Identitás, lázadás, Hajduk Split

A Hajduk Split egy konzervatív szimbólum a Balkánon. A folytonosságot jelképezi, és a lokális identitás fontosságát – a legnehezebb időkben is. Aki kitartott mellette, nem bánta meg, a neve egybeforrt a sikerrel. A jugoszláv időszak legjobb horvát klubcsapata volt, amely fénykorában zsinórban nyerte a bajnoki címeket, kupákat, és elődöntőt játszott a Kupagyőztesek Európa-kupájában.

A spliti labdarúgás alapját képezi, hogy a helyi születésű, a klubhoz szorosan kapcsolódó játékosok alkossák a csapat magját, hiszen a klub a város egyik éke. 2024-es cikkünkben írtuk: a 2023–2024-es idényben a 32 fős keretből 11 játékos Splitben született és 15-en voltak, akik vagy helyi születésűek vagy a klubnál nevelkedtek. Az, hogy egy csapat tele legyen saját nevelésű vagy helyi születésű játékosokkal, nem csupán azért fontos, hogy jobban tudjon kapcsolódni hozzá a szurkolótábor. Az ilyen futballisták maguk is készek a vérüket adni a pályán, kettőzött erővel küzdenek a győzelemért.

A jelenlegi keretből spliti születésű és a klubban nevelkedett a két kapus, Toni Silic és Dante Stipica, a védők közül Marino Skelin, Luka Hodak, a támadók közül Michele Sego, Lovre Loncar, Bruno Durdov, Roko Brajkovic, spliti nevelésű a kapus, Davyd Fesyuk, a védősorból Simun Hrgovic, a középpályáról Luka Jurak, Rokas Pukstas, Noa Skoko, spliti születésű, és jelenleg a Hajdukban játszik a légióskodásból hazatért Ante Rebic és Marko Livaja.

A 29 fős keretből tehát 15-en helyi gyökerekkel rendelkeznek, ami a labdarúgás világában egyedi kincs, Splitben őrzik ezt a szellemiséget.

A Hajduk mögött nem csak szavakkal, zászlókkal áll a város: a klub 66 százalékos tulajdonosa a helyi önkormányzat, illetve 31 százalékos tulajdonrésszel rendelkezik a helyi szurkolói egyesület. A városban és a régióban szinte mindenki a csapatnak szurkol, csak Facebookon 366 000 követője van, miközben Split lélekszáma 160 000 fő. Amikor a Poljud stadion megtelik, a város csaknem 20 százaléka a lelátón van.

Alapítás a korsók között

A klub megalapítása különleges körülmények között zajlott, spliti diákok határozták el, akik Prágában tanultak. 1910-ben egy neves prágai kocsma, az U Fleku egyik asztalánál körvonalazta a terveket Fabjan Kaliterna, Vjekoslav Ivanisevic, Lucijan Stella és Ivan Sakic, és miután hazatértek szülővárosukba, 1911 februárjában létrehozták a Hrvatski nogometni klub Hajduk Splitet. A Hajduk nevet egy egyetemi professzor, Josip Barac javasolta, a jelentése szabadságharcosok vagy renegátok. A horvát függetlenségi törekvésekre utalt, hiszen Horvátország ekkor az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. Csak az első világháború lezárása előtti napokban, 1918-ban kiáltotta ki függetlenségét.

Több hónapig, egészen 1911 júniusáig kellett várni a klub első hivatalos meccsére: a helyi Calcio Spalato ellen 9–0-ra győzött a Hajduk. Kezdetben csehszlovák és osztrák edzők foglalkoztak a csapattal. Az 1930-as években természetesen náluk is megfordult magyar edző, név szerint Spitz Illés, aki teljes edzői karrierjét a Balkánon töltötte. Az első jugoszláv bajnokságot 1923-ban szervezték meg, a Hajdukot is az indulók között találjuk. Az azóta kiírt első osztályú bajnokságok mindegyikén ott volt – egyedüliként. Kezdetben a Hajduk Split annyira domináns csapat volt, hogy amikor 1924-ben a jugoszláv válogatott Csehszlovákia ellen játszott, tíz játékost is a splitiek adtak. A tizenegyediket, a kapust csak azért nem, mert a Hajduk akkori hálóőre olasz származású volt.

1926-ban Queen of a Ball néven operett is született a csapatról – ha minden igaz, ez az egyetlen futballklub, amelyről operettet írtak.

Futballista partizánok

Az első bajnoki címét 1927-ben nyerte a klub. Az egyesület aktív politikai szereplő volt, általában rendszerellenzékiként írta le magát, az 1940-es években részt vett az antifasiszta mozgalomban. Még egy antifasiszta szellemiségben rendezett mérkőzést is játszott a Barival, az olaszországi találkozón mintegy 40 000 néző volt – a második világháború idején ezt volt az egyik legnagyobb közönség előtt megtartott sportesemény.

A spliti vezetés büszke volt a függetlenségére és a nemzeti identitására. Amikor az olaszok 1941-ben lerohanták Jugoszláviát, az olasz szövetség felajánlotta, hogy a klub játszhat a Serie A-ban. Visszautasították. A háború után a kommunista kormányzat azt találta ki, hogy Zágrábba kötözteti a Hajdukot, és megteszi a hadsereg csapatának. Bár a klubvezetés és a helyi közösség óriási kockázatot vállalt ezzel, ismét csak visszautasították a lehetőséget. 1944-ben az egész csapat csatlakozott a jugoszláv partizánokhoz, az ellenállás csapataként játszotta a meccseket szerte a Mediterráneumban.

Az 1950-es évek volt az első nagy időszak a klub történetében (Forrás: hajduk.hr)

Az 1950-es években élte első fénykorát a Hajduk – ekkoriban Frane Matosic, a jugoszláv liga valaha volt negyedik legeredményesebb csatára rúgta a gólokat.

Abban az évben alapították a Torcidát, az első európai szervezett szurkolói csoportot. A tagok zömét egyetemisták adták, a mintát a brazil szurkolói kultúrából merítették.

Az 1950-es, veretlenül megnyert jugoszláv bajnoki cím történelmi, sem azelőtt, sem később nem nyert horvát klub vereség nélkül bajnokságot. 

Az 1952-es aranyérem után a következő évben is a Hajduk volt a legjobb, ám a kormány engedélyével a csapat meghosszabbította téli dél-amerikai túráját. A jugoszláv labdarúgó-szövetség viszont nem engedte, hogy emiatt elhalassza két mérkőzését, amelyeken csak egy pontot szereztek az otthon maradt tartalékok, így elúszott az újabb bajnoki cím. Az évtized így is fantasztikus volt spliti szempontból, háromszor is Dalmáciába került az aranyérem a Vladimir Beara és Bernard Vukas fémjelezte aranygenerációnak köszönhetően.

Vízre bocsátott autók

Az 1960-as években a kiesés ellen is küzdenie kellett a Hajduknak, az 1967-es kupagyőzelem után viszont története során először elindulhatott végre egy nemzetközi kupasorozatban, a Kupagyőztesek Európa-kupájában (KEK). Az 1970-es évek ellenben maga volt a csoda: négy bajnoki címet és öt kupagyőzelmet ünnepelt a klub, amely az idő tájt a Balkán legjobb csapata volt. A Dinamo Zagreb és a Crvena Zvezda mellett a bosnyák egyesületek, a Zeljeznicar, a Velez Mostar és az FK Sarajevo sem szerepeltek rosszul ebben az időszakban. Slavko Lustica vezetésével menetelt a Hajduk, Petar Nadoveza pedig többször is jugoszláv gólkirály lett.

Ekkoriban már nem volt ritka az erőszak a stadionokban: egy Hajduk Split–OFK Beograd mérkőzésen a tömegből valaki fejbe dobta a játékvezetőt, aki lefújta a meccset. A két pont a belgrádiaké lett. Erre Splitben utcai zavargások törtek ki, szerb rendszámú autókat löktek a tengerbe a feldühödött szurkolók örömétől övezve. A szövetség végül 2–2-re módosította a végeredményt…

Az 1970-es évektől a Hajduk nevét már Európában is megismerték. A volt Bayern München-edző, Branko Zebec vezetésével a csapat az 1972–73-as idényben az elődöntőig jutott a KEK-ben, ahol a Leeds United ellenében összesítésben 1–0-lal esett ki. Három évvel később a Bajnokcsapatok Európa-kupájában a máltai és a belga bajnokot is kiütötték a horvátok a sorozatból, a PSV Eindhovent viszont hiába verték hazai pályán 2–0-ra, összesítésben 3–2-vel a hollandok jutottak tovább a negyeddöntőből. A csatár, Slavisa Zungul egy góllal maradt le a sorozat gólkirályi címéről, ami abban a kiírásban Jupp Heynckesé lett. 1974 és 1976 között viszont Jugoszláviában nem volt ellenfele a Hajduknak: egyhuzamban háromszor lett bajnok és kupagyőztes.

1979-ben a sikercsapat a régi helyéről, a Stari placról átköltözhetett a ma is használt stadionjába, az Adriai-tenger partján felhúzott Poljudba. A stadionnak egyedi, kagyló alakú a formája, és félelmetes a hangulata. Már itt aratta addigi története legnagyobb nemzetközi sikerét.

A BEK-ben újra a negyeddöntőig jutott, ahol hazai pályán 3–2-re legyőzte Németország és Európa akkori legjobb klubcsapatát, a Hamburger SV-t.

A németek végül továbbjutottak, és az 1979–80-as idényben megnyerték a sorozatot. Komoly európai csapatok, a VfB Stuttgart, a Valencia, a Girondins Bordeaux, a Tottenham Hotspur sorra vesztesen hagyták el a Poljudot ebben az időszakban. A londoniak az 1983–84-es UEFA-kupa idényben az elődöntőben állították meg a Hajduk Splitet.

Hazai terepen a kupagyőzelmek maradtak a Hajduknak, amely Jugoszlávia legsikeresebb horvát klubja volt.

A kelet-európai rendszerváltások Horvátországban a futballban a Hajduk uralmát hozták el – 1991 és 1995 között háromszor is bajnok lett a csapat. 1991-ben, az utolsó Jugoszláv Kupa döntőjében Alen Boksic remek góljával a Hajduk győzött a Crvena Zvezda ellen, amelynek erejét szemlélteti, hogy néhány nappal később megnyerte az Olympique Marseille ellen a BEK-döntőt Bariban. A Zvezdában Vladimir Jugovics, Robert Prosinecki, Szinisa Mihajlovics, Dejan Savicevic, a Hajdukban Igor Stimac, Slaven Bilic, Robert Jarni és Boksic is pályára lépett. 

Boksic góljával győzött Belgrádban a Hajduk – puskaporos hangulatban. A délszláv háború ekkor szlovéniai gócponttal már zajlott, és a meccs előtt pár nappal szerb paramilitáris erők összecsaptak a horvát rendőrökkel a horvát többségű régióban. A kupagyőzelem után alig egy héttel Horvátország népszavazással elszakadt Jugoszláviától. Az első horvát bajnokságot lendületből megnyerte a Hajduk, ám a háború miatt ebben és a következő szezonokban is rendre más pályára kényszerült.

Alen Boksic 17 és 21 éves kora között volt a Hajduk futballistája (Forrás: hajduk.hr)

Ennek ellenére az 1994–1995-ös szezonban nagy meglepetésre egészen a Bajnokok Ligája-negyeddöntőig jutott, az Ajax állta útját. Abban az időszakban már pénzügyi nehézségekkel küzdött a klub, aminek az lett a vége, hogy Split város beszállt tulajdonosként. A 2000-as évek elején edzőként Zoran Vulic, illetve a volt Hajduk-sztár, Nadoveza is aranyérmet szerzett a csapattal, utoljára 2005-ben volt bajnok a klub. A sikerek és az önkormányzati védőháló sem jelentett azonban hosszú távú anyagi biztonságot: 2008-ban majdnem ismét csődbe ment a Hajduk, ezért első horvát klubként részvénytársasággá alakították a tulajdonosi céget.

A klubnál évek óta nincs kiszámítható jövőkép, ez az edzőváltásokból is látszik. Az elmúlt 20 évben hét olyan trénere volt a Hajduknak, akik két szezonon át vezették a csapatot, a többiek maximum egy éven belül váltották egymást. Az egykori horvát válogatottakon kívül egy komolyabb nevet találunk a sorban: Gennaro Gattusót a 2024–2025-ös szezonból. Tavaly óriási esélyt kaptak a splitiek, hogy újra bajnokok legyenek, de nem éltek vele: a HNK Rijeka, sőt a Dinamo Zagreb is megelőzte őket. Idén, 115. születésnapjuk alkalmából újra megpróbálják.

Borítókép és felhasznált forrás: hajduk.hr