Eltűnőben a korábbi fellegvárak, van, ahol a másodosztály szintje is megugorhatatlan
Az élvonal immár hosszú ideje tartósan tizenkét csapatra van optimalizálva, ám az elmúlt években az NB II mezőnyének létszáma is folyamatosan csökkent. Ez a folyamat megáll, és az előttünk álló idénytől kezdve tizenhat együttes verseng majd a feljutásért vagy a biztos bennmaradásért. Az első két osztályban így huszonnyolc csapat hivatott képviselni Magyarországon a legmagasabb szintű futballt, de ezzel egy időben több olyan együttes is kiszorult az elitből, amely korábban évekig, évtizedekig meghatározó volt.
A 2014–2015-ös átalakítások és kizárások után sokáig csak a harmadosztályban sínylődött a Kecskemét, a Győr, a Nyíregyháza és a PMFC, amely nem a pályán, hanem a bürokrácia útvesztőiben veszítette el élvonalbeli státuszát. Hogy joggal, vagy jogtalanul, azt nem ez az írás hivatott feltárni, csupán a tényekre hagyatkozva állapíthatjuk meg, hogy a négy egyesület közül a Kecskemét rehabilitációja sikerült a legjobban, hiszen sorozatban a harmadik idényüket kezdhetik az NB I-ben, ráadásul 2023-ban ezüstérmet szereztek ott. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az elmúlt két idényben a válogatottnak is adtak játékosokat (Horváth Krisztofer, Szuhodovszki Soma, Szalai Gábor), látható, hogy van egy életképes koncepció a klubnál, amely garantálja, hogy ne csak átszállójegyük legyen a legmagasabb osztály küzdelmeire. A csapat mellett a klub is fejlődik, és ezen a nyáron éppen a sokszor – joggal – kritizált gyepszőnyegüket cserélik ki a kétségtelenül hangulatos Széktói Stadionban, hogy ezen a téren is megfeleljenek a kor és az osztály elvárásainak.
Hozzájuk csatlakozott ezen a nyáron az évtizedes pokoljárásuk után a Nyíregyháza, amely a harmadosztály tornácáról táncolt vissza, és épített fel stílusos csapatot egy idény alatt. Fekete Tivadar sportigazgató, valamint Tímár Krisztián vezetőedző munkája bajnoki aranyéremig és NB I-be repítette a Szparit, amelynek stílusos játéka még a Ferencvárost is képes volt megszorongatni a Magyar Kupa tavaszi elődöntőjében. Az erősítés persze ráfér a csapatra, az élvonal más kávéház, de van egy erős, stabil magyar mag, korábbi válogatott játékosokkal, valamint szorgos iparosokkal, akiknek remek kiugrási lehetőség a következő idény.
A másik feljutó az ETO FC Győr lett, amelyik a nyírségitől eltérő útra lépve légiósok sorát szerződtetve és foglalkoztatva emelkedett felül a mezőny nagyobbik részén, ám a bajnokság számukra tele volt buktatókkal, edzőváltásokkal, és végül csak az utolsó öt mérkőzésen mutatott hibátlan teljesítményük mentette meg az idényüket. A hajrára beugró Borbély Balázs jutalma, hogy az élvonalban is irányíthatja a zöld-fehéreket, de újoncként aligha lehetnek nagyobb álmaik a bennmaradás mielőbbi kiharcolásánál, ami kissé különös egy négyszeres bajnok esetében – bár az is az volt, hogy ilyen sokáig távol voltak az NB I-től.
Ugyanakkor nem minden nagy hagyományú, korábban országos ismertségre szert tevő klub van ilyen szerencsés helyzetben. A nyugati, délnyugati országrészben kimondottan lesújtó a helyzet, ahol minden idők egyik legizmosabb mezőnye áll rajthoz hamarosan, hiszen a Pécs, a Siófok, Kaposvár és a Nagykanizsa is „osztálytársak” lesznek, ráadásul ott lesz még az Iváncsa is, amely hosszú ideje stabilan teljesít, ráadásul nemrég az FTC-t is búcsúztatta a Magyar Kupából. De nem jó a helyzet Szombathelyen sem, ahol különböző adminisztrációs bravúrok kellettek ahhoz, hogy egyáltalán megmaradjon az NB-s szintű foci, és ahol anyagi és vezetői csőd miatt még a másodosztályú licenszet sem sikerült megtartani. A nyár egyik legszomorúbb történetének alakulása közben egy ideig úgy tűnt, hogy két (vagy három) csapata is lehet a városnak, mostanra lett egy, amely képes lehet a Haladás nevet életben tartani, de a megmaradás pillanatnyilag az egyetlen reálisan kitűzhető cél az egykor szebb napokat is megélt nagyvárosban.
Pécsen több sikeres korszakra is szívesen emlékezhetnek a helyi és az egyetemes magyar futball barátai. Egyrészt bő félévszázados története alatt a PMFC jobbára az NB I-ben szerepelt, másrészt kimondottan jó játékosokat adott az igencsak gyengülő sportágnak.
Elég ha csak a Mészáros Ferencre, Katzirtz Bélára, a Dárdai családra, Róth Antalra, Tököli Attilára, Gera Zoltánra vagy éppen Dibusz Dénesre gondolunk.
Most mégis az a rideg valóság, hogy a megyéből a Kozármisleny vagy a Szentlőrinc csapata is magasabb szintet képvisel. A pécsi futballt egyébként szimbolikusan 2015-ben, az NB I-es kizárás idején eltemették a drukkerek, de a várt felemelkedés helyett újabb és újabb pofonokat kaptak. Az előző idényt tizenötödik helyen zárták a másodosztályban, de ennek volt előjele, hiszen rendkívül gyenge volt a támadójátékuk, 34 bajnokin csak 20 gólra voltak képesek, ami már az idény korábbi szakaszaiban előrevetítette a szégyenteljes búcsú lehetőségét. A hírek szerint a kiesés nem maradt következmények nélkül, új edzője már van a csapatnak – Aczél Zoltán személyében, aki a szomszédos Kozármislenyben már többször is erőn felül teljesített –, új tulajdonosa pedig a legtöbb pletyka szerint hamarosan lesz. Ettől még az elmúlt években látottnál okosabb szakmai munka és nagyobb odaadás szükségeltetik, különben hosszú időre eltűnhet a focitérképről az egyik legnagyobb magyar város.
Siófokon is inkább a múlt dicsőbb, mint a jelen, hiszen ahogyan arról nemrég mi is megemlékeztünk, éppen negyven évvel ezelőtt NB II-es csapatként nyertek Magyar Kupát, a hazai történelemben máig unikális módon. Ma már nemcsak a kupasiker, de az NB II is távolinak tűnik, miután sikerült a Pécset is alulmúlniuk az előző idényben, és az utolsó előtti helyen búcsút inteni a Merkantil Bank Ligának. Az időszámítás itt is és új vezetőedzővel és új érkezőkkel kezdődik (próbálnak helyi kötődésű, de tapasztalt labdarúgókat szerződtetni). A klub, amely 2013-ben is tagja volt még a legjobbak mezőnyének, most a harmadosztályban áll rajthoz, így több évtizede nem látott mélységbe sodródott. Ezt azért az ellenfelek drukkerei is bánhatják, hiszen hagyomány volt, hogy az új idény első egynéhány fordulójában a legnagyobb szurkolótáborokat felvonultató csapatok látogattak a Balaton partjára, nem kis hangulatot és bevételt csinálva ezzel a környéken. Az új idényben sem a Ferencváros, sem az Újpest, sem a Diósgyőr vagy újabban a Honvéd szurkolói nem látogatnak majd el Siófokra – legalábbis nem azért, hogy éles bajnoki mérkőzésen szurkoljanak a sajátjaiknak.
Somogy megye azért is szomorú lehet, mert a Siófok kiesésével már NB II-es reprezentánsa sem marad, ugyanis a Kaposvár is hosszú ideje lejtmenetben van.
A legjobb időszakát valószínűleg a 2004 és 2014 között megélő együttes többnyire alacsonyabb osztályban szerepelt, kivéve ezt az időszakot, amikor masszív, értékes tagjai voltak a magyar élvonal küzdelmeinek. Jobbára szorosabb költségvetéssel, kisebb csapatokból igazolva tartották a lépést a tehetősebb riválisokkal és közben olyan játékosokat építettek fel, mint Oláh Lóránt, Nikolics Nemanja, Balajcza Szabolcs vagy a Szakály testvérek (Dénes és Péter), ráadásul Prukner László, valamint Sisa Tibor vezetésével karakteres edzők is kibontakoztak náluk. A 2019–2020-as idényben nagy meglepetésre még benéztek az NB I-be, de akkor már látványosan kidomborodott a köztük és a mezőny többi csapata között fennálló szakmai és gazdasági különbség, így a tizenkét csapatos bajnokság egyik legsilányabb teljesítményét nyújtva (mindössze 14 ponttal) vissza is hullottak a második vonalba. Azóta még mélyebbre kerültek, és nehéz elképzelni, hogy ebben a folyamatban hamarosan változás következne be. Addig is helyi rangadót vívhatnak a szomszédvár Siófokkal, alig másfél évtizeddel az után, hogy ezt az élvonalban tették.
Nagykanizsán az 1990-es évek második felének környékén volt a csúcson a futball, Almir Filipovics, Dragan Crnomarkovics, Daniel Usvat vagy éppen Kerekes Zsombor és Vlaszák Géza neve is az Olajbányásznál vált ismertté magyar berkekben. A klub mindössze négy idényt töltött el a honi élvonalban, ezért talán túlzás a hagyományosan nagy vidéki fellegvárak között emlegetni, de mivel a csapatot körülvevő hangulat és lelkesedés hagyományosan jó az osztálytól függetlenül, van esély rá, hogy – a saját szintjükön – jó meccseket játszanak a patinásabb klubokkal is. Ebben az összeállításban főként azért van helyük, mert egy közel ötvenezres lélekszámú városról van szó.
A közeli megyeszékhelyek közül nem lesz első- vagy másodosztályú futball Szekszárdon sem, igaz, azon a környéken a Paks két évtizedre visszanyúló stabilitása miatt talán nincs is erre akkora igény, viszont ha kicsit távolabbra tekintünk, láthatjuk, hogy a dunaújvárosi labdarúgóklub (amely nem azonos a 2000-es bajnok Dunaferrel) tavasszal az NB III-tól is búcsúzott, de ugyanez a helyzet Salgótarjánban is – igaz a „Stécé” a kizárások és visszalépések miatt felkérést kapott az MLSZ-től az Észak-Keleti csoportban való indulásra. Néhány éve még nagy terveket szövögettek a vezetők a magasabb szintről, de pillanatnyilag csak az adminisztráció menti meg őket a megyei ligáktól, így aligha jönnek vissza egyhamar az annyira vágyott régi szép idők. Hasonló a helyzet Egerben és Szolnokon is, amelyek szintén fontos városok és központok lehetnének a saját térségükben, de pillanatnyilag esélyük sincs feljebb lépni, az NB III-as középmezőnyben való vegetálás pedig megfelel a pillanatnyi erőviszonyoknak.
Kiemelt fotó: haladas.hu
Szerző
