„Iszonyatosan hálás vagyok érte, hogy nem vetettem véget az életemnek!”

2003 óta szeptember 10-én tartunk egy szó szerint létfontosságú világnapot: az öngyilkosság megelőzésének világnapját. Ez az a nap, amikor mi újságírók az olvasók által ránk ruházott befolyásnál fogva világgá kell, hogy kürtöljük: nincs drágább kincs az életnél! Ha valaki másképp érzi, rengeteg kapaszkodót talál maga körül. Legyen az egyik a mi cikkünk!

A lelki krízis sajnos olyan irányba képes taszítani az embert, ahol nem lát mást, csak kilátástalanságot, s ez a folyamat tragikus véget érhet. A sportolók is érintettek. Habár olykor az elviselhetetlenség határát súroló külső nyomást kell kibírniuk, ugyanolyan mértékben süllyednek depressziós állapotba, mint bármelyik más szakmát űző ember.

„A profi sportolók nagyjából öt százalékát érinti a depresszió" – nyilatkozta tavaly a Deutsche Wellének Jens Kleinert, a kölni Német Sport Egyetem pszichológiai intézetének munkatársa tudományos felmérésekre alapozva, hozzátéve, ez a teljes társadalmat nézve átlagos szint. Azt is kifejtette, hogy sérülések után ez az arány rendszeresen megugrik, ám önmagában a sportolás nagyban megóvja az embert a mentális krízisektől.

Mi a Büntetőn is foglalkoztunk már a sportolókat érintő depresszióval és az abból fakadó tragikus végkifejlettel, ilyen volt az egykori német válogatott kapus, Robert Enke esete vagy a kanadai inuitok helyzete.

Neves sportolók sokasága vallott pályafutása idején vagy a visszavonulás után őt marcangoló lelki démonokról, és arról, hogyan volt képes megküzdeni velük. Az egyik legfrissebb, a sajtóban is teret kapó vallomás a párizsi paralimpián rész vevő Illés Fannié, aki gyermeke érkezése után tapasztalta meg a szülés utáni depresszió mélységeit, ám hatalmas erőfeszítéssel ki tudott kecmeregni onnan, és arannyal felérő ezüstérmet szerzett.

Lélekemelő példákból nincs hiány, ha azokra a sportemberekre gondolunk, akik megjárták a lelki poklot, de képesek voltak visszatérni onnan.

(Forrás: illesfanni.hu)

„Nem akartam többé sportolni, nem akartam többé élni”

A sporttörténelem legnagyobb férfi úszója, Michael Phelps 2018 januárjában kendőzetlenül beszélt figyelemhiányos hiperaktivitás-zavaráról (ADHD) és súlyos depressziójáról egy egészségügyi konferencián. A 23-szoros olimpiai bajnok így fogalmazott:

„Minden olimpia után súlyos depresszióba estem. Ilyenkor napi szinten folyamatosan gyógyszereket szedtem, menekültem valami elől, és így próbáltam egyensúlyban tartani magam. A londoni olimpiai után nem akartam többé sportolni, nem akartam tovább élni.”

Elmondása szerint volt, hogy három-öt napig csak ült a hálószobájában, aludni is alig tudott, és még enni sem jött ki. El akarta lökni magától az életet.

„Nagyon jó voltam abban, hogy elszigeteljem, elraktározzam magamban azokat a dolgokat, amikről nem akartam beszélni, amikkel nem akartam foglalkozni, amiket nem akartam felhozni. Egyszerűen látni sem akartam ezeket a dolgokat.”

Rávette magát, hogy befeküdjön egy klinikára, ahol aztán elkezdett beszélni az érzéseiről.

„Ahogy elkezdtem beszélgetni arról, mit érzek, az életem egyszer csak könnyebbé vált. Azóta nagyon sokszor feltetem már a kérdést: miért nem kezdtem el ezt már tíz évvel korábban? Nem álltam még készen rá.”

A feltáró beszélgetések fontosságára az MMA-harcos Patrick „Paddy” Pimblett is felhívta a figyelmet egy 2022-es mérkőzése után. Napokkal a meccse előtt veszítette el egyik barátját, aki véget vetett az életének. „A mi világunkban a férfiakon van egy bélyeg, és ezért nem beszélnek az érzéseikről. Férfiak, figyeljetek: ha nehéz terhet cipeltek a vállatokon, és úgy érzitek, nem találtok más megoldást, csak ha megölitek magatokat, kérlek benneteket, beszéljetek valakivel! Beszéljetek bárkivel! Bárcsak a vállamon sírna a barátom, ahelyett, hogy jövő héten a temetésére kell mennem. Kérlek, szabaduljatok meg ettől a bélyegtől! Férfiak, kezdjetek el beszélgetni!”

Vissza Phelpshez, akinek a gondolkodása teljesen megváltozott azután, hogy beszélgetni kezdett. Érti, miért nem probléma, ha valaki lelkileg nincs jól, azt viszont óriási gondnak tartja, hogy a mentálisan labilis embereket megbélyegzik. „Azt hiszem, az emberek most már értik, hogy a depresszióval kapcsolatos problémák valóságosak. Beszélnek róla, és szerintem ez az egyetlen út, amely változást hozhat. Szerintem az öngyilkosságok száma azért emelkedhet, mert sokan vannak, akik nem akarnak megnyílni, nem szeretnének beszélni erről az egészről.”

Azzal, hogy megosztja a tapasztalatait, esélyt lát arra, hogy elérjen embereket, és életeket mentsen.

„Ez mindennél fontosabb. Ezek a pillanatok és ez az érzés fényévekkel fontosabbak nekem, mint az olimpiai bajnoki cím. Iszonyatosan hálás vagyok érte, hogy nem vetettem véget az életemnek!”

Azok a rossz napok

Az ausztrálok eszéki származású korábbi teniszezője, a világranglistán negyedik helyig jutó Jelena Dokic tavaly nyáron meghökkentően őszinte fotót posztolt magáról Instagramon. A tévékommentátorként és elemzőként dolgozó Dokic smink nélkül, kisírt szemekkel látható a fotón, a poszt szövegében pedig többek között azt írja, hogy „ez a kép az egyik rossz napomon készült, amelyből mindannyiunknak szokott lenni”.

Hangsúlyozza, a traumát elszenvedőknek szeretne üzenni a képpel: nem szégyen gyógyulni a traumából, nem szégyen sírni, segítséget kérni, segítséget kapni. Nem szégyen elismerni, hogy fájdalmaink vannak, nem szégyen hangosan szenvedni. Épp ezért senki se szégyellje megosztani a traumáit, a történetét.

Dokicról Unbreakable című könyvéből derült ki, hogy apja lelkileg és testileg is fenyítette gyerekkora óta, s ezt tetézték később az online zaklatások, a testét érintő sértések. Mindez mély depresszióba taszította. 

„Szajhának és tehénnek neveztek 11 éves korom óta. El kellett menekülnöm otthonról. Meg kellett küzdenem a szorongással, a depresszióval, a poszttraumás stressz szindrómával, majdnem öngyilkos lettem.”

Egyszer egy olyan montázst is kitett Instára, ahol egy fiatalkori, teniszes kép mellé egy felnőttkori fotóját mellékelte, amelyen testesebben, súlyfelesleggel látható.

„Amíg azt nézed, mekkora súlykülönbség látható a két fotón, elmondom, hogy mi is a valódi különbség a két kép között. A bal oldalin egy négyes méretű lányt láttok, aki halálra van rémülve, mert öntudatlanra verték. A lábán látható dudor oka, hogy egész éjszaka rugdosták. A jobb oldali fotón 16-os méretben láttok engem. Túléltem, gyógyulok a traumából, és szépen boldogulok. Bármikor a 16-os méretet választom a négyes helyett, ha az azt jelenti, boldog vagyok.”

(Forrás: Supplied)

Dokic ma hasonló missziót teljesít, mint Phelps, lelki tanácsokat ad, illetve a testi megszégyenítés, az online trollok elleni küzdelem élharcosa.

A volt világelső, többszörös Grand Slam-győztes Oszaka Naomi 2021-ben hirtelen elhatározásból feladta a meccsét, és visszalépett a Roland Garrostól. Utólag, egy tévéműsorban elárulta, hogy 2018 óta küzdött a depresszióval, és évekig tartott, mire elfogadta, hogy ki lehet szállni a mókuskerékből egy időre.

„Szükségesnek tartottam a szünetet, ám amikor meghoztam a döntést a szünetről, szégyelltem magam, hiszen egy élsportolót erősnek tartanak, aki mindenen átmegy” – osztotta meg érzéseit Stephen Colbert műsorában. Elárulta, egészen addig úgy élte az életét, ahogy tanították neki, vagyis, ha nehézség jött, fokozta a tempót. Aztán egyszer csak feltette a kérdést: miért? „Ha úgy érzem, hogy szembe kell szállnom ezzel a gyakorlattal, miért ne tegyem? Miért ne hozzam rendbe magam, és folytassam aztán ugyanolyan keményen a teniszt?”

Néhány hónapot pihent csupán otthonában, majd a tokiói olimpián visszatért, ahol sportolók garmadája ment oda hozzá, és gratulált a bátorságához, hogy képes volt egy időre „letenni a lantot”.

A valaha élt egyik legnagyobb tornász, Simone Biles a Call her Daddy című podcastban osztotta meg a közönséggel, milyen mély lelki gödörbe került a rosszul sikerült tokiói olimpia után (egy ezüstöt és egy bronzot szerzett „csupán”). „Akár mentális, akár testi sérülést szenvedsz tornában, mindig bekerülsz ebbe az állapotba, jön a depresszió, a szorongás, és mivel senki sem mondja meg, mikorra épülsz fel, olyan, mintha örökké tartana.”

Biles a rosszul sikerült forgások után olyan lelki állapotba került, hogy nem vett részt több versenyen az olimpián. Oszaka inspirálta, aki korábban szintén pihenőt tartott mentális állapota miatt. Biles felépült, ma hétszeres olimpiai bajnok és 23-szoros világbajnok.

Visszatérés a halál torkából – háromszor

A korábbi NHL-kapus, Clint Malarchuk nyaki ütőerét 1989-ban egy szerencsétlen mozdulattal átvágta a korcsolya éle egy mérkőzésen. Nagyon gyorsan visszatért a Buffalo Sabresbe a sérülés után, ám a történtek mély nyomot hagytak benne. Poszttraumás stressz és depresszió alakult ki nála, illetve egy másik szintén komoly mentális betegség, az obszesszív-kompulzív zavar.

Rémképek kínozták a nyaki sérülése nyomán, napokig nem tudott aludni, valójában nem akart aludni, mert jöttek volna a rémálok. Senkinek sem beszélt róla.

„A mentális vagy érzelmi típusú betegségeket inkább gyengeségnek, mint betegségnek tekintik. Nagyon sokan inkább csendben szenvednek, mert ha beszélnének róla, megbélyegeznék őket.”

Hogy elviselje az állapotát, alkoholista, és gyógyszerfüggő lett, amibe többször majdnem belehalt – egy ízben leállt a szíve, amikor gyógyszerre ivott –, végül 2008-ban fejbe lőtte magát. Azt is túlélte, a The Washington Postnak mesélt róla 2019-ben.

„Az ember elgondolkodik ezen. Talán az a legjobb kifejezés, ha azt mondom: úgy gondoltam, Isten megkímélt engem azokért, akik még mindig szenvednek. Egy golyóval a fejemben sétálgatni azért hihetetlen. Elgondolkodtat a dolgokon.”

Malarchuk ma elvonultan él feleségével egy farmon, és tagja annak a visszavonult sportolókból álló csapatnak, amely a mentális egészség fontosságáról tart előadásokat.

Az IBF, a WBC és a WBA volt világbajnok bokszolója, Ricky Hatton 2009 májusában Las Vegasban összecsapott a súlycsoportja koronázatlan királyával, Manny Pacquiaóval. Kikapott, ami annyira megviselte, hogy visszavonult. A meccs után vigasztalhatatlanul zokogott.

Bár elkezdett egy üzleti vállalkozást, nem tette boldoggá. Alkoholfüggősége, depressziója egyre inkább elhatalmasodott, drogozni kezdett, és felkészült rá, hogy öngyilkos lesz. „Volt egy kedvenc kocsmám, ahonnan egyszer hazamentem, elővettem a késem, és csak ültem ott hisztérikusan zokogva.” Szerencsére képtelen volt megtenni.

Hatton 2010-ben befeküdt egy rehabilitációs központba egy elvonókúrára. Később edzőnek állt, tréningezte többek között Tyson Fury öccsét, Tommy Furyt is.

Ha úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek létrehozott, ingyenesen hívható 116-123-as telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt, ha másért aggódik, akkor pedig ezt!

Kiemelt fotó: Prweek.com