McManaman, az angol gentleman, aki egy sötét korszak után üstökösként jelent meg

Az 1996-os Európa-bajnokság és Steve McManaman berobbanása előtt Anglia és a Liverpool nehéz éveket élt meg. A válogatott az 1990-es vb-elődöntője után fokozatosan eltávolodott az elittől, miközben olyan korszakos nagyságoktól kellett elköszönnie, mint Bryan Robson vagy Peter Shilton. Megfogyatkoztak a klasszisok, eltűntek az eredmények: az 1992-es Eb-n a csoportkör jelentette a végállomást, ami ugyan a nyolccsapatos tornákon még gyakran előfordult a nagyokkal, csakhogy a játék is felejthető volt. Gyakorlatilag David Platt lépett elő a legfontosabb húzóemberré, miután Paul Gascoigne, az olaszországi világbajnokság nagy-nagy felfedezettje a saját brutális szabálytalansága során elszakította a keresztszalagját, majd erre még rá is sérült egy night clubban kialakult balhé során. A Graham Taylor vezette válogatott az 1994-es amerikai világbajnokságról lemaradt – 1996-ra viszont nem kellett selejtezni az Eb-re.

E sötét időszak után Anglia házigazdaként nagyon készült az első 16 csapatos kontinensbajnokságra, Terry Venables szövetségi kapitányként, Robsonnal a stábjában új lendületet hozott – volt is kikkel. Gascoigne hat év után ismét nagy tornán vehetett részt, és megjelentek az új csillagok, akiket a világ inkább csak hírből, vagy még úgy sem ismert. Steve McManaman rejtett kincsnek számított, hiszen a Liverpool – és általában az angol klubfutball – is csak kereste régi nagyságát a kilencvenes évek elején. Az 1985-os tragikus Juventus–Liverpool BEK-döntőt, a szigetországi csapatok ötéves európai kitiltását nem lehetett gyorsan kiheverni, még ha a Manchester United az angolok visszatérésekor kapásból meg is nyerte a KEK-et, 1991-ben. Szigetországi csapatok egészen 1999-ig nem jutottak el újra BEK/BL-döntőig, pedig 1985 előtt uralták a sorozatot, mindenek előtt a Liverpool révén.

Ám a kilencvenes évek elsősorban a United fokozatos angliai és európai térnyeréséről szóltak; McManaman pedig éppen ebben az időszakban szolgálta egy évtizeden át a Poolt – az össztermés egy FA-kupa- és egy Ligakupa-győzelem. Venables 1996-os Eb keretében három liverpooli kapott helyet, egy került a kezdőbe: McManaman.

Nehezen indult, de Gascoigne elkezdett alkotni a középpályán, Alan Shearer termelte a gólokat, beszállt mellé Teddy Sheringham, a csoportkör végére pedig mindenki szerelmes lett McManamanbe. A 24 éves fiatalember már a megjelenésével levette a fél világot a lábáról – a másik felét pedig a lábával.

Azt ugyan nem lehet mondani, hogy a korábbi évek angol válogatottja, különösen az 1990-es szupercsapat, a sztereotípiákban élő angol futballal (beadások és fejesek) erőlködte csak össze a sikereit, de a támadójátékában nem szoktunk hozzá a nagy szólókhoz, cselsorozatokhoz. A hajfürtöket szokatlanul viselő, jóképű McManaman viszont addig nem ismert színt hozott ebbe a fociba, amelyet amúgy is egyre több kreativitás jellemzett. A mezei futás iskolai bajnokából a sprintek és az irányváltoztatások mestere lett liverpooli mentora, John Barnes szélsőjátékának továbbfejlesztett változatával. Az előkészítés kulcsembereként viszonylag kevés, de annál nagyobb gólt lőtt, főként a klubcsapataiban –, amelyekhez elsősorban a jobb, de szükség esetén a bal lábát is használta. (A játéka mutat némi hasonlóságot az idén 24. születésnapját ünneplő Liverpool-csillaggal, Szoboszlai Dominikkel.)

Az 1996-os Eb-menetelés éppúgy a németek elleni tizenegyes-párbajjal ért véget az elődöntőben, mint az 1990-es válogatott vb-menetelése, Venables szívet melengetően vigasztalta a hibázó Gareth Southgate-et, majd további fájdalomcsillapítóként a „Macca” becenévre hallgató McManamant beválasztották a torna álomcsapatába – Gascoigne-nal, Shearerrel és David Seamennel együtt. Már a nyitómeccsen bemutatta annak a rövid mozdulatnak a prototípusát, amellyel később élete legfontosabb gólját szerezte (7:56)

Pályafutása a Real Madridban töltött négy év alatt teljesedett ki, példamutatóan gazdálkodott a méltatlanul kevés játékidővel, volt ugyanis olyan balszerencsés, hogy beletenyerelt a semmibe kifutó galaktikus érába. De volt olyan szerencsés, hogy Vicente del Bosque alatt futballozhatott, két BL-győzelemmel így a mai napig a legsikeresebb angol légiósa a klub történetének. És mindkettő megszületésének tevékeny részese lett.

Mint a madridi angolokról szóló összeállításunkban bemutattuk: a 2000-es döntőben a specialitásának számító gyors, ollózó mozdulattal vette be a kaput. A 2002-es elődöntő barcelonai felvonásán tíz percet kapott, azt is góllal hálálta meg, a visszavágón Luís Figo cseréjeként húsz perc jutott neki, míg a Bayer Leverkusen elleni döntőben harminc.

Madridban a pályán és a pályán kívül is egy igazi angol gentlemant ismerhettek meg benne Emilio Butragueno szerint, óriási népszerűséget vívott ki magának a szurkolók között is.

Játékosként viszont a legnagyobb szakmai elismerést alighanem Pelétől kapta, akire az 1996-os Európa-bajnokság felhozatalából az egyik legnagyobb hatást tette:

„Ragyogó ritmusban játszik, kiemelkedően ügyes, és nem tart a védőktől, bátran megveri őket. A szurkolókkal együtt én is odavagyok azért, ha valaki így futballozik.”

Kiemelt fotó: Liverpool FC