Keretek, meglepetések és az a bizonyos színvonal – közhelyek az Európa-bajnoksággal kapcsolatban

Az Európa-bajnokság főtábláján 1960 és 1976 között mindössze négy ország szerepelt, ezért a gyűjtésünket az 1980-as olaszországi seregszemlével kezdjük. 1996-tól már 16 csapatos volt az Eb, 2016 óta pedig 24 nemzet képviseltetheti magát – ennek megfelelően a létszámemelések révén egyre nagyobb a merítési lehetőség és egyre szignifikánsabbak a példák is.

A kezdésen múlik minden?

Régi sztereotípia, hogy ha egy csapat az első meccsén elhasal, az negatív irányba determinálja a sorsát, de vajon tényleg így van?

1980-ban az NSZK megnyerte a Csehszlovákia elleni nyitómeccset, majd a tornát is, akárcsak négy évvel később a franciák, akik Michel Platini vezérletével a veretlenül megvívott csoportkör után is megállíthatatlannak bizonyultak – ezek kiváló példák, csak éppen ellentétes előjellel.

1988-ban az NSZK-ban megrendezett tornán viszont a Rinus Michels dirigálta holland válogatott az első találkozóján 1–0-s vereséget szenvedett a Szovjetuniótól. A rossz kezdést azonban máig emlékezetes menetelés követte. Hollandia a következő mérkőzésén Marco van Basten mesterhármasával 3–1-re győzött Anglia ellen, majd Írországon is felülkerekedett (1–0), és a szovjetek mögött továbbjutott a legjobb négy közé. Az Oranje az elődöntőben az NSZK-val került szembe. A házigazda Lothar Matthäus büntetőjével az 55. percben előnybe került, de Ronald Koeman (szintén tizenegyesből) a 74. minutumban kiegyenlített. A hajrában aztán Van Basten góljával fordítottak a narancsmezesek, és jókora elégtételt vettek az 1974-es vb-döntőért, ahol az akkor is hazai pályán játszó németek hasonló forgatókönyv szerint fordították meg a meccset – már az első félidőben. A fináléban ezután a Ruud Gullit, Frank Rijkaard, Van Basten fémjelezte csodacsapat a szovjeteknek is visszavágott és 2–0-ra nyert, utóbbi (Hollandia második) gólja pedig a sportág történetének egyik legszebb találata. Az év végi Aranylabda-szavazáson Van Basten nyert Gullit és Rijkaard előtt, míg Koeman az ötödik lett – az Oranje csillagai közé csupán a szovjetek ukrán származású középpályása, Alekszej Mihajlicsenko tudott beférkőzni.

1992-ben a Jugoszlávia kizárása miatt beugró Dánia az első meccsén 0–0-t játszott Angliával, majd 1–0-ra kikapott a svédektől. Két meccs után egyetlen ponttal állt, amiben az egyetlen meglepetés az volt, hogy azt a szigetország ellen szerezte. Az utolsó csoportmérkőzésén azonban legyőzte Franciaországot (2–1), és kontinentális megdöbbenést kiváltva továbbjutott. És innentől nem volt megállás: a négy között a címvédő Hollandiát büntetőkkel búcsúztatta, majd a döntőben 2–0-ra verte Németországot, és felült Európa futballtrónjára.

1996-ban a végső győztes Németország az első mérkőzésén 2–0-ra nyert a csehek ellen, aztán a döntőben újra találkoztak a felek – a merőben eltérően alakuló visszavágón azonban Patrik Berger büntetőjével Csehország szerzett vezetést, de Oliver Bierhoff egalizált, majd végül a hosszabbítás elején az ő aranygólja révén triumfált a Nationalelf. 2000-ben a franciák egy sima 3–0-val kezdtek Dánia ellen, de akárcsak négy évvel korábban a németek, a döntőben hátrányba kerültek az olaszokkal szemben. A forgatókönyv azonban ugyanaz volt: jött a francia egyenlítés, aztán David Trézéguet aranygólja után a hármas sípszó.

2004-ben a házigazda Portugália óriási meglepetésre 2–1-re kikapott Görögországtól az Eb nyitómérkőzésén. A portugálok utána magukhoz tértek, és Oroszország után a spanyolokat is felülmúlták, így megnyerték a csoportjukat. A legjobb nyolc között Angliát büntetőkkel búcsúztatták, majd az elődöntőben Hollandián is felülkerekedtek. A fináléban nem kis meglepetésre megint a görögökkel néztek farkasszemet, de egyszerűen nem találtak rést az Otto Rehhagel által megalkotott védelmi pajzson, Görögország 1–0-ra nyert. Bár az ezüstérem semmiképpen sem nevezhető lebőgésnek, de a luzitánok esete a görögökkel, hazai pályán két drámai felvonásban alighanem a nyitómeccses átok legeklatánsabb példája.

2008-ban Spanyolország hibátlan csoportkör után veretlenül lett Európa-bajnok; ahogyan 2012-ben sem talált legyőzőre. A Lengyelország és Ukrajna társrendezésében lebonyolított tornán azonban az Olaszország elleni első meccsen 1–1-es döntetlent játszott Vicente del Bosque világbajnoki címvédő csapata, a fináléban viszont már 4–0-ra kiütötte a Squadra Azzurrát.

2016-ban az első 24 csapatos kontinensviadalon Portugália általános elképedést kiváltva az Eb-újonc Izland elleni 1–1-gyel kezdett, aztán egy vérszegény 0–0-t játszott Ausztriával. Magyarország ellen mindenképpen pontot kellett szereznie a 16 közé jutáshoz, és az ihletett formában játszó nemzeti csapatunk alaposan megnehezítette Cristiano Ronaldóék dolgát. Magyarország háromszor is vezetést szerzett, de a luzitánok mindannyiszor egyenlíteni tudtak, az egész Eb talán legjobb meccsén. A 3–3 után Portugália végül továbbcsusszant – harmadik legjobb csoportharmadikként…

A rendkívül gyenge csoportkört nem követte sokkal erősebb folytatás, Horvátországot Ricardo Quaresma 117. percben szerzett góljával győzte csak le (1–0); a negyeddöntőben pedig tizenegyesekkel búcsúztatta Lengyelországot (1–1; 5–3). A Wales elleni elődöntőt Ronaldo és Nani három perc alatt lerendezte a második félidő elején (2–0), a nagy esélyes házigazda Franciaország elleni döntőt azonban Éder 109. percben szerzett gólja döntötte csak el (1–0). A portugálokon tehát ezúttal nem fogott a pocsék kezdés, azt viszont elmondhatjuk, hogy történetük legnagyobb futballsikerét (magukhoz képest) kifejezetten gyenge futballal – és elképesztő szerencsesorozattal érték el.

A 2021-re halasztott Euro 2020-at Olaszország a rendkívül magabiztosan és kilenc ponttal abszolvált csoportkör után veretlenül húzta be, igaz a Spanyolország elleni elődöntőt és a finálét is tizenegyesekkel nyerték meg.

A rossz kezdés után, ahogyan számos fenti eset is példázza, igenis lehet javítani, és akár egészen a csúcsig menetelni. Persze az esetek többségében nem így történik, hiszen a legjobb csapatok gyakrabban nyernek, mint veszítenek – és ez a közhely sokkal helytállóbb, mint a mi próbára tett alaptézisünk.

(Forrás: The New York Times)

Tényleg mindig van egy meglepetéscsapat?

A nagy tornákon rendre van egy (olykor akár több) olyan válogatott, amelyet meglepetéscsapatnak kiáltanak ki. Ez azonban a világbajnokságok esetén sokkal jellemzőbb, hiszen ott a labdarúgás legkiemelkedőbb bázisán (Európa), és persze a hagyományosan erős Dél-Amerikán kívül az összes többi kontinens is képviselteti magát; és értelemszerűen egy afrikai, ázsiai, közép- vagy észak-amerikai csapat váratlan szárnyalása sokkal meglepetésszerűbb, mintha a két domináns földrész valamely, futballban kevésbé veretes képviselője teljesít várakozáson felül. A világbajnokságok esetében így alighanem könnyebb dolgunk lenne – vagy mégsem?

Az 1980-as Eb-n Belgiumot illeti a meglepetéscsapat cím, hiszen az előző három nagy tornára (1974 és 1978 vb; 1976 Eb) ki sem jutott. Igaz, a négycsapatos Eb-ről még a legjobbaknak sem volt szégyen lemaradni, 1972-ben pedig bronzérmes volt a Rode Duivels (vörös ördögök – a válogatott beceneve). Azzal azonban senki sem számolhatott, hogy a belgák Olaszországot, Angliát és Spanyolországot megelőzve megnyerik a csoportjukat, így (akkor még nem rendeztek elődöntőt) az aranyért küzdhettek meg az NSZK-val. A nagy csoda persze elmaradt, Horst Hrubesch duplájával nyertek a németek, de az a második helyezés máig a belgák legjobb Eb-szereplése.

1984-ben Dánia és Portugália is kiérdemelte a titulust, hiszen előbbi még csak másodszor szerepelt az Eb-n, utóbbi pedig első bálozó volt – mégis mindkét ország az elődöntőig jutott. A luzitánokat a franciák csak hosszabbításban múlták felül, míg az északiakat tizenegyesekkel ejtették ki a spanyolok – bronzmérkőzést pedig már nem írtak ki.

1988-ban Írország volt a meglepetéscsapat, esetükben azonban elsősorban nem a teljesítményüket, hanem a kijutásukat méltányoljuk. Ez volt az írek első nagy tornája, és derekasan helytálltak: Angliát legyőzték (1–0), a szovjetekkel ikszeltek (1–1), csupán Hollandiától kaptak ki – ez azonban csak a csoportharmadik helyhez volt elég.

1992 a kirakatba való csúcspélda, Dánia Európa-bajnoki címe a labdarúgás nagykönyvének egyik, hanem a legszebb históriája.

De nem sokkal marad el tőle a csehek 1996-os története sem. Dusan Uhrin együttese a németek elleni vereség után legyőzte Olaszországot, így az Oroszországgal szembeni 3–3 ellenére is továbbjutott a csoportjából, és a döntőig meg sem állt. A csehek Portugáliát Karel Poborsky góljával múlták felül a nyolc között, majd az elődöntőben tizenegyesekkel küldték haza a franciákat. A Németország elleni finálét fentebb már taglaltuk, de az az ezüstérem máig a független Csehország legkiemelkedőbb eredménye.

A 2000-es tornán senki sem érdemelte ki ezt a titulust, pedig ez volt minden idők legszínvonalasabb Eb-je. Viszont két díjat is kiosztunk a negatív meglepetés kategóriájában, méghozzá a négy évvel korábban még elődöntős, sztároktól hemzsegő Angliának és a címvédő Németországnak, akik szégyenszemre az A csoport harmadik és negyedik helyén zártak – Portugália és Románia mögött.

A 2004-es torna a másik iskolapéldánk, Görögország végső győzelme Dánia sikerénél is nagyobbat szólt. A házigazda portugálok elleni bravúr után a spanyolok elleni 1–1 következett a sorban, majd még az is belefért Angelosz Hariszteaszéknak, hogy kikapjanak az oroszoktól (1–2). A negyeddöntőben a címvédő Franciaország ellen egyetlen kontragól elég volt az üdvösséghez (1–0), a négy között pedig a kettes számú meglepetéscsapat, Csehország esett a görögök áldozatául. A gól nélküli rendes játékidő után Trajanosz Dellasz ezüstgólja döntött, a finálét pedig Hariszteasz találatával nyerte meg Görögország, amelynek a 2004-es mindösszesen a második kontinenstornája volt! 2004. július 4-én Otto Rehhagel szövetségi kapitány nevét minden bizonnyal aranybetűkkel vésték be a görög mítoszok és legendák nagykönyvébe, rögtön a legelső oldalra.

2008-ban két csapatot is megnevezhetnénk, de az elődöntők két vesztese közül Oroszországot választjuk, elsősorban azért, mert a törökök 2002-ben világbajnoki bronzérmesek voltak, az oroszok azonban még a szovjet érában, 1988-ban jártak utoljára ilyen magaslaton. De azért is, mert Andrej Arsavin és társai a csoportkörben százszázalékos, varázslatos futballt játszó Hollandiát intézték el a legjobb nyolc között (3–1, hosszabbítás után), igaz a spanyolok ellen már esélyük sem volt a döntőbe jutásra (0–3).

2012 kapcsán megint fordítva fogjuk meg a kérdést, és kiosztunk egy citromdíjat a narancsmezeseknek, Hollandia ugyanis szégyenszemre nulla ponttal zúgott ki a halálcsoportból, Németország, Portugália és Dánia mögött. 1988 óta ez volt az első Eb, ahol az Oranje nem élte túl a csoportkört.

2016-ban a létszámbővítésnek köszönhetően több rendkívüli szereplésnek is tanúi lehettünk, de a meglepetéscsapat címkét egyértelműen Wales érdemelte ki. Noha Magyarország csoportgyőzelme, és az Angliát búcsúztató Izland negyeddöntős szereplése is megsüvegelendő teljesítmény volt, a „sárkányok” egészen a legjobb négyig repültek, ami a walesi futball messze legnagyobb sikere. Gareth Bale-ék Anglia, Szlovákia és Oroszország előtt megnyerték a B csoportot, majd Észak-Írország (1–0) után a magyarok ellen még sziporkázó Belgiumot is lelépték (3–1). A walesi tündérmese a Portugália elleni elődöntőben ért véget.

2021-ben megint Dániát jelöljük meg. Kasper Hjulmand csapata azok után jutott be a legjobb négy közé, hogy rögtön a Finnország elleni első csoportmeccsén Christian Eriksent a mérkőzés 43. percében újra kellett éleszteni, miután a középpályásnak minden előzmény nélkül megállt a szíve, összeesett a pályán. Leggyorsabban Simon Kjaer csapatkapitány sietett a segítségére és kezdte meg az újraélesztését, amit a csapat orvosai folytattak, majd miután stabilizálták az állapotát, kórházba szállították. Eriksen teljesen felépült, a 32 éves középpályás jelenleg a Manchester United játékosa, és a németországi Eb-n is ott lesz. A drámai jelenetek után (elég bizarr módon) a mérkőzés folytatását rendelték el, amelyen a sokkos állapotban lévő dánok vereséget szenvedtek a sokkal esélytelenebb finnektől (0–1). Ezt követően Dánia Belgium ellen is kikapott (1–2), de a harmadik, Oroszország elleni mérkőzését 4–1-re megnyerte, ennek köszönhetően végül a második helyen jutott tovább a csoportjából. A nyolcaddöntőben Walest 4–0-ra elkaszálták, a negyeddöntőben pedig Csehország ellen diadalmaskodtak (2–1). A lendület az elődöntőig tartott, ahol Angliával szemben már alulmaradtak (1–2).

Ahogy ez a kis Eb-időutazás is szemlélteti, majdnem mindig volt egy meglepetéscsapat, de azért voltak kivételek. A 24-es főtábla azonban önmagában garancia arra, hogy a jövőben mindig legyen.

(Forrás: Sky Sports)

A pad eleje sem nélkülözhetetlen?

Nagy tornák elején gyakran halljuk, hogy a keretek mélysége döntő jelentőséggel bír a torna végeredménye szempontjából, hiszen sűrűn kell mérkőzéseket játszani, ez a tempó pedig akár még a topligás játékosokat is nagy kihívás elé állíthatja. De mennyire valós ez a veszély, mennyit rotáltak, hány játékost használtak a korábbi Eb-győztesek?

Természetesen ebben a témakörben is muszáj megemlítenünk a történeti faktort: négycsapatos tornák esetén nehezen lehetne beszélni rotációról, de még az 1980-tól rendezett, nyolc együttes részvételével zajló tornákon is az volt a jellemző, hogy a válogatottaknak volt egy bevált kezdőcsapatuk, amibe csak két-három helyen nyúltak bele.

Némi trendfordulót jelentett az 1992-es torna a dánok sokat emlegetett győzelmével. A tornán öt győzelem kellett a végső sikerhez, ami 450 játékpercet jelent, a dán játékosok közül ezt csak négyen, Flemming Povlsen, Lars Olsen, Kim Christofte és Peter Schmeichel érték el, Richard Möller Nielsen szövetségi kapitány tehát sokkal bátrabban nyúlt a padhoz, mint a korábbi győztes trénerek.

1996-ban Németország ért a csúcsra az első 16 csapatos Eb-n; a Nationalelf az elődöntőben Anglia (1–1, tizenegyesekkel jutottak tovább a németek), majd a fináléban Csehország ellen is hosszabbításos csatára kényszerült (2–1), így máshogy kell számolnunk a játékperceket. A legtöbbet (540 minutum) a német csapatból Matthias Sammer, Andreas Köpke és Christian Ziege játszotta, utána a következő német játékos, Dieter Eilts már nem érte el az 500 percet.

2000-ben a francia sikerből is sok játékos vette ki a részét. Egyetlen olyan futballista volt, aki mind a hat találkozót végigjátszotta, ő Marcel Desailly volt a védősorból, Patrick Vieira (482) és Thierry Henry (455) például jóval 500 perc alatt végeztek.

Portugáliában újabb meglepetésgyőztes sikerének örülhettek a szurkolók, Görögország valódi célfutballt bemutatva a futballtörténelem egyik legnagyobb bravúrját hajtotta végre, a statisztikák alapján pedig egyértelműen látszik, hogy a dél-európai csapatnak volt egy nagyon stabil magja, amely szinte végig a pályán volt. Dellasz, Teodorosz Zagorakisz, Gurkasz Szeitaridisz, Antonisz Nikopolidisz és Mihalisz Kapszisz egyaránt 555 percet kapott a tornán.

A 2008-ban az igencsak domináns spanyol válogatott sem szorult arra, hogy minden egyes minutumban használja a kulcsjátékosait. A hispánok döntőbeli ellenfele, Németország például sokkal egyértelműbben tette le a voksát egy kezdőcsapat mellett, a spanyoloknál az elittársaság (többek között Sergio Ramos, Iker Casillas, Carlos Marchena és Marcos Senna) 480 percig jutott, a korábban említett németeknél többen is 500 perc fölé kerültek. 2012-ben a címvédő spanyol válogatott merőben más stratégiát választott, a kezdőcsapatból hat játékos is végigjátszotta a tornát (egy hosszabbítással együtt 570 perc), de Xabi Alonso és Xavi sem maradt el sokkal tőlük.

Portugália egészen kalandos úton jutott el a végső győzelemig 2016-ban. Ez volt az első 24 csapatos torna, amin a csoportharmadikok is továbbjuthattak (a hatból a legjobb négy), a Cristiano Ronaldo vezette válogatott pedig így is kvalifikált az egyenes kieséses szakaszba, majd ott az első két körben hosszabbításra kényszerült Horvátország és Lengyelország ellen, a döntőben pedig ugyancsak 120 percnyi játék után múlta felül Franciaországot. A keret néhány játékosa így egészen brutális percszámmal végzett; Rui Patrício 720, Nani 706 percet töltött a pályán, de Ronaldo és Pepe is 600 fölé jutott.

A 2021-ben megrendezett tornát Olaszország kisebb meglepetésre nyerte meg, hiszen a 2006-os világbajnok sem a kontinenstornán aratott siker előtt, sem pedig azután nem kvalifikált a vb-re. A döntőbe ezen a tornán Anglia és Olaszország jutott, és ez is volt az a két csapat is, amely leginkább támaszkodott egy-egy alapkezdőre. Roberto Mancini együtteséből Gianluigi Donnarumma és Jorginho 700 perc fölé jutott, de Leonardo Bonucci és Giovanni Di Lorenzo helye is végig biztos volt.

A torna történetét áttekintve tehát azt tudjuk mondani, hogy nincs egyértelmű recept: vannak olyan tornák, amelyeken szükséges a rotáció a végső sikerhez, de azért összességében elmondható, hogy a legtöbb tradicionális nemzet egy jól behatárolható alapcsapattal számol.

(Forrás: DW)

A döntőt már nem is érdemes megnézni?

Hányszor hallottuk már egy-egy sorozat döntője előtt, hogy valójában a fináléig vezető út az érdekes, maga az utolsó meccs általában már kevéssé izgalmas. A BL végjátéka kapcsán valóban tapasztalható volt az elmúlt években egy ehhez hasonló folyamat, és hajlamosak vagyunk az Eb-finálékra is legyinteni ilyen alapon, azonban a számok egészen mást mutatnak.

Az eddigi 16 Eb-döntőből csak a 2016-os végződött a rendes játékidő után 0–0-ra, de 1–0-s eredmény is csak kétszer született (2004, 2008).

Az Európa-bajnoki finálék tehát közel sem csak olyan kockázatkerülő, unalmas mérkőzések lehetnek, ahogy azt a népszerű narratíva szereti lefesteni. A közhely igazolásaként ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy ritkák azok a finálék, amelyeken mindkét csapat betalál, így, ha sok gól is születik, azt bizonyos esetekben csak az egyik csapat szerzi (1972-ben az NSZK 3–0-ra nyert a Szovjetunió ellen, 2012-ben a spanyolok 4–0-ra ütötték ki Olaszországot). És azt se felejtsük el, hogy a legutóbbi Európa-bajnokság fináléja is remek, igazán drámai meccset hozott – nem is beszélve a megannyi érzelmet kiváltó utóéletéről.

Az persze önmagában igaz, hogy a döntőkben a csapatok igyekeznek elkerülni a váratlan eseményeket, de egyáltalán nincs arról szó, hogy elég lenne a másnapi sajtóban elolvasni az eredményt, mondván, úgysem maradunk le semmiről.

A sportág csúcsa?

A futball rendkívül erős európai gyökerekkel rendelkezik, az sem véletlen, hogy a világbajnokságokon máig gyakran számítanak esélyesnek az európai csapatok. A vb-k mezőnye igencsak sokszínű, és a jövőben a bővítésnek köszönhetően még sokszínűbb lesz, és ez épp annyira negatívum, mint pozitívum, hiszen ezáltal megnőhet azoknak a mérkőzéseknek a száma, amelyeken a győztes kiléte valójában nem kérdés, sőt akár megalázó eredmény is születhet. Az Eb-ken az elmúlt években hasonló folyamatok játszódtak le, azonban a 24 csapatos bővítés összességében nem volt rossz hatással a torna színvonalára, gondoljunk csak arra, hogy a nagy tornák ritka vendége, Wales 2016-ban az első ilyen eseményen elődöntőbe jutott.

Az Európa-bajnokságokon kétségtelenül kevesebb az ilyen mérkőzés, kisebb a különbség a mezőny tagjai között, ezt mutatja a dánok, a görögök vagy akár a portugálok végső sikere is.

Ugyanakkor ezek a tornagyőzelmek azt is bizonyítják, hogy nem mindig a csúcsfutball vezet az Eb megnyeréséig. Azt tehát ennyire pőrén semmiképpen sem jelenthetjük ki, hogy az Európa-bajnokság a sportág csúcsa, ám az tény, hogy a torna alapvető imidzse más, mint a világbajnokságé, jóformán csak Dél-Amerikában találunk ahhoz hasonló innovátorokat, mint amilyenek a legjobb európai válogatottak padján dolgoznak.

Kiemelt fotó: EuroNews24