Marco Rossi az esetleges továbbjutás oltárán feláldozta az újraéledni látszó magyar futballtradíciót
Három meccs után három ponttal áll a magyar válogatott a németországi Európa-bajnokságon, ha ezt valaki a torna előtt mondja, alighanem reális várakozásnak minősítettük volna. A továbbjutás kérdése még nyitott, ám attól függetlenül, hogy a magyarok játszhatnak-e a tizenhat között vagy sem, ki kell térni néhány aggasztó jelenségre, amelyeket nem a skótok elleni, minden szempontból drámai összecsapás hozott felszínre, hanem csak megerősítette azokat.
A Kölnben rendezett első csoportmérkőzés, a Svájc elleni találkozó előtt fontos téma volt a futballberkeken belül a magyar relacionizmus, azaz a labdához pozicionált játék. Sokan várták, köztük jómagam is, hogy az Európa-bajnoki selejtezők során egyre inkább kidomborodó domináns játékstílus aktívan visszaköszön magán a tornán is, sőt mi több, némileg újszerű kihívások elé fogja állítani ellenfeleink védelmét. Azonban a nyitány óta elcsendesedtek ezek a hangok. Nem véletlenül, hiszen a korábban látottakhoz képest gyökeresen megváltozott a csapat játéka. Svájc ellen még ímmel-ámmal megpróbáltunk a labda közelében létszámfölényt kialakítani, túltölteni, ám ez az inkább labdához pozicionált felfogás mozgás nélkül halálra volt ítélve. Amúgy is nehéz helyzetben voltunk, mert a helvétek igen erőteljes taktikai fölényben futballoztak, így túl sokat nem volt nálunk a labda, ám amikor nálunk volt, akkor sem ment végbe az alakzatépítés és -bontás, helyette kifejezetten statikus adogatás jellemezte a támadásvezetéseinket.
Németország ellen már alapból kevés esély mutatkozott arra, hogy az igen gazdag magyar futballtörténelemből is ismert elemek közül néhányat pályára vigyünk, hiszen Európa egyik legerősebb válogatottja volt a másik oldalon, amely az agresszív visszatámadásáról és a magas arányú labdabirtoklásáról ismert. Ugyanakkor a mi labdabirtoklási fázisaink átalakultak, egyértelmű elmozdulás látszott a pozíciós játék irányába. A pálya öt szélességi területe gyönyörűen fel volt töltve. Mind Schäfer András Nagy Ádámtól, úgy Szoboszlai Dominik Sallai Rolandtól távol helyezkedett. Ezt tökéletesen kirajzolja az Opta átlagos helyezkedést mérő passztérképe is.
Ehhez az ábrához képest Svájc ellen óriási különbség mutatkozik.
Ilyen előzményekkel érkeztünk meg a skótok elleni találkozóhoz, ahol remek lehetőség mutatkozhatott volna arra, hogy Steve Clarke nem ritkán mély védekezésre és abból kiinduló kontrajátékra hagyatkozó csapata ellen dominánsan lépjünk fel és, hogy a labdához pozicionált játék segítségével elsődlegesen a skótok jobb szárnyának túlterhelésével, az ott létrejövő minőségbeli fölényt kihasználva helyzeteket alakítsunk ki. Ehhez képest Marco Rossi úgy gondolta, adjuk oda a labdát az ellenfelünknek, hiszen úgysem tudnak futballozni. Azon túl, hogy tökéletesen igaza volt, mert valóban alkalmatlannak tűnt a skót játékosgarnitúra és a taktikai repertoár a felállt magyar védelem feltörésére, mégiscsak felvet néhány dilemmát.
Távol kerültünk attól az elvrendszertől és eszköztártól, amelyre oly sokan voltak büszkék a válogatott szűkebb és szélesebb vonzáskörzetében.
Az MLSZ részéről is születtek cikkek, szakanyagok a labdához pozicionált játékstílus újbóli meghonosításáról, egyre többször ismétlődött a stílus szó. Én is határozottan állítottam a felkészülési időszakban, hogy valamiféle stílusa, formája igenis van ennek a válogatottnak. Ehhez képest a három mérkőzésen három különböző koncepció rajzolódott ki, ráadásul egyik sem volt éppen szemet gyönyörködtető. De legkevésbé a skótok elleni nem volt az. Egyértelmű cél volt, hogy minél kevesebb esemény történjen a mérkőzésen, minél kevesebb rizikó, a lehető legkevesebb kockázatvállalás. Ennek érdekében a saját térfelünkről ívelgette fel Szoboszlai Dominik a szabadrúgásokat, folyamatosan hosszú bedobásokkal kísérleteztünk, a Gulácsi Péter passzjátékában rejlő lehetőségeket pedig teljesen figyelmen kívül hagytuk.
Milyen mintaként szolgál a stílus feladása a magyar edzői társadalom számára?
Az NB I-es csapatok többsége és az NB II nagy része továbbra is a pragmatikus, reaktív futballra alapoz, ezzel próbál sikert elérni. Holott a világ futballelitjének sok-sok szezon óta kirajzolódó mintája kristálytisztán megmutatja azt, hogy bajnokságot nyerni csak domináns támadó játékkal lehet, az európai középmezőnyből pedig az tud kitűnni, azok a klubok tudják jelentős összegekért a futballistáik játékjogát értékesíteni, amelyek korszerű, attraktív játékkoncepcióval bírnak, mivel ezekben a rendszerekben tűnnek ki a labdarúgók igazán keresett készségei.
Tehát egyre inkább kívánatos lenne a proaktív, támadófutballt előtérbe helyező irányba elmozdulni. Ehhez képest a magyar edzői karnak a kezdeményezés szó hallatán is megriadó szekciója egy újabb megerősítést kapott arra vonatkozóan, hogy felesleges stílusban gondolkozni, minek ahhoz ragaszkodni, amikor újra az általuk is jól ismert kontrajáték szállította a hőn áhított három pontot.
Fontos eloszlatni a kételyeket. Marco Rossi nagyszerű munkát végez a magyar válogatott kispadján, nála jobb szövetségi kapitányt aligha nevezhetnének ki a válogatott élére. Azonban nem érdemes a stílusteremtő edzők közé sorolni az ő nevét az idei Európa-bajnokság után. A stílus az, amely egy csapat sajátja, amelyhez ragaszkodik, és nem változtatja meg ezt az év legfontosabb mérkőzéseire sem. A magyar válogatott stílustalanná vált. Sokan pozitívumként emlegették korábban, hogy Rossi és a stábja visszatért az alapokhoz. Ki-ki ízlése szerint ítélje meg, hogy mennyire pozitív újfent elővenni a masszív védekezésből kiinduló kontrajátékot, a töméntelen mennyiségű ívelést és a tért ölelő bedobásokat. Egy biztos: ezek a kommunikációval és a tradicionális játékstílussal semennyire sincsenek összhangban.
Kiemelt fotó: Associated Press / Alamy Stock Photo
Szerző
