India és az 1950-es világbajnokság – a döntés, amit a mai napig nyögnek a Tádzs Mahalnál
India a világ második legnépesebb országa a maga 1,3 milliárd lakosával, a nemzeti futballválogatott azonban még soha nem szerepelt világbajnokságon. Hogyan lehetséges az, hogy Izland vagy például Kuvait már járt a legnagyobb presztízzsel bíró focitornán, ez az óriásnemzet azonban még soha? A zsigerből jövő válasz az lenne, hogy a krikett-őrült országot a foci soha nem érdekelte igazán, de ezzel tévednénk. A labdarúgás egy időben legalább annyira népszerű volt, mint a krikett, utóbbiban mégis kétszeres világbajnokok, míg az előbbiben az első részvétel is várat magára. De mégis mi történhetett?
A Brit India és a játék itteni elterjedése az anyaországból
Kezdjük a vizsgálódást az 1858-ban, a szipojlázadás leverésekor, a Brit India kialakulásánál, ekkor a ma Indiaként ismert állam a Brit Birodalom részeként működött. A futball ebben az időben egyre nagyobb népszerűségnek örvendett az Egyesült Királyságban, a déli állami iskolákból Sheffield északi vasvárosáig egyre több fiatal és felnőtt kezdte el játszani. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy ne csak a szigetországban, hanem a gyarmatokon is népszerűvé váljon ez a játék, és természetesen a legfontosabb „külterületen”, Indiában is hamar gyökeret eresztett a labdarúgás.
Durand Kupa és a Feudalizmus
1860-ban szervezték meg az első meccseket, majd’ harminc év múlva, 1888-ban pedig már meg is alapították az első helyi futballtornát, a Durand-kupát. A versengés Henry Mortimer Durandról kapta a nevét, és a mai napig működik, ezzel – az FA-kupa és a Skót Kupa után – a világ harmadik legrégebbi futballsorozata. Bár ma már külföldi csapatokat is meghívnak, a kupát eredetileg csak a brit katonák számára írták ki, és így történhetett meg, hogy a győztesek között a mai napig olyan nevekkel találkozhatunk, mint a Devonshire-i Ezred vagy a Lancashire-i Lövész Dandár.
A Durand-kupa sikerei után 1893-ban elindult az IFA Shield, az a torna, amelyet elérhetővé tettek a helyi csapatok számára is, akik bizonyították, az indiaiaknak is van tehetsége a játékhoz. Az 1900-as évek elejére a labdarúgás egyre népszerűbb lett az országban, és mindenki várta a következő sikereket. Az egyik ilyen már az 1911-es IFA Shield döntőjében elérkezett, amikor a Mohun Bagan csapata legyőzte a Kelet-Yorkshire-i Ezredet. Bár egyre nőtt az indiai csapatok száma és egyre tehetségesebb játékosokat tudtak pályára küldeni, az Egyesült Királyság bábállamaként nem indíthatták el saját válogatottjukat. Be kellett, hogy érjék vendégjátékokkal, ahol rendszerint más brit gyarmatok együttesei ellen léptek pályára, mint Ausztrália vagy Dél-Afrika.
A gyarmati India 1947-es felosztása és a válogatott megalakulása
A gyarmati India 1947-es felosztásával, így India, Kelet- és Nyugat-Pakisztán megalakulásával megnyílt a lehetőség a bekapcsolódásra a futball nemzetközi vérkeringésébe. Bár az Indiai Labdarúgó Szövetség már 10 évvel korábban, 1937-ben megalakult, a válogatott csapat kialakítása és a FIFA-tagság csak 1947-ben vált elérhetővé. A Nemzetközi Labdarúgó-Szövetség 1948-ban adta meg nekik a versenyengedélyt, így az első lehetőségük nemzetközi tornán való részvételre már abban az évben elérkezett.
Az 1948-as londoni olimpia
És milyen az élet, az 1948-as olimpiai játékokat Nagy-Britanniában, pontosabban Londonban rendezték. Nem elég, hogy ez a torna lett India első nemzetközi megméretése, a szövetség úgy küldte el a csapatot, hogy annak szinte egyáltalán nem volt lehetősége a közös gyakorlásra. Első hivatalos meccsüket a már akkor is nagyhírű franciák ellen játszották, akik a találkozó toronymagas esélyesének számítottak, és gyakorlatilag mindenki azt várta, hogy kiüssék Indiát.
Az országukat első hivatalos tornán képviselő indiaiak 17 000 néző előtt léptek pályára az azóta lebontott Lynn Road stadionban, és mindenki megdöbbenésére szoros meccsre kényszerítették a gallokat. Úgy veszítettek 2-1-re, hogy két tizenegyest is kihagytak a 90 perc során, ráadásul a csapatból nyolcan is cipő nélkül játszottak (befáslizott lábbal vagy zoknit viselve). Ellentétben azzal, amit bizonyos források állítanak, a játékosok vittek magukkal cipőket Londonba, amelyet használtak is sáros vagy esős időben, a franciák elleni összecsapáson azonban kényelmi szempontok miatt a csapat nagy része inkább a lábbeli nélküli játékot preferálta.
Európai túra
Annak ellenére, hogy kiestek az olimpiai torna első fordulójában, az indiai labdarúgó válogatott nagy népszerűségnek örvendett odahaza, így a szövetség úgy döntött, hogy európai turnéra küldi őket. A holland AFC Ajax elleni 5-1-es győzelem például hihetetlen önbizalmat adott a gárdának és a szövetségnek is, elhitetve a szurkolókkal, hogy pár éven belül, de legrosszabb esetben az 50-es évek végére India csatlakozhat az elithez, az otthoni klubfutball felvirágzásával párhuzamosan. Szinte még el sem indult, de az indiai futball már a csúcs közelében érezhette magát, a szurkolók és a játékosok alig várták az 1950-es, Brazíliába meghirdetett világbajnokságot.
Innen már csak elrontani lehet
A második világháború utáni első világbajnoki kiírást meglehetősen leegyszerűsítette a Nemzetközi Labdarúgó-Szövetség. A címvédő Olaszország és a rendező Brazília automatikus résztvevőnek számítottak, a fennmaradó 14 helyért pedig Európa, Észak- és Dél-Amerika, valamint Ázsia kijelölt csapatai versengtek (szám szerint 18 európai, tíz amerikai és négy ázsiai ország). Bár India toronymagas esélyesnek számított volna Burma, Indonézia, és a Fülöp-szigetek ellen is, mindhárom csapat visszalépett a részvételtől, ezzel Indiát automatikus kijutóvá téve. Az ország a függetlenségének kiharcolása után mindössze három évvel kijutott az első világbajnokságára. Indulhat az ünneplés, ugye? Nem ilyen egyszerű azért a helyzet, álljunk meg egy pillanatra!
Három csapat is visszatáncolt
Skócia és Törökország mellett India lett a harmadik kijutó ország, amely lemondta a szereplést. A skótok azért nem indultak végül, mert előzetesen megígérték, csak akkor vesznek részt, ha megnyerik az Összbrit Bajnokság 1949-1950-es kiírását. Mivel ezt a sorozatot az angolok nyerték, Skócia lemondta a vb-részvételt, annak ellenére, hogy a FIFA korábban jelezte, a második helyezett is utazhat Brazíliába. Törökország 7-0-ra verte meg Szíriát, amivel ők is kijutottak volna, de a helyi szövetség a túl magas utazási költségekre hivatkozva végül lemondta a részvételt. Hozzájuk csatlakozott India, de vajon miért?
Az összeesküvés-elméletek és a (valószínűleg) valódi indok
A kérdésre, miszerint miért mondta le India az 1950-es világbajnokságon való részvételt, a mai napig egymásnak ellentmondó válaszokat találunk. Sokáig terjedt az a ma már tévhitként kezelt elmélet, mely szerint az indiai játékosok maguk kezdeményezték a lépést, mert a tornán nem játszhattak volna cipő nélkül. A FIFA valóban bevezetett egy ilyen szabályt az 1948-as olimpia után, de az indiai játékosoknak nem jelentett volna problémát cipőben játszani, hiszen korábban többször is megtették már, sokszor meccs közben is, ha eleredt az eső.
A másik magyarázat szerint a törökökhöz hasonlóan az indiaiaknak sem volt elég pénze, hogy finanszírozzák az oda-vissza utat Brazíliába, ami az 1950-es években egy kisebb vagyont jelentett. Ez a magyarázat már hihetőbb lenne, ha nem tudnánk azt, hogy a brazil szövetség, amely nagyon szerette volna, ha Ázsiának is van egy képviselője a tornán, gyakorlatilag felajánlotta, hogy állja a csapat teljes utazási költségét!
Mi lehetett akkor tehát az igazi indok? Néhány játékos és akkori vezető nyilatkozatából nemes egyszerűséggel az derül ki, hogy nem tartották elég fontosnak a tornát, és rosszul felmérve a labdarúgás jövőjét, az olimpiát látták a sport legfontosabb eseményének. Mentségükre szóljon, hogy akkoriban a világbajnokság nem az az esemény volt, mint manapság, az első, 1930-as viadalra például úgy kellett odakönyörögni az európai országokat, és így is csak négy nemzet utazott el végül.
A második világháború ráadásul visszavetette a futball fejlődését, az olimpia viszont hihetetlen népszerűségnek örvendett akkoriban, elég, ha csak az 1936. évi berlini játékok körítésére gondolunk. Az is lehetséges, hogy korábbi brit gyarmatként Angliáról vettek példát, amely 1948-ig nem is volt a FIFA tagja. Bármi is volt az ok, az Indiai Labdarúgó-szövetség katasztrofális döntést hozott, és ennek a döntésnek az utóhatásait ma is érzi az ország labdarúgása, az a sportág, amely azóta a krikettel szemben talán behozhatatlan hátrányba került a népszerűségi versenyben a világ második legnépesebb országában.
Szerző
