„Apa, neked soha nem voltak álmaid gyerekkorodban?” – Eddie, a sas (filmajánló)
Gyermekkorunkban sokan álmodtunk arról, hogy „megváltjuk a világot”: híres művészek, sikeres feltalálók, vagy éppen olimpikonok leszünk. A felnőtté válás során aztán a legtöbb esetben leszállunk a realitások talajára, és fájdalmas búcsút veszünk ezektől a fantáziáktól. Michael „Eddie” Edwards azonban nem engedte el a kisfiúként megfogalmazott céljait, és kijutott az 1988-as téli olimpiára. Méghozzá úgy, hogy pár évvel korábban még azt sem tudta, mi fán terem választott sportága, a síugrás. A nem mindennapi történet egyértelműen megfilmesítés után kiáltott. Dexter Fletcher rendezőnek és stábjának köszönhetően 2015-ben meg is született az egy óra negyvenhat perces alkotás.
Az életrajzi film főszereplője Eddie, a tízéves angol kisfiú, aki arról álmodozik, hogy olimpikon lesz. Egy idő után a nyári játékokon való indulást elengedi, és a téli sportok felé fordul a célja megvalósítása érdekében. A síelésben sikeresnek mondható, de a hazájának sportvezetői nem teszik lehetővé, hogy elindulhasson az aktuális téli olimpián. A szülei sem támogatják egyöntetűen: édesanyja ugyan szeretné, hogy fia ötkarikás álmai valóra váljanak, de a meglehetősen merev gondolkodású kőműves édesapja szándéka az, hogy gyermeke az ő mesterségét űzze, és felejtse el a sportkarriert. Kettejük életcéljai között óriási szakadék tátong, Eddienek ugyebár grandiózus tervei vannak, az édesapját viszont nem érdekli a dicsfény, ő bőven megelégszik a hétköznapi élettel is. Ez a különbség az alábbi párbeszédjükben is megmutatkozik:
- Apa, neked soha nem voltak álmaid gyerekkorodban?
- Dehogynem…
- Nem is mondtad. Mi volt az álmod?
- Kőműves akartam lenni.
Eddie eltökéltségét, motivációját nem törik meg sem az apai fejmosások, sem a brit szövetség korábbi arrogáns fellépése. Elhatározza, hogy ha már az alpesi síeléssel nem sikerült, síugrásban jut ki a következő téli olimpiára. Annak ellenére, hogy semmilyen tapasztalata sincs a sportágban, egyáltalán nem tűnik földtől elrugaszkodott ötletnek az elképzelése: mivel ő az Egyesült Királyság akkori egyetlen síugrója, országán belül nincs riválisa. Ráadásul hazáját hat évtizeddel korábban képviselte utoljára valaki ebben a sportágban a téli játékokon.
Alkoholista hókotró segíti az olimpiára
Egy németországi télisportközpontba utazik, hogy a legjobb körülmények között ismerkedhessen a síugrás alapjaival. Kisebb sikerek és nagyobb bukások jellemzik első ugrásait, és az önbizalmának még az sem tesz jót, hogy a rutinos sporttársak kötekedően, lekezelően bánnak vele. Megismerkedik a sportközpontban dolgozó alkoholista hókotróval, Bronson Pearyvel, aki korábban ugyan sikeres síugrónak számított, de sportszerűtlen életmódja (például az imént említett italozás) miatt megvált tőle az edzője. Eddie a sikeres olimpiai kvalifikáció kulcsát Pearyben látja, megkéri, hogy legyen az edzője. Először vonakodik, és le akarja beszélni a lánglelkű fiút a síugrással kapcsolatos álmairól, de végül beadja a derekát, és elvállalja a felkészítést.
Kettejük munkája hamar gyümölcsöző lesz: egy 38 méteres ugrással Eddie lesz az új angol rekorder, így a szabályok értelmében indulhatna a calgary-i téli olimpiai játékokon. A brit szövetség azonban nem szívesen látná az olimpiai csapatban, ezért úgy dönt, változtat a szabályokon: egy feszült, ellenséges hangulatú megbeszélésen a sportvezetők közlik vele, hogy csak akkor mehet az olimpiára, ha minimum 61 métert ugrik. A konok fiú kedvét még ez sem veszi el, és sikeresen teljesíti az új feltételeket is. Edzője megpróbálja rábeszélni, hogy inkább a következő olimpián induljon, mondván, a jelenlegi formája alapján szégyenszemre az utolsó helyen végezne, ugyanakkor négy évnyi kemény munkát követően már esélye lenne egy szép eredményre az 1992-es játékokon.
Eddie azonban hajthatatlan. Elutazik Calgaryba, hogy valóra váltsa gyermekkora óta dédelgetett álmát.
„Véletlenül lett síugró”
A film több ponton eltér a valódi eseményektől (Bronson Peary például egy fiktív karakter), és alkalmanként irreális jeleneteket is tartalmaz (nyilvánvaló, hogy egy élsportolók által használt edzőközpontba csak úgy nem toppanhat be bárki, még ha a nyolcvanas éveket is írjuk). Ami Eddie Edwards tényleges történetét illeti, saját bevallása szerint „véletlenül lett síugró”. Már iskoláskorában is síelt, de alpesi szakágban nem jutott ki az 1984-es szarajevói téli olimpiára. Viszont az ötkarikás álmait nem adta fel. Az Egyesült Államokban vett részt egy edzőtáborban, amikor a sísáncok szemlélése közben belevágott a felismerés, hogy Nagy-Brittaniában egy síugró sincs, ezért ez a sport vezetheti el nagy álma megvalósításához. A nem éppen tehetős Edwards család anyagi lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak, így a felkészülés meglehetősen fapadosra sikeredett: Eddie édesanyja autójával „járta be fél Európát”, hogy megfelelő körülmények között, sáncokon végezhesse edzéseit.
Elmegyógyintézetben töltött éjszakák
Hogy költségeit fedezni tudja, különböző alkalmi munkákat vállalt (pl. gyerekmegőrzés, fűnyírás). A leglehetetlenebb helyeken aludt: egyszer az autóban, másszor egy tehénistállóban, de alkalmanként sátorban, sőt, egyszer – egyéb lehetőség híján – egy finnországi elmegyógyintézetben.
A sportág élvonalába tartozók közül többen segítettek neki: az osztrákok léccel, az olaszok sisakkal, a németek pedig síruhával látták el. Több válogatott pedig lehetővé tette, hogy az edzéseikhez csatlakozzon.
A vágyott olimpiai kvalifikációt az 1987-es világbajnokságon szerezte meg: az akkori szabályok miatt az 55. hely (!) is elég volt ahhoz, hogy indulhasson az egy évvel később megrendezett calgary-i játékokon. Kultusza már ekkor kezdett kialakulni, Calgaryban komplett rajongótábor várta, egyes állítások szerint ekkortájt született meg a jól ismert beceneve, hiszen egy „Eddie, a sas” feliratú molinó is fogadta. Elmondható tehát, hogy gyakorlatilag egy új „branddel” színesedett a sportvilág: az ügyetlenkedő, esetlen (például a szurkolói szeme láttára a léceivel a lábán nekiment egy fotocellás ajtónak), de céljaiért hatalmas akaraterővel, tántoríthatatlanul küzdő, szeretni való brit síugróval.
Párhuzamok a Jég veled!-del
Túlzás nélkül állítható, hogy Edwards akkora sztár lett, mint a sydney-i olimpia 100 méteres gyorsúszásának egyik előfutamában kis híján vízbe fulladó „Eric, az angolna”, alias Eric Moussambani, vagy éppen a szintén az 1988-as téli olimpián szereplő jamaicai bobcsapat.
Ha már a karibi ország bohém, szeretni való bobozóinál tartunk, róluk is készült egy remek film, a Jég veled! (ajánlónk itt olvasható el) csakúgy, mint Eddie Edwards kétes megítélésű olimpiai részvételéről. A két alkotás cselekménye (és nyilván a valódi események) között több párhuzam is felfedezhető, aminek oka a mindkét esetben megfigyelhető antisztár-jelenség, és a környezet számára értelmetlennek, irreális lázálomnak tűnő célhoz való makacs ragaszkodás lehet.
A közös pontok a következők:
- Nem támogatja, sőt kifejezetten ellenzi mind Eddie, mind a sprinterből lett jamaicai bobos, Junior Bevil édesapja az olimpiai szereplést.
- Mind a korábbi világklasszis bobos Irv Blitzer mind a szintén sikeres sportmúlttal rendelkező, folyton italozó hókotró Bronson Peary csak hosszas győzködés után vállalják el a felkészítést.
- Eddie-t és a jamaicai bobnégyest egyaránt gőgösen, lenézően fogadja a sportág élvonalába tartozóinak jelentős része.
- Az olimpiai álmok mindkét esetben 1988-ban, Calgaryban valósulnak meg.
Igaz, hogy a sportvilágot megosztotta a színre lépésük, viszont túlzás nélkül állítható, hogy a sokmillió sportrajongó által figyelemmel követett téli olimpiai játékok alatt rengetegen megkedvelték őket.
Eddie Edwards valószínűleg a lelke legmélyén felnőttkorában is az álmodozó, az esetlensége, különcsége miatti kiközösítettségből és figyelemhiányból fakadó túlkompenzálás szándékával világraszóló dicsfényre vágyó kisfiú maradt. Célját elérte: kultusza a mai napig is tart, és olyan szeretet övezi, ami gyógyír lehet a gyermek- és fiatalkorában szerzett sebekre.
A róla készült, komikus és drámai elemeket egyaránt tartalmazó film egyik legnagyobb erénye az, hogy ugyan bemutatja csetlő-botló mivoltát, de nem teszi nevetségessé, szánalmat keltővé a karakterét.
Ez a rendező érzékenységét és tiszteletét is bizonyítja. Érdemes megtekinteni tehát ezt a remek alkotást, már csak azért is, hogy megtudjuk, hogyan szerepelt az 1988-as téli olimpián „Eddie, a sas”.
Korábbi filmismertetőink:
Roberto Baggio, az isteni copfocska
Szerző
