Amatőrök bravúrja, tesitanárból lett csodatevő, egy korábbi élvonalbeli edző bravúrja, avagy a Német Kupa legnagyobb menetelései

1991–1992, Hannover 96

1952-től él DFB-Pokal néven a kupasorozat, ami 1991-től vált az egész országot behálózó sorozattá, amely miatt időszakosan fel is emelték a főtáblán indulók számát 64-ről 87-re. A megnövekedett mezőny minden korábbinál kisebb esélyt biztosított egy csodára, mégis ez az év hozta máig az utolsó alkalmat, amikor nem élvonalbeli klub nyerte a serleget.

A Hannover 96 ugyan a Bundesliga létrejötte előtt kétszer kaparintotta meg a bajnoki címet (1938, 1954), ettől azonban az évtizedek során messze került, az 1970-es évek második felétől komoly anyagi gondokkal küzdött. A főszereplő a karrierje elején testnevelő tanárként is dolgozó Michael Lorkowski volt, aki másod- és harmadosztály között liftező csapatoknál edzősködött. Ezért is került az akkor a 2. Bundesligában kieső helyen álló hannoveriek élére 1990 októberében.

Sikerült kiharcolni a bennmaradást, majd a következő idényben jött a kupamenetelés, ahol egyáltalán nem volt szerencséjük a sorsolásnál, hiszen öt (!) Bundesliga-klubon kellett átverekedniük magukat, közülük a VfL Bochum és a Borussia Dortmund ellen idegenben harcolták ki a továbbjutást. Az elődöntőben a szezon végén a Kupagyőztesek Európa-kupáját is elhódító Werder Brement győzték le tizenegyesekkel, ahogy a döntőben a Borussia Mönchengladbachot is, hogy napra pontosan 38 évvel az utolsó bajnoki címük után újabb jelentős trófeát szerezzenek.

Lorkowskit rengeteg kritika érte a defenzív felfogása miatt a bajnokságban, csakhogy a kupában, esélytelenebbként pályára lépve ez kifizetődött. Végül az edző a csúcson távozott, így már nélküle álltak rajthoz a KEK-ben, ahol a címvédő, Werder Bremen egy kiélezett párharcban vágott vissza a kupavereségért. A Hannover később a harmadik ligába süllyedt, ahonnan a klubot azóta is támogató Martin Kind megjelenésével verekedte vissza magát.

1992–1993, Hertha BSC Amateure

Az 1990-es években egymást érték az alacsonyabb osztályú klubok meglepetésszerű bravúrjai, amiből a Hertha BSC amatőrcsapatának döntős szereplése kiemelkedik. Ez jelenleg egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik, ugyanis 2008 óta nem indulhatnak a sorozatban a klubok B-csapatai.

A Hertha II akkor éppen a harmadosztályban szerepelt, ám ez akkor nem jogosított fel az automatikus indulásra. A kvalifikációról a Berlin-kupa döntött, ahol a finálét a kézilabdából ismert Füchse Berlin labdarúgó-szakosztálya, a Reinickendorfer Füchse ellen húzták be (1–0).

Bár egyetlen élvonalbeli egyesülettel találkoztak csak a DFB-kupa döntőjéig, a sorsolásuk így sem volt könnyű. A harmadik körben a szezon végén a Bundesligába felkerülő VfB Leipzigon jutottak túl, a nyolcaddöntőben – ebben a fordulóban esett ki a Hertha BSC első csapata – pedig a címvédő, Hannover 96 ellen mentek tovább. A felfokozott érdeklődés miatt az elődöntőt már bevitték az Olympia Stadionba, több mint 56 000-en látták a berlini csodát. A döntőben a Bayer Leverkusen azonban túl nagy falatnak bizonyult (0–1).

Ahogy az egy jó második csapathoz illik, több később jelentős karriert befutó játékos itt kezdte pályafutását. Christian Fiedler 271 mérkőzésen állt a Hertha kapujában, sőt a visszavonulása után kapusedzőként segítette a klubot. A Schmidt-ikrek, Oliver és Andreas, ketten együtt 450-nél is többször öltötték magukra a BSC mezét, a legnagyobb név viszont Karsten Ramelow volt. Ramelow végül tősgyökeres fővárosiként, éppen a Bayer Leverkusen-legendájává vált.

1993–1994, Rot-Weiss Essen

Az aranykorát az 1950-es években élő RWE (bajnoki cím és kupagyőzelem) az 1980-as, 1990-es évekre egy olyan klubbá vált, amelynél mindennaposak voltak az anyagi problémák. Az 1983–1984-es és 1990–1991-es szezon végén sem kapta meg a másodosztályra feljogosító licencet, a 1993–1994-es idényben pedig annullálták az eredményeit, hasonló okokra hivatkozva. Ennek ellenére az a szezon örökre emlékezetes marad a szurkolóik számára, akik 30 000-en kísérték el a romokban lévő csapatukat a kupadöntőre.

Maga a menetelés nem hozott igazi szenzációt, miután az esseniek az MSV Duisburg kivételével csupa alsóbb ligás ellenfelet múltak felül. A klub legnagyobb sztárja a szakvezető volt. Wolfgang Frank játékosként 200-nál is több alkalommal lépett pályára a Bundesligában, míg edzőként soha nem jutott el hazája legmagasabb osztályáig. Ennek ellenére a kispadon ülve nagyobb hatást gyakorolt az ország futballjára, mint labdarúgóként. Németországon belül elsők között hagyta el a söprögető használatát, tért át a területvédekezésre, kezdett alkalmazni visszatámadást és honosította meg a videóelemzést. Olyan edzőknek vált mentorává, jelentett számukra elméleti és gyakorlati muníciót, mint Jürgen Klopp vagy Joachim Löw.

1994–1995, VfL Wolfsburg

Másodosztályú klubként, az összes mérkőzést idegenben megvívva, az Eintracht Frankfurtot, az 1. FC Kölnt, a Schalke 04-t, illetve a Bayern Münchent kiütve eljutni a döntőig megsüvegelendő teljesítmény, még akkor is, ha utóbbi két egyesületnek csak a második csapatával kellett szembenézni. A Wolfsburg ezen az útvonalon érte el Berlint, ahol azonban a Borussia Mönchengladbach könnyedén verte.

Az eddig említett csapatokkal ellentétben ez nem egy semmiből érkező sikernek számított, hanem egy folyamat részének. A VfL két évvel később feljutott a Bundesligába és azóta sem esett ki. A Köln elleni elődöntő előtt szűk egy héttel kinevezett Gerd Roggensacknak ehhez már nem volt köze, miután összesen 199 napot töltött csak a „farkasok” kispadján.

1996–1997, Energie Cottbus

Ugyan a keletnémet klubok látszólag megkapták az esélyt, de piaci bevételek, megfelelő infrastruktúra és tudás hiányában bukásra voltak ítélve a Bundesligában, de a Német Kupában sem tündököltek. Az első keleti blokkból érkező döntősre egészen 1997-ig kellett várni, de ez nem az élvonalbeli Hansa Rostock lett vagy valamelyik második ligás klub, hanem a korábban jelentéktelennek tartott Energie Cottbus.

A cottbusiak nemzetközi szinten akkor váltak ismertté, amikor 2001. április 6-án, első német klubként 11 idegenlégióssal álltak fel, míg itthon a magyar kontingens megjelenésével. Előbbinek még csak az előjelét sem láthattuk 1997-ben, hiszen mindössze kettő légiós volt tagja a kupadöntős keretnek, a magyar szál azonban már akkor is élt, miután a korábban a Siófokon is megfordul Eduard Geyer volt az Energie edzője. A döntőt ugyan elvesztették a VfB Stuttgart ellen, a 2. Bundesligáért folyó rájátszást ellenben megnyerték, ezzel először feljutva a másodosztályba, majd a 2000–2001-es szezontól a Bundesligába is belekóstoltak, ám az elmúlt két évtizedben jelentkező anyagi problémák miatt az amatőrfutballba zuhantak vissza, mígnem jövőre újra a profi versenyrendszerben lesznek érdekeltek.

2000–2001, Union Berlin

Az Union Berlin a most befejeződött szezon utolsó fordulójában drámai körülmények közepette biztosította be a Bundesliga-tagságát. Erről az ezredforduló környékén még nem is álmodhattak, a legjobb kupaszereplésük azonban erre az időszakra tehető. A kelet-berlinieknek az NDK labdarúgásában csak felvillanásaik voltak (1968-as kupagyőzelem), míg az ország újraegyesítése után a harmadik ligában rekedtek. Ez egy a posztszocialista régióból érkező ismeretlen szakember felbukkanásával változott meg. Georgi Vaszilev, az 1990-es évek bolgár futballjának meghatározó alakja volt, aki három klubbal négy bajnoki címet szerzett, ellenben játékosként nem hagyta el Bulgáriát, edzőként pedig csak egy rövid kalandja volt Cipruson.

A bátor és szokatlan kinevezés mögött Vaszilev német kapcsolatai álltak, ugyanis az edzői papírjait a híres kölni futballfőiskolán szerezte. A hatása rögtön érezhető volt, hiszen nem csupán egyből összejött a várva-várt feljutás a másodosztályba, hanem a kupában is egy ezüstéremmel gazdagodott az Union. Az összes mérkőzésüket az Alte Förstereiban játszották, így jól látható volt az egyre növekvő érdeklődés. Az első meccsek 3000-3500-as nézőszámából a negyeddöntőre már átlépték a 10 000-es határt, az elődöntőben pedig már telt ház fogadta a csapatokat.

Ezután az UEFA-kupában is mentek egy kört, újoncként a hatodik helyen zártak a 2. Bundesligában, csakhogy az ezt követő szezon gyenge startja Vaszilev távozását jelentette, ez volt az első mozzanat az Unionnak a negyedik ligáig tartó zuhanása felé.

2003–2004, Alemannia Aachen

Az észak-rajna–vesztfáliai klubnak több, rövid felfutása is volt a múltban. Az utolsó pozitív időszak Werner Fuchs irányításával vette kezdetét az 1990-es évek második felében, a mindössze 50 éves korában elhunyt edző azonban ennek nem élte meg a kifutását. Az első csúcspont a 2004-es kupadöntő volt, ahová a rákkal való küzdelmét 2010-ben elvesztő Jörg Berger vezette a csapatot, miközben a sportigazgatói székben egy fiatal, ambiciózus szakember foglalt helyet, Jörg Schmadtke.

A menetelés alatt három első ligás ellenfelükön is túljutottak, ebből a legemlékezetesebbnek a Bayern München kiejtése bizonyult. A következő évben – már Dieter Hecking irányításával – az UEFA-kupában a későbbi elődöntős, AZ Alkmaar kiütéséhez is közel álltak. 2006-ban felkerültek a Bundesligába, de a nagy álmodozások közepette Hecking és Schmadtke is távozott, ami elindította a klubot a süllyesztő felé, ahonnan hosszú idő után, úgy tűnik, hogy mostanában, kezdenek kimászni.

2010–2011, MSV Duisburg

A duisburgiak alapítótagjai voltak a Bundesligának, illetve bajnoki ezüstéremmel, UEFA-kupa-elődöntővel és Német Kupa-döntőkkel büszkélkedhetnek. Az utolsó jelentős kupaszereplésük arra az időszakra tehető, amikor az elsőosztályról már csak álmodoztak, hiszen ekkor évek óta a második ligában rekedtek.

Két Bundesliga-csapaton (1.FC Köln, 1.FC Kaiserslautern) is idegenben jutottak át, a döntőben ellenben szembejött a realitás és a bajnokságban szenvedő Schalke 04 átgázolt rajtuk (0–5). Az ötgólos vereség – holtversenyben – a legnagyobb arányú kiütés a német kupadöntők történelmében. Azóta is a keserű emlék maradt a klub számára, amely idén – 122 éves történelmében először – kicsúszott az első három ligából.

2023–2024, 1.FC Kaiserslautern

Mindössze egyetlen élvonalbeli ellenfél az úton, miközben a szezonban négy edző ült a kispadon, de legalább sikerült elkerülni a kiesésért zajló osztályozót. Ez a Kaiserslautern idényének mérlege, és ugyan a jövőbe nem látni, ám nehéz elképzelni, hogy egyes feljebb említett klubokhoz hasonlóan egy pozitív folyamat első lépése lesz a Bayer Leverkusen elleni berlini finálé.