Aranyhajsza, válságkezelés: merre tartanak a Premier League legjobb csapatai?

Az utóbbival kezdve: bár minden esély megvan arra, hogy kékek és vörösök versenyfutását élvezzük az új évben, ehhez azért minimum tartania kellene a Liverpoolnak azt a színvonalat, ami a játékát az ősszel, vagy épp az újévi, Newcastle United elleni bajnokin jellemezte. Január 1-én az ellenállhatatlan, lehengerlő, ismételten heavy metal stílusban futballozó Klopp-csapat söpörte el a „szarkákat” – 34 kapuralövés, a helyzetek minősége alapján 7,27-es várható gólszám –, úgy visszatámadva és folyamatosan nyomás alatt tartva vendégét, mint a legszebb napjaiban.

Arról a minap értekeztünk, hogy a liverpooli gólok felét jegyző vagy előkészítő Mohamed Szalah ideiglenes hiánya okozhat némi gondot – még szerencse, hogy januárban a Liverpoolnak is csak két bajnokit kell megvívnia –, a csapat hozzáállásán azonban mit sem változtat: idén újra elképesztő vehemenciával támad a Liverpool, az átmenetekből nagy számban alakít ki helyzeteket. Direkt támadásból – azt hívják annak, amelyik a saját térfélen kezdődik, de legfeljebb 15 másodperc elteltével lövéssel, vagy egy tizenhatoson belüli labdaérintéssel zárul – a bajnokság első felében meccsenkénti 4,2-t tudott felmutatni, ebből ilyen nagy számot utoljára a 2018–2019-es idényben produkált. Akkor 97 pontot (!) gyűjtve mindössze egy fával maradt el a legalább olyan szenzációs Manchester Citytől…

Mindent egybevetve azért még nem olyan bivaly a jelenlegi, mint a 2019-ben BL-t nyert együttes, de halad afelé. Szóval a direkt akciókból december végéig 80-at vezetett a Liverpool; csak hogy érzékeltessük a stílusbeli különbségeket, a Manchester City 34-et, a kontrollra idén még nagyobb hangsúlyt fektető Arsenal 28-at. Emiatt aztán jóval kevesebb a velük szembeni gyors támadásvezetés, a Liverpoolnak viszont 65-ször kellett a saját fegyverével szembenéznie. Ám mert Alisson kiváló az egy az egy elleni helyzetekben, Virgil van Dijk elég intelligens, Ibrahima Konaté meg elég gyors, ezekből olyan sok kapott gólt nem kellett elszenvednie. S mert elöl Szalah, Darwin Núnez, Luis Díaz és Diogo Jota rohamoz, magától értetődő, hogy újra csak őrült rohanásba fogott a csapat, egyelőre meg is van az eredménye.

Ez a fajta támadókedv és arzenál ötpontos előnyt ér a Manchester Cityvel szemben, amelyik klubvilágbajnoki elfoglaltságai miatt egy mérkőzéssel kevesebbet játszott. De a 2022–2023-as szezonra vonatkozó ötödik trófeáját is betakarította a City, ami leginkább a lelkeknek tehetett jót a sok elhullajtott angliai pont közepette. Csak hát a City mondhatni hagyományosan ilyentájt gyújtja be a rakétákat: tavaly a február közepén elindított hadművelet jegyében az egymást követő 15 bajnokijából 14-et megnyert egy döntetlen mellett, egy évvel korábban már novemberben söprésbe fogva 12 győzelmet aratott zsinórban, a 2020–2021-es idényben december 19-től győzött sorozatban 15-ször.

Minthogy pedig Kevin De Bruyne és Erling Haaland is visszatérőben, nehéz lenne azt mondani, hogy nem az első számú esélyese az aranyéremnek. Két extraklasszisával a fedélzeten egyértelműen az. És hiába sütik rá olykor a megelégedettség bélyegét Josep Guardiola fiaira, ez a csapat korántsem jóllakott, lutoni, vagy az Everton elleni fordításával ezt ékesen bizonyította. Sokkal inkább készül ismét történelmet írni: az angol klubfutball több mint 130 éves históriájában egyszer sem fordult még elő, hogy egy csapat négy egymást követő szezonban bajnoki címet szerezzen, a City ezt is megvalósíthatja. Ez azért elég jó ösztönző, nemde? S ha valaki képes a fiait motiválni, az Guardiola, akit bizonyára elégedettséggel töltene el, ha a brit labdarúgás legnagyobb alakjának tartott Sir Alex Fergusont pipálhatná le e tekintetben (is). Most őszintén, merne bárki a City ellen fogadni?

Ez talán még a legfanatikusabb Arsenal-híveknek is nehezükre esne, különösképp egy ilyen szezonban, amelyik a kettősség jegyében telik Észak-Londonban. Mert papíron még tovább erősödött a gárda, elsősorban Declan Rice-szal a középpályán, s azt érezhettük sokáig, ha a támadásvezetés nem is olyan gördülékeny, szellemes, félelmetes, mint az előző szezonban, ez az Arsenal még kevesebb lehetőséget enged ellenfeleinek. Ehhez képest azonban kétszer annyi a veresége, mint tavaly (kettő helyett négy), kevesebb a szerzett gólja (nyolccal) és több a kapott (hárommal).

Egyesek azt feltételezik, kiismerték a riválisok azokat a sémákat, amiket Mikel Arteta használ támadásban, mások félnek, túlhajszoltak Bukayo Saka és társai (az angol szélső az utolsó 12 bajnokiján csak két gólt szerzett); túl sok olyan mérkőzés akadt mindenesetre, amikor csak egy meccsvégi villanással lett meg a három pont (Manchester City, Manchester United, Brentford, Luton Town), máskor az ellenfél ajándéka kellett az ikszhez (Chelsea idegenben). Igaz, a Newcastle United, az Aston Villa vagy a West Ham United ellen nem érdemelt vereséget az ágyús had, szóval nagyjából kiegyenlítődik a szerencse–pech faktor, összességében azonban sokkal döcögősebb lett a szezon első fele, mint azt Arteta gondolhatta. Aminek azért objektív okai is vannak: egész egyszerűen sokkal több az olyan csapat, amelyik ellen meg kell szenvedni a győzelemért – az intézményesült top 6 másik öt tagja mellett a Newcastle-lel, az Aston Villával, a Brightonnal, a West Hammel, a Fulhammel vagy akár az Evertonnal és a Wolverhamptonnal szemben is. Ugyanakkor, ha egy csapat két meccsen 43-szor lő kapura (mint az Arsenal a két utolsó bajnokiján), de csak egyszer talál be, az két dolgot jelez: egyrészt, hogy nem elég jó helyzetekből kísérletezhetett, másrészt, hogy híján van a világklasszis befejezőnek.

Az utóbbi az Arsenalra feltétlenül igaz, még ha a center Gabriel Jesus a játék minden egyéb elemében világklasszis is. A befejezéseket tekintve éppenséggel nem, ami viszont egy csatár esetében elég fontos képesség volna. Nem véletlenül fáj Artetának egy igazán veszedelmes gólvágóra a foga, Ivan Toney-t és Victor Osimhent is szóba hozták már a londoniakkal. Márpedig az áhított bajnoki címhez roppant fontos lenne jobb százalékban gólra váltani a kísérleteket. Amíg első vagy, senkit nem érdekel, van-e képviselőd a góllövőlista élmezőnyében, olyankor azonban, amikor hiányoznak a gólok – mint az Arsenalnak a Newcastle, Villa, Liverpool, West Ham, Fulham elleni meccseken –, és nem sikerül felülrúgni az xG-t, ami azért a legkiválóbb együttesekre jócskán jellemző, a kritikazápor a csatárokat is elönti. Illetve az őket kiválasztókat.

A szomszéd Tottenham Hotspurnél is lehetne jobb a helyzetkihasználás, akkor is, ha Szon Hung Min gyilkosabb befejező, mint Gabriel Jesus, Richarlison pedig túl az őt az elmúlt szezon végén, valamint az idény elején is kínzó kisebb sérülésén az elmúlt öt bajnokiján ötször betalált. Az ő esete is bizonyíték arra, sokszor igazságtalanul szidunk egy-egy játékost a gyengébb formája miatt, miközben nem tudhatjuk, milyen kellemetlen fájdalmakkal kénytelen hétről-hétre pályára lépni. Más megközelítésben pedig, nagyon nem mindegy, milyen játékot erőltet és kényszerít rá futballistáira az edző, hogy az fekszik-e a keret tagjainak vagy sem; nos, amíg Pedro Porro, Pape Matar Sarr, Yves Bissouma és Richarlison rettenetesen kínlódott Antonio Conte futballfelfogásában, kivirágzott Ange Postecoglou őket felszabadító támadófocijában. De a brazil feltámadása és Szon 12 gólja arról is árulkodik, a Tottenhamnél elöl nincs azért olyan nagy gond, hátul Cristian Romero és Micky van de Ven kiesésével annál inkább. Mindkét középső védőnek a hajlítója krepált be, és került hosszabb-rövidebb időre az orvosi szobába – a holland felépült immár –, ami mintegy jelzőbójája is annak, mennyire megterhelő Ange Postecouglou játékát űzni.

Ezt maga az ausztrál tréner sem szokta elfelejteni megjegyezni, de hát szemmel látható, micsoda futómennyiséget követel meg az állandó nyomásgyakorlásra törekedő futball, ugyanígy a labdaszerzések utáni villámgyors átmenet – ez a játékmodor azért rendesen szedi a vámot. A két belső védővel, valamint James Maddisonnal a csapatban nyilvánvalóan az első háromban lenne a Spurs, azóta inkább túlélőmódban működik – ahhoz képest pazarul. A Postecoglou elültette futball legalábbis lenyűgözte a klub híveit. Azért az, hogy a lövések, illetve a kaput eltaláló kísérletek számát illetően is az első négyben van a Spurs, hogy az övé a hatodik legmagasabb labdabirtoklás, hogy neki van a második legtöbb labdaérintése az ellenfél tizenhatosán belül, valamint hogy a Spurs viszi be a legtöbbször a büntetőterületen belülre a labdát, merőben új az elmúlt évek reaktív Tottenhamjéhez képest.

De milyen érdekes, hogy a két szenvedő nagycsapat, a Manchester United és a Chelsea közül az utóbbi is produkál jó számokat. No nem a helyezést (úgy a tizedik mindössze), hanem az xG-t (második a Liverpool mögött), illetve a legtöbb jó átadást (harmadik) tekintve. De nem is a statisztika a lényeg a Chelsea esetében, hanem hogy képes lesz-e kiegyensúlyozottan magas szinten teljesíteni, ami odahaza néhány rangadón összejött már neki (a Liverpool, a Manchester City, az Arsenal, illetve a Brighton ellen). Csakhogy amikor már-már úgy tűnik, összeállt a csapat (ilyen volt az Arsenal elleni derbi), jön egy megmagyarázhatatlan zakó (hét nappal utána a Brentford ellen).

A másik sarokpont, hogy idegenben javul-e a teljesítmény, mert a négy győzelem és öt vereség kombó nem az élmezőny szintje. Mondhatnánk, hogy ez a fajta rapszodikus futball a fiatalok sajátja, és türelem szükségeltetik ahhoz, hogy a 20-as éveik elején járó tehetségek beérjenek, türelemből azonban manapság nem sok van. Szóval ahhoz, hogy Mauricio Pochettino a nyár után is a kékek trénerének nevezhesse magát, nem ártana javuló futballal előrukkolni a tavasszal, olyannal, amiben hihet a szurkoló, a Paul Winstanley és Laurence Stewart sportigazgató kettős, valamint az elnök Todd Boehly.

A Chelsea-nél mondjuk van legalább egy vízió (hogy helyes-e vagy sem, az más kérdés), a Manchester Unitednél ez az utóbbi tíz évben totálisan hiányzott – talán majd a 25 százalékos tulajdonrészt szerzett, és a sportszakmai koncepcióért eztán felelős INEOS csoport a fontmilliók mellett azt is elhozza. A BL-ből szégyenszemre kieső, a bajnokságban a negyediktől kilencpontos hátrányban kullogó, valamennyi sorozatot tekintve az ősszel 14 (!) vereséget elszenvedő United edzője, Erik ten Hag ugyancsak az állásáért birkózik, bár az új résztulajdonos Sir Jim Ratcliffe-fel, valamint kollégáival történt első megbeszélését elég pozitívan értékelte:

„Nagyon hosszan tanácskoztunk, órákon át, de nagyon sok mindenben egyetértettünk. Rendkívül konstruktívnak ítélem a megbeszélésünket, örömmel dolgozunk együtt.”

Azért a nagy egyetértés nyilván addig tart, míg nem fordul válságosra a United helyzete – ha nem csípi meg a BL-helyek egyikét, az az esetében krízis –, mindenesetre bizakodásra adhat okot, hogy Lisandro Martínez és Casemiro visszatért. Az argentinnal stabilabb lehet a védekezés, a brazillal a középpályás játék, bár lehet, illúzió az idei Unitedtől látványos javulást várni. Előbb valami nagyon határozott játékmódot kellene megtalálni, a csapat identitását, ha ilyen nagy szavakat akarunk használni, mert amúgy az Onana, Wan-Bissaka, Varane, Martínez, Shaw, Casemiro, Mount, Bruno Fernandes, Garnacho, Höjlund, Rashford kezdő papíron, de szigorúan papíron, egyáltalán nem gyenge. Ten Hag védelmében jegyezzük meg, sérülések miatt az ideális kezdő többségét hosszan kellett nélkülöznie, de ha összeáll a legjobb csapat, és annak sem megy majd, nem lesz mibe kapaszkodnia. Ratcliffék mindenesetre alapos sportszakmai átalakításba kezdenek, új sportigazgatóval, új elképzelésekkel.

Merőben újat hozott Unai Emery is Birminghambe, s miközben a többfrontos harcba érezhetően belerokkant a Newcastle United és a Brighton, az Aston Villa korántsem. Sőt, a második a csapat a PL-ben, úgy, hogy az Arsenalt, a Manchester Cityt, a Tottenhamet is elkapta – iszonyatosan magasra húzott védelmi vonallal, a Boubacar Kamara–Douglas Luiz duó egyszerre intelligens és kőkemény középpályás játékával, John McGinn és a center Ollie Watkins remeklésével. (Utóbbinak a kanadai tabellán 17 pontja van idén, annál több gólból csak Haaland és Szalah vette ki a részét.) Azért az eléggé impozáns, hogy Emery csapata a Burnley december 30-i elfenekelésével a naptári évben a 26. bajnoki győzelmét aratta, annál többször csak a City nyert. A Villa Parkban 17 veretlen mérkőzésnél tart – ott produkált ugye egy 15 meccses bajnoki győzelemsorozatot, és szerzett ligacsúcsot jelentő 53 pontot 2023-ban. A Villa Park valóban erőd, már-már bevehetetlen, hanem ahhoz, hogy a birminghamieknek valós dobogós reményeik legyenek, idegenben sokkal többet kellene mutatniuk. Vendégségben azonban ugyanannyiszor kapott ki a csapat (négy alkalommal), mint ahányszor nyert két döntetlen mellett, ha valami, ez a szereplés lehet a gátja annak, hogy igazán nagyot robbantson.

Aztán lehet, rácáfol a kétkedőkre, ez még a jövő talánya, egy valami azonban biztos: ez a PL-évad minden eddiginél izgalmasabb lehet.

Kiemelt kép: Alamy