Bierhoff és a német mentális erő legnagyobb megnyilvánulása – a Wembley-ben

Mindjárt a csehek elleni nyitómérkőzésen súlyos térdsérülést szenvedett Jürgen Kohler, a világ egyik legjobb hátvédje, számára így gyorsan be is fejeződött a torna. A csoportkör végén az Arrigo Sacchi vezette Olaszország az életben maradásáért rohamozta a német kaput, Gianfranco Zolával és Pierluigi Casiraghival egy nagyon veszélyes itáliai együttest láthatott a publikum. Casiraghi büntetőt is kiharcolt, de Zola nem tudta becsapni Andreas Köpkét, az utolsó fél órát pedig Thomas Strunz kiállítása miatt emberhátrányban védekezte ki Berti Vogts gárdája.

A negyeddöntő előtt a horvátok valószínűleg lenézték a németeket, kifejezetten velük akartak játszani, de Matthias Sammerből egyre inkább előbújt a világklasszis, néhány perccel Davor Suker egyenlítése után győztes gólt jegyzett. Mindez viszont csak szerény előjátéknak bizonyult ahhoz képest, amelyet a Nationalelf a legjobb négy között előadott.

Minden idők talán legjobban futballozó angol válogatottja hiába szerzett vezetést, 1–1-nél hiába dolgozta ki helyzetek sorát, belépett egy olyan faktor, amely sokkal többnek tűnik, mint szerencse, ha nem is magyarázható mással. A Wembley-ben a kapufa, amely az 1966-os angol–német vb-döntőn a házigazdákkal volt, most a hosszabbításban a vendégek mellé állt, pedig Köpke lemaradt Darren Andertonról és üresen tátongott a kapu. És még lehetett fokozni: az egész világ gólt látott, amikor Köpke ezúttal a Paul Gascoigne elé guruló labdára vetődött ki hiába: Gazzának talán csak a lábát kellett volna jó ütemben kinyújtania a gólvonalon, de egy-két centivel lemaradt. Következtek a tizenegyesek, Gareth Southgate és az angolok balsorsa, a német precizitás diadala...

A csehek elleni döntőre a német alapemberek közül Andreas Möller és Stefan Reuter is kiesett lapok miatt, Vogts Kohlerrel együtt négy további embert be sem nevezhetett sérülés miatt, másik négyet pedig – élükön Jürgen Klinsmann-nal – valahogy talpra állított a stábja. A két cserekapust, a két Olivert – Kahnt és Recket – azért inkább mezőnyjátékosnak öltöztette be…

Mintha ezzel is erényt próbált volna kovácsolni a bajban, amely fél órával a lefújás előtt még nagyobb lett. Sammer a tizenhatos sarkánál felrúgta az Eb egyik nagy felfedezettjét, Karel Poborskyt, Patrik Berger büntetője ugyan finoman szólva sem sikerült védhetetlenre, de Köpke elrepült fölötte. 20 perccel a lefújás előtt Vogts alighanem az utolsó kártyáját játszotta ki arra, hogy valaki megfordítsa a csatát: pályára küldte a viszonylag alacsonyan jegyzett Oliver Bierhoffot.

A már nem is olyan ifjú csatár huszonévesen sem a Bayer Uerdingenben, sem a Hamburger SV-ben, sem a Borussia Mönchengladbachban nem alkotott maradandót, évről évre máshol kereste a helyét, egyre délebben mintha egyre lejjebb vezetett volna az útja. Salzburgban ugyan rátalált a gólszerzés tudományára, de az Ascoli mindjárt az első évében kiesett vele a Serie A-ból, három évig az olasz másodosztályban rejtőzött. 28 éves volt, amikor az angliai Európa-bajnokság évében, első udinei szezonja idején felhúzhatta a válogatott mezét, a következő hat év alatt viszont 37 gólt termelt benne. A két legfontosabbat néhány hónappal a debütálása után, az Eb-döntőben.

Pedig Vogts még a keretbe is hosszas gondolkodás után hívta be, ám az aranymeccsen négy perccel a becserélése után egyenlített, majd a hosszabbítás elején megszerezte a kontinensbajnokságok első aranygólját. Így 1996-ban a Wembley-ben – néhány nappal azután, hogy sikerült visszavágni Angliának 1966-ért – sikerült revansot venni a panenkázó cseheken 1976-ért. Már nem egy NSZK–Csehszlovákia, hanem egy Németország–Csehország párosítású döntőben.

Kiemelt fotó: Associated Press / Alamy Stock Photo