Kyren Wilson nyerte az elmúlt évtizedek egyik legőrültebb sznúker-világbajnokságát

A legjobb játékos

Egyértelműen Kyren Wilson, és közel sem csak a végső győzelme miatt. A 32 éves angol végig magabiztosan menetelt élete legnagyobb sikere felé, egyetlen mérkőzésén sem tudták megszorongatni. Sokan mondják, hogy a Dominic Dale, Joe O’Connor, John Higgins, David Gilbert, Jak Jones névsor minden idők egyik legkönnyebb útvonala volt a trófeáig, de arról nem Wilson tehet, hogy ők jöttek vele szembe. És ha figyelembe vesszük, hogy O’Connor a négyszeres világbajnok Mark Selbyt, míg Gilbert a címvédő Luca Brecelt verte az első körben, Higgins pedig (aki eleve minden idők egyik legjobb játékosa) az egyik legnagyobb esélyesnek számító Mark Allent búcsúztatta, rögtön árnyaltabb a kép. Wilson öt pontszerző győzelem után lett világbajnok, és tizedik nekifutásra sikerült triumfálnia a Crucible-ben. 2020-ban már játszott egy döntőt, de akkor Ronnie O’Sullivan ellen esélye sem volt. A világbajnoki potenciál azonban egyértelműen megvolt benne, a két döntője mellett ugyanis két elődöntős és három negyeddöntős szereplése is volt, ilyesmi pedig senkivel sem történik véletlenül a sportág leghosszabb és legnehezebb versenyén, ahol már az első fordulóban is több frémet kell nyerni, mint egyes tornák döntőjében. Wilson egyébként Anglia (és az egész Brit Nemzetközösség) utolsó nagy tehetsége, a győzelme emiatt is különleges lehet a szigetországban, ahol a haldokló utánpótlás miatt egyre jobban aggódhatnak, hogy hosszú távon ki veszi majd fel a versenyt a sznúker őshazájából a jóval tudatosabban, összehasonlíthatatlanul nagyobb merítésből és sokkal több pénzből építkező kínaiakkal.

(Forrás: CFP)

„Erről álmodoztam hatéves korom óta. Pontosan úgy képzeltem el, ahogy történt, hogy az egész családom itt van. Nehéz volt Jak ellen, megszorongatott. Négy éve nagyon szomorú voltam a Ronnie ellen elbukott döntő után. Szörnyű lett volna, ha nem tudok több vb-döntőt játszani. Akkor nagyon fáradtan kezdtem a döntőt, most viszont friss voltam, és láttam Jaken, hogy gondjai lehetnek. Éreztem, hogy most kell rákapcsolnom. 7–0 után tudtam, hogy csak arra kell ügyelnem, hogy egyik szakaszt se veszítsem el nagy különbséggel. Biztos vagyok benne, hogy többszörös világbajnok leszek, és remélem, hogy az elsőt volt a legnehezebb megnyerni”

– mondta az újdonsült világbajnok.



 A legnagyobb meglepetés – aki egyben a vb felfedezettje

Természetesen Jak Jones, a 30 éves walesi a semmiből viharzott be a döntőbe. Korábban mindösszesen három pontszerző negyeddöntőt és egyetlen elődöntőt (a finoman szólva sem túl rangos Gibraltár Openről még két évvel ezelőtt) tudott felmutatni. Igaz, az egyik negyeddöntője éppen a tavalyi, számára az első világbajnokságon jött össze, amikor szintén a selejtezőből küzdötte fel magát a főtáblára, ahol óriási meglepetést okozva a kétszeres vb-döntős Ali Cartert, majd Neil Robertsont, 2010 világbajnokát is legyőzte, a nyolc között azonban Mark Allen megálljt parancsolt neki. Jones az idei szezonban semmit sem mutatott abból, amit tavaly a Crucible-ben láthattunk tőle, a Welsh Openen elért harmadik fordulós szereplés volt a legjobb eredménye. A világbajnokságon két tehetséges kínai, Zhang Anda és Si Jiahui testén át jutott ismét a nyolc közé, ahol az egyik topfavoritot, a pontszerző tornákon 28-szor győztes Judd Trumpot verte meg 13–9-re, és ha már így belejött, kivert még egy világbajnokot, a Ronnie O’Sullivant búcsúztató Stuart Binghamet (17–12). A döntőben már nem volt valódi sansza, Wilson hengerelt az első szakaszban, amit 7–1-re hozott, ezért hiába volt jóval szorosabb a folytatás, a hátránya ledolgozhatatlannak bizonyult. Jones így is elképesztően nagyot ment, ő a kilencedik olyan játékos, aki a selejtezőből masírozott be a fináléba, és 25 éve az első, aki első két világbajnokságán egyaránt legalább a negyeddöntőig jutott – Matthew Stevens után. A 44. helyről a 14.-re lépett előre a világranglistán és nem mellékesen rekord összegű pénzdíjat, 200 000 angol fontot söpört be.

„Büszke vagyok arra, hogy ilyen messzire jutottam anélkül, hogy a legjobb játékomat hoztam volna. Legyőztem néhány nagyágyút, és közel kerültem a vb-címhez, ami sok önbizalmat ad nekem a jövőre. Sokat tanultam arról, hogyan kell kezelni ezt a versenyt, és úgy érzem, meg fogom én még ezt nyerni"

– fogalmazott a döntő után Jones.



 A vb legnagyobb pillanata

A világbajnokság legnagyobb momentuma a négyszeres világbajnok John Higgins nevéhez fűződik, aki 10–7-es hátrányban is volt Mark Allen ellen a legjobb tizenhat között, ám kiegyenlített. Aztán még kétszer egalizált, miután Allen nyerte meg a 21. és a 23. menetet is. A döntő frémben már a győzelem kapujában érezhette magát az északír, 62–0-ra vezetett, amikor váratlanul elakadt a bréképítésben, a veterán skót pedig egy bámulatos egyfal közép induló után egy zseniális 71-es brékkel ellopta a frémet, és bejutott pályafutása 18. világbajnoki negyeddöntőjébe.



Ezt mondta utána:„Ez volt életem legjobb brékje, sosem fogom elfelejteni. Azok után, ahogy az utóbbi két évben alakultak a dolgaim, nagyon büszke vagyok magamra, mert hatalmas nyomás alatt tudtam ilyen remekül teljesíteni. Tudtam, hogy az egyfalas lökés az egyetlen esélyem, és amikor beesett a piros, akkor éreztem, hogy meg tudom csinálni. Ez a győzelem csodákat művelhet velem, mert tudom, hogy még mindig képes vagyok jó játékra, hiszen a legpatinásabb helyszínen mutattam meg.”

A vb legnagyobb csalódása(i)

Ronnie O’Sullivan, Judd Trump és Mark Allen – ebben a sorrendben.

O’Sullivan hatalmas lehetőséget szalasztott el, hiszen miután tavaly év végén megnyerte az UK-t, januárban pedig a Masterst, pályafutása során először csinálhatta volna meg a szezonbeli Triple Crownt, vagyis megnyerhette volna a három legrangosabb versenyt a 2023-2024-es évadban. Ettől mindössze három mérkőzés választotta el, és személy szerint Stuart Bingham, aki 18 veresége mellett csupán negyedszer győzte le minden idők legnagyobbját – érdekesség, hogy kétszer a UK-n és immár másodszor a vb-n sikerült őt felülmúlnia, tehát valamennyiszer Triple Crown-versenyen. Ronnie egyáltalán nem játszott rosszul Sheffieldben, a legjobb nyolcig sima útja volt (egyébiránt ez volt a 32. világbajnoksága és a 22. negyeddöntője, mindkettő rekord természetesen), de túl sok lehetőséget adott Binghamnek, aki a 2015-ös, ihletett világbajnoki formáját hozta és 10–10 után faképnél hagyta a hétszeres világbajnokot – végül 13–10-re nyert. Az angolnak így legalább egy évet várnia kell, hogy nyolcszoros világbajnok legyen, és ne kelljen Stephen Hendryvel osztozkodnia az utolsó rekordon, amit még nem egyedül tart. A Rakéta „bónuszként” a világelsőségét is elbukta (meg kellett volna nyernie a tornát, hogy a ranglista élén maradjon), de ez minden bizonnyal őt teljesen hidegen hagyja.

Judd Trump Ronnie mellett a szezon másik legjobb játékosa volt a vb-ig, a 48 éves riválishoz hasonlóan ő is öt versenyt nyert, és mint régóta mindig, az egyik legnagyobb esélyese volt a tornának, amelyen valamiért jóval gyengébben teljesít, mint a kisebb versenyeken. A 34 éves angolnál csak O’Sullivan, Hendry és Higgins nyert több pontszerző tornát (a hatszoros világbajnok Steve Davis-szel holtversenyben 28-nál tart), a Crucible-ben azonban eddig csak egyszer sikerült nyernie (2019-ben), két elbukott finálé mellett – ami az ő képességeivel édeskevés, a tudása alapján többszörös világbajnoknak kéne lennie, hiszen O’Sullivan 1992-es felbukkanása óta ő a legnagyobb sznúkertehetség, ehhez kétség sem fér. Igaz, Ronnie is 36 éves kora után nyerte a vb-címeinek több, mint a felét (7-ből 4-et), az eddigi utolsót pedig 46 esztendősen, ideje tehát bőven lehet még Trumpnak.

Mark Allen pedig továbbra is az örök ígéret, ami 38 évesen azért már egyre rosszabbul hangzik. Az észak-ír 11 pontszerző torna-győzelemmel az örökranglista 11. helyén áll, nyert már UK-t és Masterst is, de a vb sehogy sem akar összejönni neki. Az idei volt a 18. szereplése Sheffieldben (megszakítás nélkül egyébként), és mindössze két elődöntő és három negyeddöntő írható a neve mellé. Az biztos, hogy Jimmy White és Ding Junhui mellett ő a legjobb játékos, aki soha nem nyert világbajnokságot. De tegyük hozzá gyorsan, hogy White hatszor játszott döntőt (1990 és 1994 között sorozatban ötöt!), tehát jóval közelebb járt a hőn áhított trófeához – és a kínaiak klasszisának is van egy elbukott fináléja. Allen (egyelőre) azzal vigasztalódhat, hogy kedd óta – a karrierje során először – ő a világelső, köszönhetően a World Snooker Tour meglehetősen furcsa kétéves világranglistájának (két teljes szezon eredményei számítanak bele), na meg O’Sullivan és Trump negyeddöntős vereségének.

A vb legnagyobb hiányzója

Neil Robertson. A 42 éves ausztrál világbajnok a 2005-ös Crucible-premierje óta először maradt le a vébéről. Robertson karrierje szinte teljesen megfeneklett, két ilyen pocsék egymást követő szezonja a pályafutása kezdete óta nem volt, olyannyira, hogy a top 16-ból is kicsúszott a világranglistán, így 2006 után először selejtezőre kényszerült. A négy fordulós vb-kvalifikáció harmadik körében kapcsolódott be a küzdelmekbe, ott Zak Suretyt 10–2-re páholta el, a főtábláért zajló párharcban azonban 10–9-re kikapott Jamie Jonestól – pedig az ausztrál még 8–5-re és 9–8-ra is vezetett. Ez volt egyébként a nyolcadik mérkőzése a walesi ellen, és most először nem sikerült legyőznie…

„Hááát, ez fáj… Nyolc–öt után alig volt esélyem, Jamie zseniálisan játszott. Nehéz szezon van mögöttem, most mindenképpen egy kis pihenőre van szükségem. Köszönöm mindenkinek a folyamatos támogatást. A következő szezonban sokkal erősebb leszek, ezt garantálom”

– mondta Robertson a vereség után.

Robertson 23 pontszerző trófeájával minden idők hetedik legeredményesebb profija, és neki sem a Crucible a kedvenc terepe, egyetlen döntőjét ugyan megnyerte, de azonkívül csupán kétszer jutott be a legjobb négy közé, tehát összesen háromszor, 19 próbálkozásból. Az ausztrál egyébként (jobb híján) a BBC szakértőjeként dolgozott volna a világbajnokság idején, de az utolsó pillanatban visszalépett a munkától, arra hivatkozva, hogy a kutyája nagyon beteg lett…

A (számunkra) legkedvesebb induló

Révész Bulcsú. Igaz, hazánk 17 éves tehetsége csak a selejtezőben volt érdekelt, ráadásul nem is először, hiszen már tavaly is beleszagolt a vb világába. Bulcsú 2023-ban megnyerte az U18-as Európa-bajnokságot, ezzel pedig jegyet váltott a kvalifikációs sorozatra, az első fordulóban azonban rögtön kikapott Jamie O’Neilltől (5–10). Idén azonban újabb szintet lépett az ifjú magyar: február elején junior világbajnok lett, így másodszor is nekifuthatott a selejtezőnek. Az első kanyarban bravúros győzelmet aratott Sean O’Sullivan ellen (10–8), a következő körben azonban James Cahill megállította (8–10). A 28 éves angol egyébként arról híres, hogy 2019-ben amatőr státuszú játékosként szabad kártyát kapott a selejtezőre, ahonnan a főtábláig jutott (az volt az eddigi egyetlen vb-szereplése), majd rögtön az első fordulóban kiejtette Ronnie O’Sullivant – ami a vb történetének egyik, ha nem a legnagyobb szenzációja volt. Reméljük, Révész Bulcsúnak is lesz módja hasonló bravúrok elérésére, a lehetőség mindenesetre adott, ő ugyanis már hivatalosan is a sportág első magyar profija, és két évig garantáltan a World Snooker Tour mezőnyének tagja lesz!

És hogy miért az idei volt az egyik legőrültebb vb?

Az objektív megközelítés szerint már eleve, statisztikai okokból is:

A 32-es főtábla első fordulójában a 16 selejtezőből érkező játékos közül 8 győzte le a kiemelt ellenfelét, ami a 2012-es rekord beállítása.

Arra pedig 1977-ben (éppen a Crucible Színházban rendezett első világbajnokságon) volt legutóbb példa, hogy az elődöntőbe mindössze egyetlen kiemelt játékos jusson be. A végső győztes Kyren Wilson a torna 12. kiemeltje volt, Gilbert, Bingham és Jones viszont már a selejtezők során is asztal mellé lépett.

Persze amint elemezzük a helyzetet, rögtön nem olyan eget rengető a két fenti adatsor, hiszen a sznúker is egyre globálisabb, a mezőny pedig jóval sűrűbb, mint akár 10-15 évvel ezelőtt, és minél régebbre tekintünk vissza az időben, annál nagyobb a kontraszt a jelenhez képest. Már a top 16-on kívül is hemzsegnek a tornagyőztesek, sőt több világbajnokot és korábbi vb-döntőst is a legszűkebb eliten kívül találunk, éppen ezért a nyolc ominózus első körös párharcból igazi bombameglepetésnek csak egy kimenetele számított.

Mark Selby 10–6-ra kapott ki Joe O’Connortól, méghozzá nagyon simán, O’Connor már 8–3-ra is vezetett. Ők ketten nyolcadszor találkoztak, és most először maradt alul Selby. De az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy a tavalyi döntő vesztesének (a saját mércéje szerint) rémes szezonja volt, ráadásul évek óta küzd a depressziójával, azt pedig február óta tudjuk, hogy a feleségét rosszindulatú daganatos betegséggel kezelik. Így sokkal érthetőbb, hogy miért nem tud a sznúkerre összpontosítani (ráadásul komolyan fontolgatja a visszavonulást is), még úgy sem, hogy maga a neje, Vicky kérlelte, semmiképp se hagyja abba. Rajta kívül még Mark J. Williams első körös kiesése nevezhető blamának, de a háromszoros világbajnok walesi is csak döntő frémben kapott ki a már említett Si Jiahuitól, aki az egyik legtehetségesebb fiatal kínai, és döntős volt az idei German Mastersen.

Ha a három kvaliból érkező elődöntőst vizsgáljuk, ott Jones volt az egyetlen igazi betolakodó. A 47 éves Bingham világbajnok és Masters-győztes, Gilbert pedig nyert már pontszerzőt (oké csak egyet, de volt még további négy döntője is), ám ami az ő esetében sokkal relevánsabb, öt évvel ezelőtt már a Crucible-ben is járt a legjobb négy között.

Summa summarum, a csillaghullás árnyalható, a mértéke azonban szokatlanul magas volt, az elődöntőre azért eléggé vékony lett a mezőny, ami még akkor is igaz, ha egy világbajnok és egy korábbi döntős is odaért. Az is sokatmondó, hogy utoljára 2015-ben fordult elő, hogy a döntőben ne lett volna legalább egy többszörös világbajnok (akkor Bingham nyert 2005 bajnoka, Shaun Murphy ellen), arra pedig éppen 2005-ben volt legutóbb példa, hogy a finálét két, még vb-cím nélküli játékos játssza, az akkor a selejtezőből érkező és űrsznúkerrel berobbanó Murphy Matthew Stevenst győzte le, akinek az már a második vesztes döntője volt.

Kiemelt fotó: Mike Egerton/PA Images