk jobban, másban ők. Ami az infrastruktúrát illeti, az szerb élvonalban vannak olyan stadionok, illetve pályák, amelyeken nehéz csak a futballra összpontosítani, mert annyira nehéz a talajuk. Legutóbb is ilyenen játszottunk. Ugyanakkor rengeteg a kiváló játékos, a meccsek pedig nagyon fizikálisak. Ebben a tekintetben előrébb jár a szerb élvonal. Nálunk a tizenkét csapat miatt, amelyben a Fradin kívül mindenkit megérinthet a kiesés szele, nagy taktikai fegyelem uralkodik, a szerbeknél lehet, hogy egy-egy meccsen elcsúsznak a csapatrészek, de magasabb tempót diktálnak a csapatok, s bár emiatt becsúsznak hibák, mindenki sprintben közlekedik. Kevesebb időd jut dönteni, ezt érzem az edzéseken is.

– Az, hogy Szrdjan Blagojevics személyében szerb edződ volt Debrecenben, ennél fogva pedig mégiscsak megismerhetted a szerb mentalitást, segítette a mielőbbi beilleszkedést Topolyán?

– Egyértelműen. Ráadásul nem ő volt az első szerb edzőm, korábban együtt dolgozhattam Zoran Szpisljakkal, Tomiszlav Sziviccsel, Marko Nikoliccsal. A szerbekre jellemző hozzáállás amúgy sem áll távol tőlem, sosem volt nekem büdös a munka, szeretek dolgozni, amit értékelnek az edzőim. A hiba benne van a játékban, ezt ők is tudják. Próbálok úgy dolgozni, hogy egyre többet legyek a gyepen, szerintem azon a két meccsen, amikor pályára léphettem, jól játszottam.

Fotó: haon.hu

– Nem duzzogsz vagy türelmetlenkedsz a játékpercek hiánya miatt?

– Dehogy! Aki ismer, tudja, sosem volt ez rám jellemző, nem játszom a sértődöttet, teszem a dolgom, ami előbb-utóbb kifizetődik. Tudom, hogy tizenegy futballistát küldhet csak fel egyszerre a pályára az ember, és valahol érthető, hogy elsősorban azoknak szavaz bizalmat az edzőnk, akik az elmúlt szezonbeli sikerben szerepet vállaltak. És mert az első hat fordulóban ötször nyertünk egy döntetlen mellett, változtatni nincs nagyon oka. Nem én vagyok az egyetlen a csapatból, aki a nyáron érkezett, és kevesebb lehetőséget kap. Én sem változtatnék az edzőnk helyében.

– Az átigazolásod elég bizarr mód zajlott, elvégre két nappal korábban még azt nyilatkoztad, egyértelmű volt, hogy maradsz a Lokiban… 

– Nem akarok mismásolni, úgyhogy elmesélem, hogy történt. Egy szombati napon délben írtam alá Debrecenben, délután edzőmeccset vívtunk a Kazincbarcika ellen, akkor nyilatkoztam ezt. Csak hogy érzékeltessem a szűk intervallumot: háromnegyed nyolckor volt vége a meccsnek, én azt követően mondtam ezt el az engem megszólító riporternek, egy órával később pedig, miközben a kisfiamat fürdettem a feleségemmel, hívott a menedzserem, hogy megkeresett a Topolya. Nyilván nem tudták, hogy a lejáró szerződésemet aznap délben meghosszabbítottam a Lokival, engem viszont nagyon vonzott a lehetőség. Nem a több pénz, ahogy azt sokan beállították, mert nincs nagyságrendnyi különbség, hanem a Bajnokok Ligája-indulás esélye, illetve a biztos El-részvétel. Mert ugyan a Lokival is kijutottunk a nemzetközi porondra, a csoportkörös szereplés távolinak tetszett, a Topolyának garantált volt. Nekem pedig minden vágyam az volt, hogy egy nap valamelyik európai főtáblán szerepeljek.

Tudtam, hogy kockázatos lépés, mert nagyon jó csapatba kerülök, nagy lesz a konkurencia, korántsem biztos, hogy játszom, de azt is tudtam, a kettős terhelés miatt a lehetőséget megkapom, és lesz alkalmam bizonyítani.

Más rendszerben játszik a Topolya, mint a Debrecen, három–négy–háromban, védekezésben öt hátvéddel, bal oldali szárnyvédőként vagy jobbszélsőként számolnak velem, az a pechem, hogy a bal oldali szárnyvédőnk a csapatkapitány, remekül játszik, a jobbszélsőnket, Szasa Jovanovicsot pedig az elmúlt idény legjobbjának választották. Fizikai képtelenség persze a szezont ugyanazokkal a futballistákkal végigjátszani, szóval ahogy említettem, a lehetőséget megkapom majd, emiatt aztán nyugodt vagyok. Annak pedig örülök, hogy ennyire jó játékosokkal edzhetek együtt.

– Érzed magadon, hogy fejlődsz?

– Minden nap. Napról napra tanulok. Rám is átragad az edzésmorál, ami amúgy sem állt tőlem messze, de most nagy dózisban kapom. Kétéves szerződést kötöttem, és ha egy nap majd hazatérek, biztos, hogy kamatoztatni tudom a Szerbiában elsajátítottakat.

– Csak sajnos az jellemző inkább, hogy a hazatérő belesüpped a honi, langyosabb közegbe, és nem pedig felemeli azt. Egy személyben nehéz persze.

– Nyilvánvalóan sokat nyom a latban, a másik tizenöt ember hogyan áll a munkához, de ha a Debrecenre gondolok, hasonló attitűd jellemzett bennünket, mint a szerbeket. Ez valószínűleg az edzőn is múlt. A tizenhat éves újonctól Dzsudzsák Balázsig mindenki keményen edzett, aminek meg is lett aztán az eredménye. Pedig elég mélyről indult a csapat…

– Ennyit számít a tréner.

– Rengeteget.

– A Topolya történelmi sikert aratva végzett a második helyen a tavasszal, hogy aztán igen magabiztosan, veretlenül kezdje az idei szezont is. A bajnoki cím volna a cél?

– Legyünk azért reálisak: a felkészülés végén játszottunk edzőmeccset a Crvena zvezdával, ők azért lényegesen jobbak nálunk, de a futball sokszor kiszámíthatatlan. Szóval borzasztóan nehéz lenne a belgrádiakat megelőzni, de minden erőnkkel azon leszünk, hogy újra bravúrosan szerepeljünk. Az újbóli második hely miatt aligha kellene szomorkodnunk.

Fotó: TSC Topolya facebook

– Nemzetközi szinten azonban ez még láthatóan kevés, a Braga meglehetősen simán ütött ki titeket a Bajnokok Ligájából. Érezted, hogy az más kávéház?

– Persze. Messze vannak ők attól, ahol mi tartunk, de ez nem szégyen, inkább motiváció. Tudjuk, hova kell eljutni. Pozitívum, hogy akadtak azért a két meccsnek olyan periódusai, amikor mi játszottunk fölényben. De nem rólunk szólt a párharc. Más szint a Braga, ne feledjük azonban, a portugál bajnokság harmadik helyezettjéről beszélünk, abban a ligában végeztek így, amelyik két csapattal képviseltette magát legutóbb a BL-nyolcaddöntőben. A Bragának e kettő mögött sikerült végeznie, a Sportingot megelőzve. Abban a portugál bajnokságban, ugye, ahonnan a legjobbak folyamatosan topcsapatokba igazolnak.



– A Braga elleni visszavágón kaptál fél órát. A meglévő különbség ellenére azért valahol élvezted, hogy Bajnokok Ligája-selejtezőben szerepelhetsz?

– Hatalmas élmény volt. Sokszor kellett megküzdenem a portugál Európa-bajnok José Fonte-tal, örülök, hogy nyertem futópárbajokat. Akkor is büszkeség, ha egy tízessel idősebb nálam. A mérkőzés végén mezt cseréltünk, örök emlék, és elmesélhetem majd a kisfiamnak, hogy egy Európa-bajnok ellen futballozhattam.

– Az El-csoportkörben a West Ham, a Freiburg és az Olympiakosz vár rátok, nyugodtan játszhattok…

– A Freiburgnak már csak Sallai Roland miatt is nagyon örülök, ha hajlandó lesz rá, szívesen cserélek vele mezt. Figyelem a Premier League-et, a West Ham jelentős játékerőt képvisel, az Olympiakosz pedig évekig állandó BL-résztvevőnek számított. Teher valóban nem lesz rajtunk, felszabadultan játszhatjuk le a hat meccset, ettől még foggal-körömmel küzdünk majd a jó eredményért. 

– Hódmezővásárhelyről elindulva eljutni erre a szintre nagy dolog, nemde?

– Hogyne. Büszkeséggel tölt el. Vásárhelyen születtem, a szüleim ma is ott élnek, ott kaptam meg az alapokat, ma is hálás vagyok az edzőimnek, elsősorban Apró Attilának. Amikor azonban Herczeg András Debrecenbe hívott, meg kellett ragadnom az esélyt. Nagyon sokat köszönhetek neki, mindig éreztette velem, milyen sokra tart. Én pedig igyekeztem meghálálni a sok szép évet a Lokinak, mert amikor kiesett az első osztályból, az első hívó szóra visszatértem.

– A karrieredet éppen a honnan hova alapján lehet kétféleképpen értékelni. Egyfelől hatalmas dolog, hogy Hódmezővásárhelyről nekivágva a „nagyvilágnak” játszhattál a Debrecenben, a Vidiben, legutóbb pedig a BL-főtábláért légiósként, másrészről viszont nem tudtál alapemberré válni Fehérváron, és Debrecenben sem voltál mindig kezdő, noha a tehetséged alapján talán lehettél volna. Szóval ha az eddigi pályafutásodra gondolsz, inkább félig teli van a pohár, vagy félig üres? 

– Ezen én is rengeteget gondolkodtam, és magam sem vagyok biztos a válaszban. Egyetlen döntésemet sem bánom, és ha mégsem úgy alakult, ahogy alakulhatott volna, azért csak magamat okolhatom.

S ha azt kutatom, mi hiányzott ahhoz, hogy még kerekebb legyen ez a karrier, akkor a mentális erőt kell megemlítenem, aminek néhány éve még híján voltam. Mindig bíztam a képességeimben, fiatalon azonban egy-egy gyengébb teljesítmény után megingott az önbizalmam. Ha jól játszottam, azt természetesnek vettem, ha rosszul, a kelleténél tovább marcangoltam magam.

S ez a játékom rovására ment, emiatt nem tudtam kiegyensúlyozottan jól futballozni. Akadtak persze igazán jó periódusok, ezért érkezhetett meg a válogatott meghívó – pechemre éppen akkor megsérültem –, ezért tudtam Fehérvárra igazolni, majd most Topolyára. Mindent önerőből értem el, a következtetéseket pedig a fehérvári és felcsúti időszakomból is levontam. 

– Kellett volna melléd valaki, aki felemel, amikor mélyebben vagy?

– A szüleim és az edzőim is mindig ott voltak nekem, nem ezen múlt. Sajnos elég makacs vagyok, ha úgy éreztem, rosszul játszottam, mondhatott nekem bárki bármit, nem hatott. Egész egyszerűen nekem kellett volna mentálisan erősebbnek lennem. Ebből a szempontból is jó példa lehet mindenkinek Szoboszlai Dominik, mert a rendkívüli technikai adottságai mellett abban is különbözik a hazai többségtől, hogy fejben roppant erős. Biztos neki is ment valamikor rosszul, de a következő meccsen tutira megmutatta, mit tud. Hallom, hogy sokan nagyképűnek tartják, de tévednek, ez nem arrogancia, egyszerűen csak hisz magában, magabiztos, az a típus, aki a BL-fináléban is simán odaáll a mindent eldöntő tizenegyeshez. Ráadásul most azt is bizonyítja, mennyire alázatos futballista. Egyedül azt sajnálom, hogy mentálisan nem jutottam el előbb arra szintre, ahol most, huszonkilenc évesen tartok.

– Minden másként alakul, ha el tudsz igazolni tinédzserként a Twentébe?

– Nem, nem segített volna, sőt. Szerintem hamar hazamenekültem volna, mert ha engem akkor kiszakítanak a családi környezetből, az biztosan balul sült volna el. Tizenöt évesen egy hetet töltöttem a Twentében, az U19-esekkel edzettem, és nem éreztem azt, hogy ne tudnék megfelelni, mentálisan azonban nem álltam készen arra, hogy egy idegen országban, a nyelvet nem beszélve jól érezzem magam. Vásárhelyen viszont tizenöt évesen bemutatkoztam az NB III-as felnőtt együttesben, az első meccsemen gólt rúgtam, ez is kellett ahhoz, hogy felfigyeljen rám a Loki. Azért sem bánom, hogy nem költöztem Hollandiába, mert Debrecenben ismertem meg a feleségemet, és születhetett így meg a gyönyörű gyermekünk. Meglehet, a foci befejezése után is Debrecen lesz az otthonunk.

Fotó: Sós Bence instagram

– A befejezésig azért még akad teendőd.

– Egyértelműen. Abba most nem mennék bele, mi mindent szeretnék még elérni, nem akarok fogadkozni, fogadkoztam már eleget. Egyet tudok: fizikailag és mentálisan sem éreztem magam soha ilyen jól, szóval mindösszesen csak azt szeretném, hogy úgy futballozzam Topolyán, hogy azzal a családomnak, a klubomnak, valamint a szurkolóknak is sok örömet szerzek. No meg persze saját magamnak is.

Kiemelt kép: TSC Topolya facebook