Kiváló meccstervek, véleményes edzői döntések, ellentétes narratívák és egy fájdalmas múltidézés – ezek voltak az NFL Divisional Round legfontosabb eseményei

A Baltimore Ravens érvényesítette a papírformát

Miután a Houston Texans viszonylag simán múlta felül a Cleveland Browns csapatát a Wild Card-körben, nem volt teljesen légből kapott feltételezés, hogy meglephetik a Baltimore Ravenst. John Harbaugh csapata persze így is jóval esélyesebbnek számított, de amilyen formában érkezett Baltimore-ba a Texans, semmiképpen sem szabadott őket félvállról venni. A Ravens nem is tette, és viszonylag hamar kiderült, hogy itt C.J. Stroudéknak minden egyes yardért meg kell küzdeniük.

Mike Macdonald védelme pokollá tette az újoncirányító életét, amin az sem segített, hogy hiába próbálkozott Bobby Slowik támadókoordinátor beindítani a futójátékot a korai downokon, esélyük sem volt. Első és második kísérletre hét alkalommal próbálkozott futójátékkal a Texans, ezek közül mindössze kettő volt hosszabb két yardnál. Az ötlet egyébként nem volt rossz, mert a Ravens futás elleni védelme a szezon során gyakran megszenvedett a korai downos futásokkal, ugyanakkor a Texans futójátéka sem remekelt korábban, és most sem volt túl sok sikerük ezen a téren.

Emiatt Stroudnak kellett volna hátára vennie a csapatot, ám Macdonald elképesztően meccselt, okos játékhívásai voltak és mindig működött, amit kitalált. Az első és legfontosabb lépése az volt, hogy gyakorlatilag folyamatosan nyomás alá helyezte az irányítót. Ez az alapstatisztikákon nem feltétlenül látszik meg, hiszen egyszer sem sikerült földre vinniük, de ez leginkább annak köszönhető, hogy Stroud többször is képes volt elmenekülni a nyomás elől, valamint nagyon gyorsan szabadult meg a labdától. Erre szüksége is volt, hiszen az NFL Next Gen Stats szerint a Ravensnek átlagosan 2,4 másodperc kellett a nyomáshoz, aminél csak kétszer tudtak gyorsabban odaérni az irányítóhoz az alapszakaszban. Macdonald ráadásul rendkívül kreatívan blitzelt, amit az is alátámaszt, hogy 12 különböző játékos tudott legalább egy nyomásgyakorlást elérni a meccs folyamán.

Macdonald egyébként nem először bizonyította, hogy igazi mumus a Shanahan-iskola edzőinek, hiszen az alapszakaszban a San Francisco 49ers és a Miami Dolphins támadósorát is sikerült megbénítania ugyanúgy, mint a Texansét az első fordulóban, és most a rájátszásban is. A Houston támadói ugyanis idén mindössze három alkalommal nem tudtak touchdownt elérni, ebből kettő a Baltimore ellen történt, a harmadik pedig a New York Jets elleni meccsük volt, ahol Stroud sérülése miatt voltak gyengébbek.

A 34–10-es vereség ellenére nincs baj Houstonban, a csapat jövője továbbra is biztató, de ez a mérkőzés elég szépen rávilágított a hiányosságaikra. Ami a Ravenst illeti, ennél jobb esélyük nem biztos, hogy lesz a közeljövőben egy Super Bowl-győzelemre, mert nagyon nehéz elképzelni, hogy Macdonald az idei munkája után nem kap egy vezetőedzői állást.

Brock Purdy majdnem a 49ers vesztét okozta, végül ő lett a hős

Kevés megosztóbb játékos van a ligában jelenleg, mint a 49ers irányítója, Brock Purdy. Az NFL-t követők szinte kivétel nélkül két táborra oszlanak, ha szóba kerül a neve. Az egyik oldal az új Tom Brady-t látja benne, aki senkinek nem kellett, a draft végén választották ki, most mégis sikeres NFL-irányító, míg a másik oldal azon a véleményen van, hogy Purdy teljesen csereszabatos, gyakorlatilag bárkit tennének a 49ersbe és Kyle Shanahan rendszerébe, megoldaná ugyanezt. A Green Bay Packers elleni meccs után pedig mindkét tábor úgy érezheti, igaza volt.

Purdy ugyanis a mérkőzés jelentős részében pocsékul játszott, az ezen a szinten kötelező passzokba is belehibázott, és nagy szerepe volt abban, hogy a kiesés szélére sodródott a 49ers. A negyedik negyed végén aztán végigvezetett egy meccsnyerő támadást, méghozzá nem is akárhogy. Egy pillanatra sem ingott meg, és elképesztő magabiztossággal mozgatta a teljes támadósort. Hét passzkísérletéből hét jó helyre ment – egyet George Kittle elejtett – ami még akkor is szép teljesítmény egy ilyen helyzetben, ha igazán nehéz dobás nem volt köztük, ráadásul amikor nem volt üres elkapója, lábon is hozzá tudott tenni néhány yardot.

Jól látszik tehát, hogy az igazság, mint oly gyakran, ezúttal is középen van, és nem kell lebecsülni azt, amit Purdy csinál, de annyira túlértékelni sem szabad a teljesítményét, mint ahogy azt David Lombardi tette. A The Athletic szerzője ugyanis a meccs utáni tweetjében egy korábbi 49ers legendához, Joe Montanához hasonlította a másodéves irányítót, ami csak az utolsó támadásából kiindulva is túlzás lenne, az egész meccset vizsgálva pedig egyszerűen értelmezhetetlen állítás.

Folytatódik a detroiti csoda

Az NFC másik párosításában valódi hollywoodi történetek találkoztak a Tampa Bay Buccaneers és a Detroit Lions mérkőzésén, ahol hiába játszott remekül Baker Mayfield, végül a Lions sikersztorija folytatódott. A különbséget, ahogy már oly sokszor, ismét a Detroit szakmai stábja jelentette, amelyből nagyon nehéz lenne egyetlen embert kiemelni. A sikerhez kellett Brad Holmes general manager fantasztikus munkája, ugyanis a csapat magját szinte kivétel nélkül olyan játékosok alkotják, akiket Holmes draftolt az elmúlt három évben. Ilyen például az újonc futó, Jahmyr Gibbs, akinek a kiválasztása az első kör elején igencsak fejvakarós döntés volt, de olyan gyors, hogy szinte lehetetlen tartani vele a lépést, és ezt a Buccaneers ellen is megvillantotta. De említhetnénk azt az Amon-Ra St. Brownt is, aki szépen lassan a liga egyik legjobb elkapójává vált.

Az említett játékosok fejlesztése természetesen az edzői stábot is dicséri, de nemcsak emiatt jár az elismerés nekik. Arról korábban is írtunk, hogy a liga talán legerősebb koordinátorpárosa a Lionsé, Aaron Glenn és Ben Johnson pedig ismét bizonyított. Utóbbi játékkoncepciói rendre megoldhatatlan feladat elé állították a Tampa Bay védelmét, előbbi pedig a defensive back blitzekkel tréfálta meg kétszer is Baker Mayfieldet.

A pontot az i-re mégis Dan Campbell vezetőedző tette fel, akinek az agresszív negyedik kísérletes hozzáállása ismét kifizetődőnek bizonyult. Amíg a Buccaneers ezekben a helyzetekben inkább a konzervatívabb megoldást választotta, és inkább elrúgta a labdát, Campbell a harmadik negyedben 4th&goalra a támadóit hagyta fent a pályán, akik touchdownnal hálálták meg a bizalmat.

Bár Todd Bowles a meccs szinte egészében gyengébben teljesített, mint Campbell, neki is volt olyan döntése, amiért jár a dicséret, igaz, csak részben. Amikor a negyedik negyedben egy touchdownnyi különbségre zárkóztak, Bowles rúgás helyett a kétpontos kísérletet választotta, ami miatt rögtön a kritikák kereszttüzébe került, pedig abban a helyzetben minden analitikai mutató szerint ez volt a helyes döntés. Egy sikeres kétpontos kísérlet ugyanis azt jelentette volna, hogy egy touchdownnal és egy extra ponttal megnyerik a mérkőzést, míg ha elrontják, akkor sincs tragédia, hiszen akkor is TD-t kell elérniük, utána pedig ismét próbálkozhatnak egy kétpontossal. Végül utóbbi forgatókönyv valósult meg, ami leginkább a szörnyű játékhívásnak köszönhető. David Canales támadókoordinátor ugyanis ebben a helyzetben egy goalline fade-et hívott be Mike Evansre, ami az elkapója testi adottságai alapján nem akkora hülyeség, de az ilyen játékok elég kis százalékban sikeresek, így ebben a helyzetben nem biztos, hogy ehhez kellett volna nyúlniuk.

Végül mégsem ez döntött, hanem Mayfield első igazán rossz dobása a következő támadásukban, ami után szinte biztossá vált a Lions győzelme. Azért csak szinte, mert a Detroit elszámolta magát, és túl gyorsan indította el az utolsó játékát, ezzel a Buccaneersnek lett volna még egy esélye az egyenlítésre, még ha nem is túl sok. Csakhogy Bowles úgy döntött nem használja el az utolsó időkérését, mondván, ez már úgyis eldőlt. Persze, nem volt túl valószínű, hogy a Lions kihagyja a mezőnygólt, majd a Buccaneers a hátralévő 10-15 másodpercben végigmegy a pályán, touchdownt szerez és még a kétpontost is megcsinálja, de legalább az esélyt megadhatta volna a játékosainak, főleg egy rájátszásbeli meccsen.

Bár a különbséget a két szakmai stáb jelentette, nem lehet szó nélkül elmenni a meccs hőse mellett, aki Frank Ragnow volt. A Lions centere boka- és térdficammal játszotta végig a találkozót, méghozzá elég magas szinten. Ez már önmagában is tiszteletreméltó lenne, de Ragnow-nak a liga legjobb nose tackle-jével, Vita Veával kellett farkasszemet néznie játékról játékra.

Kísért a múlt

A Divisional Round talán legjobban várt mérkőzése a Kansas City Chiefs buffalói vendégjátéka volt, hiszen a két csapat találkozói kivétel nélkül elképesztő színvonalat hoznak. Nem volt ez másként most sem, az egész szezon egyik legizgalmasabb összecsapását láttuk. Patrick Mahomes és Josh Allen irányítójátéka egyszerűen zseniális volt, és sokáig az lehetett az ember érzése, hogy az jut tovább, aki utoljára birtokolja a labdát, ám a negyedik negyed mindent a feje tetejére állított.

Az utolsó játékrészben az első támadást a Bills vezethette, azonban a drive három játék után megakadt. A meccs addigi képe alapján nem tűnt rossz gondolatnak, hogy megpróbálják a 4th&5-öt első kísérletre váltani, Sean McDermott vezetőedző viszont mégis a puntcsapatot küldte pályára. De csak azért, hogy megpróbálkozzanak egy trükkös játékkal, ahol Damar Hamlin kezébe adják a labdát, ám a safety a first downhoz szükséges öt yardból csak kettőt tudott megtenni, így a Chiefs a Bills harmincasa környékéről indíthatott támadást. McDermott döntése, hogy egy ilyen helyzetben a zseniálisan játszó Allen helyett egy cseresafety kezébe adja a labdát, teljesen értelmezhetetlen. Persze egy filmben csodálatos történet lenne, hogy a kicsit több, mint egy éve a pályán összeeső Hamlin csinál meg egy ilyen játékot, de a valóságban ez egyértelműen rossz döntés volt.

A Chiefs azonban nem tudott élni a lehetőséggel egy olyan szituációnak köszönhetően, amely jó eséllyel viták sokaságának ad majd alapot a holtszezonban. A Chiefs elkapója, Mecole Hardman ugyanis éppen a célterületre próbált bejutni, amikor kiütötték a kezéből a labdát, az pedig az endzone-on keresztül elhagyta a pályát, így a touchback után a Bills következhetett támadással. Ez a szabály már korábban is rengeteg vitát szült, mert vannak, akik szerint ez az amerikai futball legrosszabb szabálya, míg mások úgy vélik, vigyázni kell a labdára, és ez főként igaz a pálya legfontosabb területén, az endzone közelében, így, aki felelőtlen, az megérdemli a szigorú büntetést. Bár óriási hibának tűnik a szabály megváltoztatása, mert a védelmeket még rosszabb helyzetbe hozná, könnyen lehet, hogy ez a szituáció fogja megadni a végső lökést a módosításhoz.

Ugyan a negyed első fele is bőven hozott izgalmakat, az igazi drámára mégis a Bills utolsó támadásáig kellett várni. Allenék 27–24-es hátrányban kapták meg a labdát, az irányító pedig egy tökéletes passzal kezdett Stefon Diggs felé, amit a Bills első számú elkapója elejtett, pedig azzal nyolc perccel a vége előtt mezőnygól-távolságba kerülhettek volna.

A Buffalo ennek ellenére végigmasírozott a pályán, de ez a folyamat elég sok időt elvett, így szinte biztosnak tűnt, hogy utoljára van náluk a labda. Ezért is volt meglepő, hogy a two-minute warning után nem is próbálták meg pörgetni az órát, hanem azonnal a Chiefs célterületét vették célba. Khalil Shakir el is tudott szakadni, de Allen passza pontatlannak bizonyult, ahogy a harmadik kísérlet sem sikerült, így mezőnygólra kényszerültek. Utólag többen elővették Allent, hogy miért a touchdownra ment, és miért nem az üresen keresztbefutó Diggset választotta. A felvetés jogosnak tűnik, mert ha Diggsnek passzol, akkor valószínűleg megvan a first down, és még az órát is tudják kontrollálni, míg egy touchdown esetén rengeteg ideje marad Mahomeséknak. Csakhogy a pálya közepe teljesen kiürült, mert a safety elment Dalton Kincaiddel, így Allen el sem juthatott a célpontjai olvasásában Diggsig, mert volt egy üres elkapója. A problémát tehát sokkal inkább a játékhívásban kell keresni, hogy miért azonnal a touchdownra mentek, valamint meg kell említeni Chris Jonest, aki valószínűleg megmentette a Chiefset attól, hogy hátrányba kerüljenek azzal, hogy rátolta a tackle-t Allenre, ami miatt pontatlan volt a passza.

Mint később kiderült, ez gyakorlatilag a meccsnyerő játék is volt, hiszen a Bills rúgója, Tyler Bass megidézte Scott Norwood szellemét. Norwood a Bills rúgója volt a 25. Super Bowlon, ahol mellérúgta az utolsó másodperces mezőnygól-kísérletét. A rúgása jobbról kerülte el a kaput, ez a pillanat pedig „Wide right” néven került be a történelemkönyvekbe Al Michaels közvetítése nyomán. Ha van kifejezés, amit a Bills szurkolói nem szeretnének hallani, az kétségkívül ez, vasárnap azonban ismét megtapasztalhatták, hogy milyen érzés, amikor egy sorsdöntő rúgás a jobb kapufa mellett süvít el.

A Bills tehát ismét nem tudta átlépni a saját árnyékát, és ismét a Chiefs ellen vérzett el. A csapat magjának egy jelentős része kezd kiöregedni, így könnyen lehet, hogy már nem lesz ilyen jó lehetőségük a csúcs közelébe kerülni a közeljövőben. A problémákat csak fokozza, hogy a vereségben nagy szerepe volt az edzői stáb rossz döntéseinek, emiatt egyáltalán nem biztos, hogy McDermott a legalkalmasabb a feladatra, ugyanakkor az elmúlt évek eredményei alapján borzasztó nehéz (lenne) tőle megválni. Kérdésekkel teli holtszezon következik tehát Buffalóban, de talán még mindig könnyebb erre gondolni, mint a múlt sebeit feltépő kihagyott mezőnygólra.