Levitézlett legendák: miért ilyen nehéz a csúcson abbahagyni?

A sportágak jelentős részében bevett gyakorlat, hogy a sportolók „levezetnek”. Számos focista játszik még néhány évet alacsonyabban rangsorolt csapatokban, és még ha nem is tudják már ugyanazt a teljesítményt nyújtani, keresnek még egy kis pénzt, és érzelmileg is könnyebben hangolódnak rá a karrierjük végével bekövetkező változásokra. És bár nagyobb a sérülés veszélye, attól nem kell félniük, hogy az utolsó pár év rányomná a bélyeget egy kerek karrierre. Senki nem gondolná például Cristiano Ronaldóról, hogy az Al-Naszr csapatában töltött idő kisebbítené a Manchester Uniteddal és a Real Madriddal elért sikereit. A küzdősportokban azonban más a helyzet. Hiába tűnt valaki legyőzhetetlennek évekig, ha párszor csúnyán kiütik, máris kétségbe vonják a rajongók, hogy vajon tényleg olyan jó volt-e régen…

És az óra bizony ketyeg…

Pedig a ketrecharcosok felett hamar eljár az idő. Legtöbbször hosszú évekbe telik felérni a csúcsra, ezzel együtt 35 év körül valami általában megbicsaklik, és nagyon ritka, hogy valaki utána is hozni tudja az addig megszokott színvonalat.

Az idő vasfoga ugyanis egy idő után mindenkit elrág. A rengeteg bekapott ütés, az évtizedek alatt lábon kihordott sérülések sora és az öregedés mind-mind oda vezet, hogy egyre lassabbak a reflexek, a mozdulatok, és egy olyan sportban, amely a másodperc töredéke alatti reakciókon és döntéseken alapul, ez egyszerűen nem fér bele.

A tapasztalatok alapján a nehezebb súlycsoportokban még teremhet babér akár 40-ez közel is, de a könnyebb, így gyorsabb és technikásabb kategóriákban nagyon ritka, hogy valaki 35 után is a csúcson maradjon. A gond viszont az, hogy a legtöbben mégiscsak szeretnének, aminek általában nem lesz jó vége.

A két könnyűsúlyú legenda, Habib Nurmagedov és Tony Ferguson (Forrás: thesun.co.uk)

Hogyan vonulj vissza – és hogyan ne

Nagyon kevés a kivétel. Habib Nurmagomedov, minden idők egyik legjobb könnyűsúlyú bunyósa az egyik: a „Sas” 32 évesen, veretlenül vonult vissza 29–0-s mérleggel. És bár voltak még páran, akik a csúcson hagyták abba, nincsenek sokan. Tony Ferguson például, akit sokáig a dagesztáni egyetlen méltó ellenfelének tekintettek, intő példa. Az amerikai könnyűsúlyú harcos 12 meccses veretlenségi szériát hozott össze, így adta magát, hogy kiálljon a szintén legyőzhetetlennek tűnő Habib ellen.

A meccs ötször(!) hiúsult meg különféle okokból, és Ferguson végül nem Habib, hanem a brutális ütőerejéről ismert Justin Gaethje ellen lépett ketrecbe. A legendás „El Cucuy” végül TKO-val veszített, és ezzel nemcsak a veretlenségi szériája tört meg. Rengeteg ütést bekapott, és utána már sohasem volt ugyanaz.

Egy-egy nagy verés ugyanis nemcsak a szörnyű krónikus traumás enkefalopátia kockázatát növeli, hanem csökkenti a harcosok „ütésállóságát” is. Az agy ugyanis úgy reagál az ismétlődő ütésekre, hogy előbb lekapcsol – így próbálja csökkenteni az agyrázkódások okozta kárt. Ezzel azonban paradox módon még inkább megnő a kiütés kockázata, ugyanis korábban simán benyelt ütésektől is elszédül a bunyós, és így könnyebben kiütik az azt követő többi ütéssel.

Tony Fergusonnal nem ez történt, ezzel együtt nem maradt ugyanaz. Gyakran hallani harcosoktól a kifejezést, hogy ott hagytak magukból egy darabot az oktagonban. És Fergusonból bizony egy jókora darab ott maradt a Gaethje elleni meccsen. Ezt követően kikapott Charles Oliveirától, a későbbi bajnoktól, és ezt még hat(!) vereség követte. „El Cucuy” az intő hangok és az aggódó rajongók ellenére sem vonult vissza, így immár 8-meccses vereségi szériában van… A valaha volt egyik legdominánsabb középsúlyú minden egyes vereséggel újabb csorbát ejt a hírnevén, és bár Dana White már a hetedik veresége óta szeretné, hogy visszavonuljon, Tonynak esze ágában sincsen. Hogy hol lesz ennek a vége, ki tudja… Ami viszont biztos, hogy messze nem ő az egyetlen, aki így fejezi be a karrierjét. Anderson Silva, minden idők egyik legjobb középsúlyú bunyósa is hasonlóképp fejezte be ikonikus pályafutását, és sajnos a pehelysúlyú övet nemrégiben elveszített Alexander Volkanovski is jó eséllyel a nyomdokaikba lép majd…

Szintén nagyon gyakori, hogy valaki visszavonul, majd valamivel később visszakéredzkedik. José Aldo, egy másik pehelysúlyú legenda nemrégiben tért vissza 36 évesen. Bár győzött, kérdés, hogy meddig fogja bírni az UFC egyik legkeményebb divíziójában. De Conor McGregor szintén többször visszavonult, majd visszatért, ahogy a két súlycsoportos bajnokként visszavonuló Henry Cejudo is visszatért még egy sikertelen körre.

A dupla súlycsoportos bajnokként visszavonult Henry Cejudót visszatérése után Aljamain Sterling, majd Merab Dvalishvili is legyőzte (Forrás: mmajunkie.usatoday.com)

A promóciók nem bánják

És mit szólnak ehhez a promóciók? Általában semmit, mert nekik pont így jó ez. A régi nagy nevek ugyanis kiválóan alkalmasak arra, hogy a feltörekvő új generációból sztárt csináljanak. Ha valaki legyőz egy korábbi nagy legendát, akkor nagyon sokat emelkedik a piaci értéke, és több embert fognak érdekelni a meccsei. Az UFC-nek és a többi promóciónak tehát éppen az az érdeke, hogy kisajtoljon még jó pár meccset az elvásott legendákból, ágyútölteléknek használva őket.

De miért is ennyire nehéz otthagyni az oktagont?

Az alacsonyabban rangsorolt harcosoknál egyszerűbb a képlet. Az UFC alulfizetett bunyósai például messiásként várják az évi két-három alkalommal érkező csekkeket, és nagyon nehezen halmoznak fel komoly anyagi tartalékokat. Esetükben tehát teljesen érthető, hogy minél több pénzt meg akarnak keresni, mielőtt szögre akasztanák a kesztyűt. De a sport utáni elhelyezkedés is problémás lehet. Habár vannak harcosok, akik az alacsony fizetés mellett mellékállásokat is vállalnak, sok profi bunyósnak lényegében semmi tapasztalata nincs a munkaerőpiacon. És ha nem edzőként akarnak elhelyezkedni, akkor egyáltalán nem könnyű kitalálni, mivel is keressék meg ezután a napi betevőt.

Ízig-vérig harcosok

De ez persze csak az egyik része a dolognak. Egy bunyós ízig-vérig az. Imád versenyezni, imádja az adrenalint, az őrjöngő tömeget, a ketrecben aratott győzelem pedig semmihez sem hasonlítható érzés. Évtizedek véres verejtéke van a karrierjében, és egész identitása alapja a sport. Ha pedig sikeres (volt), akkor borzasztóan nehéz ebből hátralépni. Eljutni oda, hogy eddig egy elismert top sportoló (i̶s̶t̶e̶n̶c̶s̶ás̶z̶ár̶) volt, innentől pedig egy visszavonult öregfiú, aki igazából már senkit nem érdekel annyira. Aki nem igazán tudja, mit kezdjen magával, hiába a pénz. És akinek az életében már sohasem lesznek akkora adrenalinlöketek, mint amelyeket a ketrec adott. Nem csoda, hogy a legtöbben addig maradnak, ameddig csak lehet. Egyre jobban leharcolva a testüket, és egyre jobban megtépázva a hírnevüket. De a sport szempontjából az öreg legendák vereségei nem haszontalanok, segítségükkel épül fel ugyanis a következő generáció. Mert ahogy az angol mondja: the show must go on.

Kiemelt fotó: MMA Fighting