A törökök mérkőzése ezúttal kevésbé fajult káoszba, és ennek a sokáig tanácstalan hollandok örülhettek
Vincenzo Montella marad az osztrákok ellen látottaknál? A törökök nyílt játékokból is veszélyesek tudnak lenni? A felállt védelmet sikerül-e megbontani a hollandoknak? Memphis Depay mekkora hasznára lesz a csapatnak? E kérdésekre is választ kaptunk az utolsó negyeddöntőn, de a végkimenetel a többi párosításhoz hasonlóan az utolsó pillanatig kiélezett volt.
A holland védelem összetétele az egész Európa-bajnokságon állandó volt, és a középpálya is véglegesnek tűnik az osztrákok elleni csoportmeccsen mutatott rémes kezdés óta, akkor Joey Veermant bő félóra után lekapta Ronald Koeman, és azóta Tijjani Reijnders és Jerdy Schouten a két hatos.
Az egyedüli nyitott kérdés a jobbszélső személye, amire a nyolcaddöntőre a semmiből előkapott Steven Bergwijn mellett az akkor csereként beállva duplázó Donyell Malen és a védekezésben ötödik védőnek is betagozódni képes Jeremie Frimpong is pályázott. Ronald Koeman választása végül Bergwijnre esett, és pontosan azt a tizenegyet küldte pályára, amelyet az előző mérkőzésen.
Vincenzo Montella ezt nem tehette meg, hiszen hárman is az eltiltásukat töltötték, cserébe visszatérhetett Samet Akaydin és a csapatkapitány, Hakan Calhanoglu. Az olasz tréner a semmiből húzta elő az egyenes kieséses szakaszra az ötvédős rendszert, ami lehetséges, hogy csak Ralf Rangnicknak szólt volna, a hollandok viszont olyan könnyedén alakítottak ki négy a hármat a tengelyben a románokkal szemben, vagy éppen az utolsó vonalban öt a négyet, hogy az lett volna meglepetés, ha négy védővel állnak fel a törökök.
Csupán papíron ugyanaz
Bár a játékrendszerbe nem nyúlt bele Montella, a labda nélküli terveik másként festettek, mint kedden. Ugyan megint próbálkoztak emberfogásra alapozva magasan letámadni, de sokkal passzívabbak voltak, nagyobb távolságra helyezkedtek az ellenféltől. Ennek lehetett az az oka, hogy nem akartak egy olyan második félidőt, mint az osztrákokkal szemben, ahol szemmel láthatóan beleroskadtak az addigi tempóba, ez azonban egy kihagyott helyzetnek is tekinthető, ugyanis a románok is megmutatták az első negyedórában, hogy zavarba hozható a holland építkezés, főként Stefan de Vrij oldalán. A török gólt eredményező szöglet előtt most is ez volt a helyzet, az Inter védője nyomás alatt eladta a labdát. Igaz, nem lehet a gólt a végül a góljával együtt a mérkőzés legjobbjának megválasztott holland bekk nyakába varrni, mert Denzel Dumfries még korrigálhatott volna, tulajdonképpen rajta múlt, hogy szögletre ment végül a labda.
A középső blokkban már maradt az 5–2–3, ami ezúttal jobban zárt, bár egy statikusabb, kevesebb kockázatot vállaló rivális állt velük szemben. A két hatost rendre körülvette a törökök első ötöse, így ha labdához akartak jutni, kénytelenek voltak visszamozogni a védelem elé, és a hollandok félterületekben helyezkedő támadói sem jártak jobban, minekután mélyen visszalépve, olykor már csupán a vonal mellett tudták felvenni a labdát, főleg Xavi Simons.
Az első képen Kenan Yildiz kap egy felívelést, amit egyből nem tud továbbadni, hiszen nincsenek a közelében társak, és miután elveszíti a labdát, azonnal fordulhatnak a hollandok. A másik két esetben a hollandok egy-egy megelőző szereléssel egyben játszanak át három, négy, akár öt törököt.
Ha mégis bejutottak a támadóharmadba a narancssárgák, akkor Calhanogluék egy 5–4–1-es alakzatot vettek fel, ezzel a szélsőket könnyen duplázva, miközben középen két sornyi embert kellett volna átlőni egy-egy bátor próbálkozónak. A legnagyobb problémát a törököknek a felívelések után elvesztett labdák okozták, mert ezeket begyűjtve többször is a rendezetlen védelmükre fordulhattak rá a hollandok.
Sebezhető védekezés, amivel nem sikerült élni
Koeman nem akart olyan magasan letámadni, mint az osztrákok, inkább csak időszakosan léptek fel magasra, elsősorban a visszatámadásaik nyúltak hosszúra. Megelégedtek az említett felívelésekkel, amiből ritkán tudtak az első játékrészben futóversenyt kezdeményezni a törökök. Ha ezeket az indításokat nem tudták kicsikarni, akkor visszarendeződtek egy középső blokkba, ahol az első számú céljuk a törökök két hatosának a kivétele volt. Valamikor ezt emberfogással, máskor pedig a passzsávok zárásával oldották meg.
Emiatt viszont kevesebb nyomás került a félholdasok három középhátvédjére, akiket sokszor egyetlen támadó próbált megzavarni. A holland védekezés kompakt volt, azonban ezzel felkínálták a mögöttük lévő területet, amit a szárnyvédőivel egyetemben akár öt emberrel is támadhatott volna a török csapat, e helyett inkább Arda Güler lépegetett vissza felvenni a labdákat, pedig az a kevés védelem mögé berúgott labda több problémát is okozott a hollandoknak Nathan Aké oldalán.
A B-terv korábban érkezett
Az első félidei tanácstalanság után Koeman a vészmegoldáshoz nyúlt, avagy érkezett Wout Weghorst és átvette a centerposztot Memphis Depaytól, aki most is kötetlen szerepkörben mozgott, ám nem váltotta meg a világot. Inkább a jobb oldal felé mozgott az első 45 percben, pedig Simons visszalépései következtében a bal félterületben lett volna rá nagyobb szükség.
A második játékrészre ide is került, míg Simons a jobb oldali félterületben helyezkedett, a lecserélt Bergwijn pozícióját átvéve. Bár a területet egyre jobban átadó törökök hatására már Aké is többet lépett fel, ám az egy az egyezni igyekvő Cody Gakpónak az elsődleges segítőtársa papíron Depay lett volna, csakhogy ő továbbra is szabadon értelmezte a feladatát, ezért nagy távolságok alakultak ki a két játékos között, és a szélsőre ilyenkor két-három védő is jutott.
Gakpo izoláltsága azért is tűnt nagy problémának, mert a hollandok kvázi feladták azt, hogy a vonalak között játszanak, helyette a szélről, vagy az onnan visszatett labdák után félterületből keresték Weghorstot. Márpedig a pálya másik felén ezt Denzel Dumfriestől nem lehetett várni, aki inkább a mélységet keresi, vagy a kapu elé érkezik.
A török betegség
Hiába a hátrébb kerülő török csapat, arányaiban nem nőtt a hosszú passzaik száma, ezekből azonban már nem csupán nem indultak azonnal vissza a hollandok, hanem néhány alkalommal bajba is kerültek, minek részeként a futóversenyek, birkózások végén Virgil van Dijk és Nathan Aké is csak sárga lap árán tudta megállítani Baris Yilmazt, valamint Arda Gülert.
A törököknél viszont megint ezek a rögzített helyzetek jelentették az egyetlen veszélyforrást, miután az első akcióból eleresztett tizenhatoson belüli kísérletükre a 84.percig kellett várni. Ekkor már Montella átállt négy védőre, és érkezett Cenk Tosun, aki megadta azt a büntetőterületen belüli jelenlétet, ami gyakran hiányzott a csapatból.
Az ezekből kialakuló török lehetőségekre gyorsan reagált Koeman, és behozta Frimpongot, hogy ha kell, ötödik védőnek visszazárjon, illetve a kitámadó ellenfél mögött megnyíló területeket támadhassa valaki, jelen esetben a torna egyik, ha nem a leggyorsabb játékosa, valamint Joshua Zirkzee is pályára lépett, aki Weghorsthoz hasonlóan lehetett egy célember (azaz a felívelések célpontja), illetve a pontrúgások levédekezése során is hasznát tudták venni a magasságának. A szerkezetváltás a hollandokra volt rosszabb hatással, mivel előfordult, hogy lendületből érkeztek meg a támadóharmadba a törökök a találkozó hajrájában. A 92. percben például a mérkőzésen nem egyszer bizonytalankodó kapusnak, Bart Verbruggennek kellett közbeavatkoznia egy török ziccernél, és mivel ő útját állta Semih Kilicsoy próbálkozásának, 20 év után újra Eb-elődöntőt játszhat Hollandia.
Kiemelt fotó: Opta Analyst
Szerző
