Aranykorból pokol: így verte szét magát a Sevilla FC

Persze nulladik lépésnek a bennmaradás kiharcolását is tekinthetnénk, de a Sevilla FC kiesésére szinte semmi esély, még akkor sem, ha a számok alapján egyelőre (15. helyezés, hat pontra a kiesőzónától) közel sem lehetnénk ilyen megengedők. De mivel az Almería és a Granada aláhullása már több, mint valószínű, és a 18. Cádiz is lefelé lóg ki a mezőnyből, a piros-fehéreknek ilyen értelemben nincs félnivalójuk. Ellenben, amit csak lehetett már el is veszítettek Sevillában: a két évtizeden át épített példás klubmodell a saját romjai alatt roskadozik. De hogy juthattak idáig?

Az aranykor

Miután a klub a 2001–2002-es szezonban néhány válságos év után újra megszilárdította a helyét az élvonalban, 20 esztendőn át egyszer sem szorult a legjobb tízen kívülre a tabellán. Bár a Sevilla a LaLiga dobogójára ezen időszak alatt csak két ízben álhatott fel (a 2006–2007-es, valamint a 2008–2009-es kiírásban volt bronzérmes), ötször végzett a negyedik helyen és az egész kontinensen domináns FC Barcelona, Real Madrid duó, na meg az Atlético Madrid mögött egyértelműen a negyedik erővé vált Spanyolországban. A kiegyensúlyozott bajnoki szereplésnek köszönhetően csupán háromszor maradt le az európai porondról a piros-fehér gárda, és ha már rendre ott volt, történelmet is írt: hétszer nyerte meg az Európa-ligát (2006, 2007, 2014, 2015, 2016, 2020, 2023 – az első kettőt még UEFA-kupa néven), amivel a sorozat történetének legeredményesebb klubja lett.

A Sevilla felemelkedésének első számú sikerkovácsa Monchi (Ramón Rodríguez Verdejo), aki 2000 és 2017, majd két év római kitérőt követően 2019 és 2023 között volt a klub sportigazgatója. Monchi első időszakában a szerényebb büdzséből gazdálkodni kénytelen, de becsvágyó középcsapatok számára legegyszerűbb és hosszú távon legüdvösebb utat járta: a tehetséges fiatalok felfedezését, majd busás haszonnal való értékesítését űzte mesterfokon, aminek köszönhetően 17 év alatt 200 millió euró profitot termelt a klub – és nem mellesleg kilenc trófeát (öt Európa-liga, Európai Szuperkupa, két Spanyol Kupa, Spanyol Szuperkupa) tehetett a vitrinjébe.

2019-ben aztán Julen Lopetegui vezetőedző érkezésével már egyenesen a bajnoki címet vette célba a Sevilla, és az AS Románál a vezetőséggel és a szurkolókkal is összekülönböző Monchi is visszatért a még dicsőbb folytatás reményében. Noha a Sevilla Lopetegui három teljes szezonjában egyaránt a negyedik helyen zárt a LaLigában, és 2020-ban hatodszor is Európa-ligát nyert, a szintlépés nem sikerült, sőt: a megváltozott játékospolitika egy olyan negatív spirálba lökte a klubot, amelyből iszonyú kemény lesz kitörnie.

A mesterterv az volt, hogy rutinos, jó nevű futballistákat igazolnak, és az állandó BL-szereplés bevételeiből finanszírozzák az ebből következően megugró kiadásaikat. Így került 2020 után Sevillába (többek között) Marcos Acuna, Alejandro „Papu” Gómez, Erik Lamela, Thomas Delaney, Rakitic, Adnan Januzaj és Isco is, várakozásaikkal ellentétben azonban csak a bértábla summája mozdult fölfelé, a Bajnokok Ligája csoportkörét viszont csak egyszer élték túl.

A pokol kapujában még megtáncoltatták az El-serleget, de már nem volt visszaút

A 2022–2023-as szezon az átmenet furcsa és felemás időszaka lett Sevilla piros-fehér oldalán. Lopeteguit a gyenge szezonkezdés miatt már októberben kirúgták, míg utódjának, Jorge Sampaolinak bő öt hónap adatott. Rakiticék az egész szezonban szenvedtek a bajnokságban, a BL csoportkörében azonban megcsípték a harmadik helyet, így az Európa-ligában folytathatták a tavasszal. Bár a Sevilla az argentin tréner irányításával a legjobb nyolc közé jutott (a PSV Eindhoven és a Fenerbahce testén át), egy Getafe elleni márciusi vereség mégis megpecsételte a sorsát, így José Luis Mendilibar személyében már a harmadik edző ülhetett le az egyre kényelmetlenebb kispadra. A spanyol edzővel az Old Traffordon elért 2–2 után hazai pályán 3–0-ra nyert a Sevilla a Manchester United ellen az Európa-liga negyeddöntőjében, majd nagy nehezen a Juventust is felülmúlta a legjobb négy között (mindkét mérkőzés 1–1-re végződött, a visszavágó hosszabbításában Lamela gólja döntött). A budapesti fináléban pedig tizenegyesekkel kerekedett felül José Mourinho Romáján a Rojiblancos, ami javarészt elhallgattatta a 2000 tavaszán bekövetkezett kiesése óta leggyengébb bajnoki helyezése (12.) miatti szirénhangokat, hiszen az El-győzelemmel a BL-be is kvalifikált a klub.

Háborgó mélység

A 2023–2024-es szezonra igyekeztek tovább erősíteni, a veterán Sergio Ramos ingyen érkezett Párizsból, ahogy Mariano Díazért sem kellett fizetni a Real Madridnak, Dodi Lukebakio és Djibril Sow játékjogának megszerzése azonban egyaránt tízmillió eurót kóstált, Loic Badé véglegesítése pedig 12 millióba került. Ugyan Bono játékjogáért 21 milliót fizetett az al-Hilal és Jesús Corona eladásából is bejött 3,5 millió, mindenki más ingyen távozott, akit pedig lehetett kölcsönadtak (Thomas Delaney, Gonzalo Montiel, Ludwig Augustinsson), hogy legalább némi bérköltséget meg tudjanak takarítani.

Monchi tavaly nyáron Birminghambe távozott, és mostanság Unai Emeryvel az Aston Villával törnek komoly babérokra, amint 2013 és 2016 között tették azt Sevillában. Monchi utódja korábbi mentoráltja, Víctor Orta lett a sportigazgatói székben, és nyugodtan mondhatjuk, hogy alaposan fel lett adva neki a lecke. A piros-fehéreknél ugyanis nem kizárólag anyagi természetű gondok vannak, a csapat átlagéletkora is komoly problémákat okoz: 2019 óta fokozatosan emelkedett, jelenleg 29,6 év; az öt topliga 96 csapata közül az ötödik legidősebb játékoskerettel dolgoznak Ortáék. Noha a fiatalítás már megkezdődött, hiszen januárban távozott Fernando és Rakitic is, és további idősebb játékosok szerződése is lejár a nyáron (Jesús Navas, Sergio Ramos, Lamela), így a bérköltségek tovább csökkenhetnek – viszont ez azon semmit sem segít, hogyan is építenek fel majd újra egy olyan csapatot, amely a hírnevéhez méltóan tud teljesíteni a pályán.

A rémesen kezdődött 2023–2024-es szezonban Mendilibar októberig tudott megélni az El-trófea dicsőségéből (a tavaly nyáron aláírt egyéves szerződéshosszabbítást is kizárólag annak köszönhette), de már az őt követő Diego Alonso sincs a helyén, az uruguayi szakember első európai küldetése mindössze két hónapig tartott. Alonso főbűne a BL-kiesés volt, persze azt senki sem remélhette, hogy a B jelű csoportban az idei Sevilla versenyben lehet az Arsenal, PSV Eindhoven duóval, az El-vigaszágat jelentő harmadik hely azonban megcsíphetőnek tűnt, de a Lens ellen is csak egyetlen árva pontra voltak jók a spanyolok, így a franciák ejtőernyőzhettek át az Európa-ligába.

Négy nappal a lensi vereséget követően, december közepén a Getafe elleni hazai 0–3 után íziben menesztették is a dél-amerikai trénert, aki 14 mérkőzése alatt mindössze 0,79-es pontátlagot tudott felmutatni. Azóta Quique Sánchez Flores gardírozza a csapatot, és ugyan az ő 5–1–5-ös győzelmi mutatója némileg felülmúlja Mendilibar és Alonso produktivitását, de a helyzet az, hogy a játék jottányit sem javult, ráadásul Rakitic távozásával (al-Sabab, Szaúd-Arábia) az egyik legjobb játékosát is elveszítette a klub.

Ebben a szezonban valamennyi topligát figyelembe véve a Sevillának volt a legtöbb beadása, a LaLigában ők adták le a legtöbb kapura lövést a tizenhatoson kívülről, elhamarkodott és kétségbeesett kísérleteikkel pedig a liga leggyengébb xG/lövés mutatójával (0,07) szégyenkezhetnek. Sehogy sem áll össze a játékuk, a Lopetegui-éra örökségét már nyomokban sem fedezhetjük fel, az idejétmúlt, felívelgetős focijuk pedig látványosan eredménytelen – de ilyen kaliberű csapatoknál nem is szokás alkalmazni, csakhogy Mendilibar és Quique Sánchez is ezt képviseli, nem nagyon tud mást. Az edzőkérdés is megoldásért kiált tehát, immár 2022 októbere óta. Azzal, hogy mindig kapkodva, minden hosszú távú koncepciót nélkülözve ültetnek le valakit a kispadra csak saját maguk alatt vágják a fát, és még tovább odázzák egy pozitív fordulat lehetőségét.

Jelen állás szerint Ortának azzal kell számolnia, hogy bár a nyáron frissülhet a játékosállomány, lendületet vehet a fiatalítás, emellett a bérköltségek is csökkenhetnek, viszont mivel a nemzetközi kupaszereplésnek minden valószínűség szerint harangoztak, a bevételi oldalon még több pénz fog hiányozni, mint amennyit megtud fogni a felelős játékospolitikájának köszönhetően. A Transfermarkt szerint jelenleg a Sevilláé a spanyol élvonal tizedik legértékesebb kerete (193,4 millió euró), de játékoseladásból komoly bevételre szert tenni csak egy végkiárusítással lehetne, a legértékesebb játékos, Juszef en-Nesziri is „csak” 18 milliót ér, és ebben a kiírásban aligha lesz képes feljebb srófolni az árát a marokkói.

Cefetül nehéz lesz tehát az újjáépítés, amit egyértelműen az alapoktól kell kezdeni, és a fentieken túl Ortának (és a mindenkori edző stábnak) az is nehezíti a munkáját, hogy a klub korábbi elnöke és utódja (aki tavaly december óta már csak alelnök…) konkrétan hadban állnak egymással. A 2002-től 2013-ig regnáló José María del Nido Benavente annak idején azért kényszerült lemondani, mert sikkasztás miatt börtönbe került. 2017-ben azonban szabadult, és mindent latba vetett, hogy visszafoglalja a székét, de utódja, José Castro Carmona keverte jobban a lapokat, és egy egészen váratlan csavarral Benavente fiát, José María del Nido Carrascót tette meg alelnökének, majd 2023 végén helyet cseréltek, és most már Carrasco az elnök, Castro pedig a helyettese. Apa és fia azóta nem beszélnek egymással, idősebb Del Nido pedig aligha törődik bele e számára áldatlan állapotba – amit tovább bonyolít a klubot tulajdonló részvényesek szövevényes hálózata, közöttük a 2013-ban kényszerből leköszönt exelnökkel magával.

Az új elnök új szeleket is ígért a beiktatása után, a téli átigazolási ablakban pedig három fiatal kölcsönjátékos is érkezett: Hannibal Mejbri (21 éves, Manchester United), Lucien Agoumé (22, Internazionale), valamint Alejo Véliz (20, Tottenham Hotspur). Utóbbi kettő azonban jelenleg sérült; Mejbri és Véliz pedig még vajmi kevés tapasztalatra tett szert a legmagasabb szinten, Agoumé 42 Ligue 1-mérkőzésével mellettük már-már veterán státuszban tetszeleg. Andalúziában azonban most bizonyíthatnak, a lehetőség adott, egy jó félszezonnal bármelyikük berobbanhat.

Miután a realitásokon messze túlmutató ambíciók érdekében sutba vetették a 2020-ig remekül prosperáló játékospolitikájukat, majd egyik alkalmatlan edzőt szerződtették a másik után, csakis maguknak köszönhetik, hogy kijátszották magukat a kontinens elitjéből – azt a sajátos bravúrt bemutatva, hogy útközben kvázi rutinból és last minute jelleggel még nyertek egy Európa-ligát…

Rövid távú célul (jobb híján) annyit tűzhetnek ki maguk elé, hogy a tavasszal legalább a tabella első felébe visszakapaszkodjanak; ehhez némi munícióul szolgálhat a múlt heti Atlético Madrid elleni győzelem (1–0), és az egész szezonban máris rekordként felírható kétmeccses „győzelmi széria”. A rajongóik pedig azért szoríthatnak, hogy a városi rivális Betis ne tudja megtartani mostani pozícióját, és a Real Sociedad, a Las Palmas, vagy a Valencia fusson be végül a Konferencia-liga indulást biztosító hatodik helyen. Legalább ennyi örömük legyen.

Kiemelt fotó: Getty Images