Milyen újítással lepte meg Unai Emery a Premier League-et?

Augusztus elején írtunk arról, hogyan változott a vezetőség és a játékoskeret az Aston Villánál, és hangsúlyoztuk azt, hogy mennyire fontos volt Emery számára, hogy Monchi személyében érkezett egy tapasztalt és sikeres sportigazgató a klubhoz, és innentől nem csak Damian Vidagany operatív vezető feladata volt a levenni a terheket a tréner válláról. Monchi érkezése azért is volt fontos, mert remekül ki tudja majd egészíteni a baszk trénert, akinek nem a játékos-kiválasztás az erőssége. A nyáron az igazolások így „két szálon” futottak: Pau Torrest és Youri Tielemanst Emery kérte, Nicolo Zaniolót, Clément Lenglet-t és a feltörekvő Moussa Diaby-t pedig a sportigazgató „szedte össze”, így azért lehettek bennünk kételyek, hogy vajon minden játékos illeni fog-e a vezetőedző rendszerébe. Zaniolo és Lenglet egyelőre nem nyűgözte le a birminghami szurkolókat, Diaby, Torres és mondhatni, hogy Tielemans szerződtetése viszont jó döntésnek bizonyult.

Unai Emery rendszerében, ahogyan azt megszokhattuk már, nem az egyéniségek a legfontosabbak, hanem a csapatkohézió, illetve az általa precízen, hosszadalmasan kitalált és megkövetelt taktika betartása. Erre pedig a topszinten középszerűnek számító játékosok sokkal alkalmasabbak. A topfutballban minden bizonnyal az Aston Villa játékosai töltik a legtöbb időt videóelemzéssel. Nem véletlen, hogy Philippe Coutinho távozott, hiszen egy ilyen habitusú és magát jóval magasabb polcra helyező játékos, aki a távoli lövéseiből élt az utóbbi időben, egyáltalán nem illik Emery elképzeléseihez, ráadásul nála alapesetben a tízes poszt sem létezik, ami a brazilnak a kedvenc pozíciója.

Folyamatosan alakul át a támadójátékuk

Márciustól elsősorban az attraktív támadásépítésekre és a nagyszerű labdakihozatalokra figyelhettünk fel elsősorban a Villánál, ezekkel érte el a sikereit. A 17. helyről a 7. helyre emelte fel az Aston Villát Emery, és ez indulási jogot ért a Konferencia-ligában, ahol esélyeshez méltó módon menetel a csapat. A baszk szakember március elején, az Arsenal ellen 4–2-re elveszített mérkőzésen indulatosan fakadt ki, hogy nem lehet folyamatosan előrerúgni a labdát, mert kaotikus meccs alakul ki belőle és átrohannak a védelmükön.

Fotó: Jacob King / PA Images / Alamy Stock Photo

Ettől kezdve elkezdte járatni a saját térfelén a labdát a Villa, ami azért volt kockázatos, mert kevés olyan játékos állt még ekkor Emery rendelkezésére, aki ebben jó, mégis a jól kidolgozott alapjátéknak köszönhetően a védők és a két hatos meg tudta oldani az építkezést.

Erre az idényre az volt a kimondott céljuk, hogy az ellenfél térfelén is kontrollálni tudják a játékot, ne csak a védőharmadukban működjön magabiztosan a labda járatása. Ebből a szempontból is tapasztalható előrelépés, hiszen a labdabirtoklásuk 49%-ról 53%-ra nőtt az új idényre, míg a támadóharmadbeli érintések aránya (field tilt) 48%-ról 52%-ra. Ez még korántsem az a stílus, amit Emery a nyáron megálmodott. A The Analyst oldalon megjelenő Opta-mérések szerint csak a 9. helyen állnak a felépített támadások tekintetében, azonban a direkt, tehát gyors kontraakciók számát tekintve övék a harmadik legnagyobb érték, e mutatók aránya és mennyisége is a listavezető Liverpooléihoz hasonlít.

Már az előző idényben is lehetett látni helyenként, hogy három védővel építkezik az Aston Villa, de akkor még az Emery-től jól megszokott 4–2–2–2-t alkalmazták alapvetően. Akkor is látszódott, hogy Ollie Watkinsnak sokkal jobb, ha nem a középső területeket támadja, hanem a tizenhatos egyik oldalán helyezkedik és onnan tör befelé a kapu közelébe érve. A számai ugrásszerűen javultak Emery érkezését követően. A 90 percre vetített NPxG-je a korábbi stabil 0,35-ről az előző idény végére 0,43-ra emelkedett, majd a mostani évadra a 0,54-et is elérte, ami már egészen kiválónak számít a PL-ben. Látványosan javult az Emery-érában az esélye a gólszerzésre, hiszen addig 13%-os valószínűséggel születhetett gól egy lövéséből átlagosan, az elmúlt két idényben ez 17%-ra növekedett, tehát sokkal jobb pozícióból adhatja le a kísérleteit. Moussa Diaby lendületes és gyors játéka is hozzájárul Watkins fejlődéséhez, és fontos megemlíteni, hogy az is támogatja az angol csatárt, hogy a francia sikeres az egy az egy elleni játékban. Diaby ezzel rendszeresen magára vonzza a védők figyelmét, és még a kulcspasszokat is képes kiosztani a társának.

Fotó: Jacob King / PA Images / Alamy Stock Photo

Ebben az idényben a 4–2–2–2-ről átálltak a topcsapatok által előszeretettel alkalmazott 3–2–5-ös formációra, ami támadásépítésnél 3–2–2–3-ként fest. Ebben is vannak egyedi vonások, hiszen a balhátvéd (a legtöbbször Lucas Digne) nagyon magasan helyezkedik és ő adja a szélességet az első vonalban, a jobbhátvéd (mostanság Ezri Konsa) pedig behúzódik harmadik belső védőnek. Diaby és John McGinn a két támadó nyolcas építkezésnél, míg Leon Bailey a jobb oldali szélességet adja a csapatnak. A két hatosnak és a két nyolcasnak köszönhetően a box középpályával képesek uralni a középpályát létszámban és az élete legjobb szezonját futó Douglas Luizzal, valamint Boubacar Kamarával a labdabiztonság is megvan. Amikor pedig gyors támadásokat próbálnak vezetni, akkor Torres, vagy éppen Konsa rögtön felpasszolja a labdát a nyolcasoknak, akik az átvételt követően máris rohannak rá az ellenfél ekkor még rendezetlen védelmére. Szeptemberben és október elején a 3–5–2-vel is próbálkozott Emery, ami szintén kiválóan működött. Ekkor Matty Cash és Digne egyszerre volt a pályán, mindketten szárnyvédőt játszottak, Camara lépett hátra Torresék mellé játékot szervezni a védelembe, Diaby pedig Watkins mellett a támadósorban szerepelt. Jól mutatja, hogy milyen magabiztosan építkeznek az első fázisban és mennyire jól kimunkált taktika alapján teszik ezt, hogy csak a Crystal Palace-nak van náluk kevesebb lövéshez vezető hibája a bajnokságban, a Manchester Citynek például kétszer annyi van (8).

Egészen egyedi védekezés, amire nem találják az ellenszert a csapatok

Ahogyan említettem, a támadó fázisban Emery átvette a modern trendet, ezzel szemben védekezésben olyat metódust dolgozott ki és alkalmaz a csapata, ami a topfutballban egyáltalán nincs jelen, náluk mégis kiválóan működik. Azután találta ki ezt a baszk tréner, hogy a Newcastle-t megpróbálták magasan letámadni az első fordulóban, de folyamatosan veszítették el a párharcokat és a „szarkák” rendre létszámfölényben rohanhattak rá a védelmükre, végül tulajdonképpen leiskolázták a Villát (5–1).

Rendkívül magasan védekeznek, különösen a védők, mert nagyon közel helyezkednek a középpályásokhoz, ezáltal óriási terület van mögöttük, amit az ellenfelek gyors támadói befuthatnak, ha jó ütemben ugranak ki. Éppen ez a titka az Emery-féle, nagyon precízen kimunkált védekezésnek, hogy folyamatosan lesre állítják az ellenfeleiket. Eddig 74 alkalommal állították lesre az ellenfél támadóját, ez úgy igazán megdöbbentő adat, hogy az egyébként szintén magasan védekező és ebben a mutatóban a ligában második legjobban teljesítő csapat, a Tottenham Hotspur 48 alkalommal tette ugyanezt, a ligaátlag pedig 30(!). Ennek az egészen elképesztő statisztikai adatnak az eléréséhez szükség van egy olyan aprólékosan kidolgozott taktikára, amire lehet, hogy más edző Emery-n kívül nem is lenne képes a topfutballban, hogy pontosan érezzék a védők, hogy mikor, az ellenfél milyen megmozdulására kell kilépniük, illetve hogy teljes mértékben szinkronban legyenek képesek egy vonalban mozogni.

Ezt a magasra tolt védelmi vonalat láthattuk néhány éve rendszeresen a Liverpooltól, miután a VAR-t bevezették, mert onnantól a csapatok már nem a partjelző szubjektív ítéletének voltak kitéve. A Liverpoollal ellentétben a Villa taktikája azért kockázatosabb, mert a birminghamiek nem helyeznek nyomást az ellenfélre, a PPDA mutatójuk 13,6, azaz az elöl játszók nem támadják le magasan az ellenfelet. Épp ez okozott gondot nekik a Liverpool ellen, és kaptak is ki simán (3–0), mert Trent Alexander-Arnold teljesen üresen hagyva adhatta a „forintos” labdáit a csatároknak, akik ezek után ziccerbe kerültek. A többi csapat ellen azonban ez a taktika működik, főként hazai pályán, ahol átlagosan 0,63 gólt kapnak csupán és egyelőre 100%-osak. Annyira egyedi ez a stílus, hogy a csapatok nem érzik, hogyan lehetne kimozgatni a védőket ahhoz, hogy a helyükre tudjanak indulni a nyolcasok, tízesek. A PL-történetében eddig egyetlen csapat sem nyerte meg minden hazai bajnokiját, öt együttes volt képes 18 meccset nyerni, mindegyik bajnok is lett. Ettől persze még nagyon messze van az Aston Villa, különösen úgy, hogy az xG-különbségük alapján csak a hetedikek (+0,41/90 perc).

Ha még nem is bajnokesélyes a birminghami csapat, az biztos, óriásit léptek előre.

Kiemelt kép: Gareth Evans/News Images