Interjúk
Átigazolások
Elemzések
Kultúra
Portrék
Interjúk
Elemzések
Kultúra

Tartalom

null
Labdarúgás
16 perc
2022. 01. 24.

„A feljutás évében még valóban azt éreztem, fontos vagyok…” – Interjú Babati Benjaminnal

Author avatar
Húsz év után hagyta el a Zalaegerszeget a csapat korábbi kapitánya, a saját nevelésű Babati Benjamin. Mint mondja, szüksége volt a váltásra. Hogy megelőzte-e vívódás a döntést, hogy mit gondol az egerszegi szurkolókról, a Babati név súlyáról, az új kihívásról, azt ugyancsak elárulja, ahogy az egerszegi kezdetekre is visszaemlékezik.

(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

– Pedig olyan ritka a mai futballban a klubhű játékos, a „one-club-man”. Azt persze nem tudhatjuk, mutatkozott-e reális esély arra, hogy a Zalaegerszegről induló, teljes addigi pályafutását ott töltő Babati Benjamin Francesco Totti módjára egész életében egyetlen csapatot szolgáljon, de biztosan sokan remélték.

– Én viszont sosem terveztem az egész karrieremet a ZTE-ben eltölteni, szeressem bármennyire is a klubot. Mint utóbb kiderült, többször is lett volna lehetőségem eligazolni, nem rajtam múlt, hogy nem sikerült. A másodosztályban futballozva is kerestek már élvonalbeli együttesek, csakhogy nekem senki nem szólt róla. Azt azért bánom, hogy nem sikerült tizennyolc-tizenkilenc évesen bemutatkoznom az NB I-ben, bár lehet, nem véletlenül alakult így. Zalaegerszegen maradva legalább részese lehettem a feljutásnak, sőt csapatkapitányként vezethettem vissza a brigádot az NB I-be. Ennek valószínűleg így kellett lennie. 

 

– Máshol tartanál, ha korábban élvonalbeli labdarúgóvá válsz?

– Nem tudhatom, de alighanem a javamat szolgálta volna, ha tizenkilenc, és nem huszonhárom évesen szerzem meg az első osztályú tapasztalatokat. 

 

– Nincs menedzsered, aki jelezte volna, mely klubok érdeklődnek irántad?

– Ma már van, akkor nem volt. Immár sikerült is elszerződnöm.

 

– Nem bánod tehát, hogy nem válsz klubikonná?

– Nem, mert szükségem volt a környezetváltozásra. Úgy éreztem, kezdek elkényelmesedni, beleszürkülni a mezőnybe, egész egyszerűen kellett nekem egy új kihívás, annál is inkább, mert vannak még céljaim.

 

– Könnyen lemondtak rólad, pedig a kívülálló azt gondolná, a ZTE-nek eszében sincs elengedni egykor kincsnek hitt neveltjét, s ha mutatkoznak is a „beleszürkülés” jelei, megpróbálja inkább felrázni fontosnak vélt játékosát. 

– Nem látok bele mások fejébe, de talán ők is érezték rajtam, hogy mennék. Ami pedig az elismertséget illeti, igen, a feljutás évében valóban azt éreztem, fontos vagyok.

 

– Később kevésbé?

– Hazudnék, ha azt mondanám, az utóbbi időszakban is éreztették ezt velem. De bármikor is hoztak a helyemre szélsőt, végül mindig én játszottam. 

 

– Ahogy egykor történt az Böde Danival a Fradiban.

– Valahogy úgy.

 

Babati Benjámin 22 évesen már a Zalaegerszeg csapatkapitánya volt (Fotó: Katona Tibor/Zalai Hírlap)

 

– Aztán ott is szakítás lett a vége. Ennyi év hűséges szolgálat után mennyire volt nehéz lelkileg a döntés?

– Nem volt az. Tudtam jól, a télen váltok, azután pedig, hogy befutott a kövesdi ajánlat, nem maradt kérdés. Felnőtt ember vagyok, fel tudom dolgozni a tényt, hogy valaminek vége, nem sírtam miatta tele a párnámat. Ilyen a futballista élete.

 

– A város, a szurkolók szeretetének hiánya sem hagy benned űrt?

– A kapu mögött helyett foglaló, drukkolni kijáró ultrákat nagyon sajnálom, miattuk szívesen maradtam volna még, szerencsére a kapcsolatunknak nem ártott a búcsú. Jólestek a távozásomat követő pozitív üzeneteik.

 

– A főlelátón helyet foglalókkal ezek szerint nem volt ugyanilyen felhőtlen a viszony?

– Nem csak én kaptam onnan rendre az ívet, az egész csapat. 

 

– Pedig azt gondolná az ember, téged a sajátjuknak tekintenek, akit feltétlen imádat övez, akit tilos bántani.

– Elég sokáig így volt, úgy hét-nyolc évig. Egy ideje azonban azt éreztem, kezd ez megváltozni. Bármit is csináltam, az rossz volt. Ha jobbra futottam, megkaptam, hogy miért nem balra, ha balra cseleztem, azt üvöltötték be, miért nem jobbra. Semmi nem volt már jó.

 

– Édesapád mit szólt?

– Apu mindig, mindenben támogatott, de soha nem szólt bele a döntéseimbe, ebbe se. A véleményét mindig elmondta, én azt rendre meg is hallgattam, szerencsére szinte mindenről azonosan vélekedünk. A döntés jogát viszont rendre meghagyta nekem.

 

– Arra gondolom, nem emlékszel, amikor először levitt edzésre.

– Az elsőre nem, de az elsők egyikére igen. Teremfocival kezdtem hétévesen, emlékszem, épp megrendelték az új mezeket. Én apu miatt mindenáron tízesben akartam játszani, s amikor kiderült, hogy foglalt, elkezdtem bőgni. Legyél a harmincas, mondta a csapatkapitányunk, Gera Zoli is abban futballozik, és nagyon jó játékos. Úgyhogy harmincas lettem.

 

– S elég gyors úton jutottál el a felnőtt csapatig.

– Az U16-ig sikeresen végigjártam a ranglétrát, amikor is a szezon második felében három csapattársammal egyetemben felvittek az U19-be. Még az U16-ban Lendvai Miki lett az edzőnk, az első csapata voltunk, nagyon szeretett minket, azt vallotta, ha egy korosztályból egy játékos felkerül a felnőttbe, az már eredmény. Engem attól fogva egyedül az hajtott, hogy én legyek az az egy. Rögeszmémmé vált, hogy ha csak egy, nekem kell annak az egynek lenni. Azt is hozzátette Miki, jó adag szerencse is kell hozzá, én persze nem akartam elhinni. Nem akartam elfogadni, hogy ezen múljon. A nyáron a másodosztályba csúszó felnőtt együttes utolsó edzőmérkőzéseit két részre osztva vívta meg, az egyik társaság Hartbergbe utazott, s szóltak, az U19-es tréning helyett csatlakozzam az Ausztriába tartó kerethez. A Hartberg egy nullás előnyénél álltam be a hatvanötödik percben, a hatvanhetedikben betaláltam, a hetvenedik körül adtam egy gólpasszt. Hát ez volt az a bizonyos szerencse.

 

Hogy tizenhat évesen nekem szóltak, hogy nem vallottam szégyent, hogy épp akkor sikerült jól teljesítenem. Ha tökön rúgom magam, lehet, egy darabig nem hívnak.

 

Így azonban az egész hetet végigedzettem a felnőttekkel, s készültem a győri bajnoki nyitányra. Hát nem lekéstem az indulást? Valamiért úgy emlékeztem, egy órával később van a találkozó. Tizenöt kilométerre laktunk Egerszegtől Nagylengyelben, aput hívták, hogy hol vagyok. Indultunk volna nyomban, de azt mondták, most már nem kell. El lehet képzelni, mit éreztem akkor. De nem volt ezzel vége a kálváriámnak. A szombati bajnokit kihagytam tehát, így nem tudtam, hogy másnap reggel edzés van. Megint hívják aput, hogy hol a gyerek. Alszik, feleli. Mire kiértem a pályára, zárt öltözőajtót találtam. Illedelmesen kopogtam, semmi. Benyitok, ott ül az egész csapat, úgy ezer NB I-es meccsel. Amit tőlük akkor és azután az egész héten kaptam… 

 

– Nem származott hátrányod a baljós antréból?

– Nem, mert a második fordulóban a Csank János irányította Gyirmótnak mindjárt gólt rúgtam. Nem mondom, hogy nem voltam megilletődött, amikor otthon, mint kiderült, négyezer néző előtt, tévés meccsen a kezdőcsapat jobb oldalára jelölt Preisinger Sándor, de addigra megértettem, össze kell szednem magam, nem lehetnek szanaszét a gondolataim, rájöttem, hogy a felnőtt csapat más kávéház.

 

– Édesapád bajnok lett az Újpesttel és a Zalaegerszeggel is, hosszú évekig meghatározó játékosa volt a Zetének. A te karrieredben terhet jelentett a Babati név, mázsás súlyt, amivel rendre meg kellett birkózni, vagy sokkal inkább előnyt?

– Mindkét hatást éreztem. Utánpótláskoromban sokszor megkaptam, csak azért játszom, mert Babati Feri az apám. Szerencsére a játékommal mindig rá tudtam cáfolni a rosszindulatú megjegyzésekre. Előnyöm annyiban származott belőle, hogy mindig kíváncsiak voltak rám, hogy ismertek. 252 mérkőzésen szerepeltem a ZTE-ben, rúgtam úgy hatvan gólt, adtam majdnem negyven gólpasszt, nem hiszem, hogy valaha is szégyent hoztam volna apu nevére. Egy idő után persze eltökélt szándékom lett, hogy a Babati név hallatán ne csak a fiataloknak, de a futball sokat tapasztalt szereplőinek is én jussak az eszükbe, és ne apu. 

 

Babati Benjámin (kékben) 272 mérkőzésen 61 gólt szerzett és 38 gólpasszt adott a ZTE színeiben (Fotó: Katona Tibor/Zalai Hírlap)

 

– Mindig segítette a pályád? Terelgetett?

– Olyannyira, hogy az utánpótlásban egyetlen meccsemre sem jött ki… Telezokoghattam én a zsebkendőt, könyörögve azért, hogy nézzen már meg, mindhiába. Azt mondta, majd akkor, ha bemutatkozom a felnőtt csapatban. Én persze bőgtem, hisztiztem, hogy azt se tudja, milyen lábas vagyok, de hajthatatlannak bizonyult.  

 

– Ilyen makacs ember?

– Amúgy nem. Ehhez azonban rendíthetetlenül tartotta magát. Ma már tudom persze, miért. Egyrészt ez is plusz motivációval szolgált, tudtam, el kell jutnom az első csapatig ahhoz, hogy meccsen is lásson, másrészt meg nem akarta, hogy bárki is azt mondhassa, azért játszom, mert ő ott van. 

 

– Kellett az apai szigor, ha épp nem fűlött a fogad az edzéshez?

– Nem, mert ilyen nem történt soha. Nekem csak a futball létezett. Amikor hazaértem az edzésről, a téren folytattam órákig.

 

Úgy tizenöten mindig összeverődtünk, máskor húszan is, vittünk magunkkal teremcipőt és stoplist is, hogy melyiket húztuk fel, az attól függött, mennyire éreztük magunkban a harci kedvet.

 

Ha igen, mentünk a fűre, ahol be lehetett csúszni, ha kevésbé fűtött bennünket az odapakolás vágya, betonon játszottunk. Összeraktunk négy-öt csapatot, az utolsó kettő állta a cechet a közeli pizzériában. Olyan tényleg nem fordult elő, hogy minimum tízen ne verődtünk volna össze, ma bármikor is haladok el a pálya mellett, üres.

 

– Ki egyébként a tehetségesebb, édesapád vagy te?

– Ő is készséggel elismeri, hogy én vagyok az, de apu szorgalmasabb volt. Ahogy említettem, nekem is a futball a mindenem, ami viszont a különmunkát illeti, abban nem lehetett vele versenyezni. Ma is elképesztően sokat edz, immár a konditeremben. De játékos korában is így tett: fogta a negyvenkilós mellényt, magára aggatta, és azzal futott kilométereket. Tízet, húszat akár. Kőkeményen edz ma is, csupa izom.

 

– A példaképed?

– Hogyne, számomra mindig is az volt. Csak miatta akartam a tízest. Ha nyolcvanhetes lett volna a mezszáma, én is abban játszom. 

 

– No de ez a tízes, a ZTE hatalmas értéknek gondolt saját nevelése az utolsó időszakában csak az NB III-as csapatban szerepelt. Mi volt a baj?

– Úgy vagyok ezzel, a Zetéről és azt ott átéltekről vagy jót vagy semmit. Nem akarok senkit megsérteni.

 

– Fájt, hogy nem játszhattál?

– Hogyne. 

 

– Magad mondtad, azt érezted a vége felé, hogy új kihívásra vágysz, mert kezdesz elkényelmesedni. Nem lehet, hogy ez jelentette a problémát?

– Ettől még én segíteni akartam a csapatnak, és ezért mindent meg is tettem volna. Ha két hónappal a szezon vége előtt száműznek a csapatból úgy, hogy semmi rosszat nem tettem, a motiváció azért csökken. Valami megtörik, de erről többet tényleg nem szeretnék mondani. 

 

– Mennyire bizonyult így barátinak a búcsú?

– Egy hangos szó nem hagyta el senki száját, szerződést bontottunk, és eljöttem.

 

– Bámulatos gólokat szereztél egerszegi karrieredben, elég csak a feljutás évében a Siófok elleni ollózós találatot megemlíteni, vagy a Fehérvár elleni félpályás gólt. Számodra is ez a kettő a legkedvesebb?

– Igen. Ha választanom kell, azért bökök a Vidi ellenire, mert az év góljának választották, s arra azért büszke vagyok. Az ollózósra is persze, azt anno ugyancsak jelölték, negyedik lett. Ha az NB I-ben rúgom, szerintem nyer az is.

 

A félpályás találat, amit az Év Góljának választottak:

 

– Az élvonalba kerülés szezonjára, vagy az első NB I-es idényedre emlékszel vissza a legszívesebben?

– A feljutás azért rendkívüli, mert hét év után tértünk vissza, az volt ráadásul a legtermékenyebb idényem a tizenöt góllal és kilenc gólpasszal, de úgy termeltem annyit, hogy valamivel túl a bajnokság felén megsérültem. Ha nem történik meg a baj, a húszat is elérhettem volna. Az egy olyan periódus volt, hogy bármibe is rúgtam bele, a kapuba vágódott. Az első élvonalbeli szezon pedig azért különösen kedves, mert sikerült kivívni a bennmaradást. Ez volt a célunk, elértük. 

 

– Életedben először az NB I-ben szerepelve nyilván hamar rádöbbentél, ez azért más, mint a másodosztály, de mi volt az az érzés, ami leginkább eluralkodott benned?

– A lábfájás. A combsérülésem nem jött ugyanis rendbe, sajnos azonban elsiettem a visszatérést. Ha még két hetet várok, száz százalékosan térek vissza, az NB I csábításának nem tudtam azonban ellenállni. Azt én rontottam el, emiatt az a félszezon ment is a kukába. Heti háromszor injekcióztak, kezelésekre jártam, így játszottam. Tanulópénznek jó volt, ha drága is. 

 

– Azt gondolná az ember, egy ilyen bal lábbal a külföldi szerződésre is van némi esély. Volt bármikor is?

– Úgy tartottam, legyen előbb az NB I-ben néhány jó szezonom, s azután kezdjünk csak el a külföldi lehetőségekről elmélkedni, arról, képes lennék-e megállni a helyem. Addig felesleges. Sajnos kevés gólt szerzek egyelőre ahhoz, hogy ebben a témában komolyabban elmerüljek.

 

– Összejöhet még?

– Remélem, igen. Huszonhat vagyok, azt mondják, a huszonhét, huszonnyolc a legjobb kor, Kövesden szerintem ki is tudom hozni magamból, ami bennem van. A válogatottságról sem tettem le, szeretnék visszakerülni a keretbe. Ha jó formában vagyok, van esélyem. A jó formához önbizalom kell, egy támadó esetében az a legfontosabb. Ha nincs önbizalmad cselezni, szélsőként elvesztél. Ezen a poszton sokszor egyetlen védőt kell megverni ahhoz, hogy a kapussal állj szemben, vagy hogy ziccert teremts a társnak.

 

A cselezéshez egó is kell, a topligákban játszó klasszisok is azért jutottak el oda, mert van egójuk, mert meg merik csinálni azt, amit más nem.

 

Ha magabiztos vagyok, úgy érzem, bárki jöhet velem szemben. A második élvonalbeli idényem elején így éreztem. Kiváló felkészülésen voltam túl, duzzadtam az erőtől, a szezonnyitón 3–3-at játszottunk a Vidivel úgy, hogy dupláztam. Aztán döntetlenre végeztünk Mezőkövesden, majd a Fradi ellen újra betaláltam, megkaptam a válogatott meghívót. 

 

– Hogy valóban sosem késő, és nagy teljesítményre bármikor képes lehet az ember, arra korábbi egerszegi erőnléti edződ, Ferenczi István a jó példa. Nemrégiben beszélgettünk az ultramaratonistává lett korábbi csatárral, aki napi 120 kilométert leküzdve futotta le a dupla Spartathlont. Mennyire inspirált titeket a teljesítménye?

– Követtük a futását, hatalmas tisztelet jár érte. Pista a munkában hisz, kemények voltak nála az edzések. Amikor tíz kilométer a penzum, de te hatnál már szenvedsz, eszedbe jut azért, hogy ő meg százhúszat futott naponta, amitől újult erőre kapsz. Az azért motivál, bár a futás sosem volt a kedvencem. A játékot szeretem. Ettől még nyilván szükség van a futásra, az erőnlét megszerzésére. De támadóként hiába futsz tizenöt kilométert, nem az alapján ítélnek meg, hanem hogy rúgtál-e gólt, vagy szolgáltál-e gólpasszal. 

 

– Kövesden éppen ez lesz a dolgod. Mivel győztek meg a borsodiak? 

– Már amikor felhívtak, tudtam, hogy jó lesz nekem ott, mert jó focit játszott a csapat, sokat birtokolta a labdát, úgy gondoltam, markáns futballt lehet bemutatni az elöl lévő társakkal, sikerülhet megbontanunk a védelmeket. Vonzó volt ez a csomag.

 

– Furcsa még azért, hogy nem ZTE-dresszt öltesz magadra?

– Kék itt is az edzőszerelés, úgyhogy sok minden nem változott. 

 

– De mégsem a zalaegerszegi öltözőbe lépsz be.

– Az öltöző szaga mindenütt ugyanolyan.

 

– Oké, nehéz megfogni. Hanem azt áruld még el, milyen célokat fogalmaztál meg magadnak a következő néhány évre?

– Jó játékkal, gólokkal és gólpasszokkal igyekszem segíteni a Kövesdet, és megpróbálom visszaverekedni magam a válogatott keretébe. Azért amikor topligákban játszó futballisták vesznek körül, az igencsak feldob, s nagyon vágyom újra erre a környezetre.

 

Az őszi szezont értékelő sorozatunk részeként itt írtunk a Zalaegerszegről, itt pedig a Mezőkövesdről.

 

A Mezőkövesd kiesik a szezon végén?

6,50 – Igen

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/NBI/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj a magyar foci piacaira az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


 

Hogy tetszett a cikk?

Ajánlás
Kultúra

Hibabejelentő

Ez a weboldal is sütiket használ!X

A kényelmes böngészés érdekében sütiket használunk a tartalom és a közösségi funkciók biztosításához, a weboldal forgalmunk elemzéséhez és reklámozás céljából. A weboldalon megtekintheted az Adatkezelési tájékoztatónkat és a sütik használatának részletes leírását. A sütikkel kapcsolatos beállításaidat a későbbiekben bármikor módosíthatod a láblécben található Süti kezelési beállítások feliratra kattintva.