A nap, amelyen Tévezék aranyára ébredt és Ginóbiliék aranyával álmodott Argentína

Magyar szemmel szinte felfoghatatlan, hogy az egyetemes sportvilág olyan szuperhatalma, mint Argentína ötvenkét esztendőn át – 1952 és 2004 között – egyetlen olimpiai aranyérmet sem nyert. Semmilyen sportágban. Nyert közben két világbajnoki címet labdarúgásban, Grand Slam-tornákat teniszben, profi világbajnoki címeket ökölvívásban és mellé még Juan Manuel Fangio uralta az ötvenes években a Formula–1-et. Minden más lázban tartotta Argentínát, ami a játékokon kívül a sportot jelentette, és amivel gyakran még nagyobb népszerűségre lehetett szert tenni, ezzel együtt 2004. augusztus 28. az ország történetének egyik legfontosabb aranynapja lett. Nemcsak azért, mert több, mint fél évszázad után olimpiai bajnoki címet ünnepelt, és nemcsak azért, mert mindjárt kettőt. Hanem azért is, mert a földkerekség két legelterjedtebb és legtöbbre értékelt csapatsportjában sikerült győzni, magával ragadóan, őrületes egyéniségekkel.

Kellett hozzá először is egy meglepően bölcs döntés. Miután a 2002-es futball-világbajnokságon a mezőny egyik legstabilabb csapatának látszó Argentína a csoportkört sem élte túl, meghagyták a hivatalában az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású szakemberét, Marcelo Bielsát. Ő pedig két évvel később a nagyválogatottat a Copa América, az olimpiai csapatot a nyári játékok döntőjébe vezette. A két sikeregyüttest szinte ugyanazokból a futballistákból egyszerre építhette fel, miután Gabriel Batistuta és Claudio Caniggia nagy generációja elköszönt.

Bielsa a nagycsapatból ide is magával vitte többek között Carlos Tévezt, Javier Mascheranót, Gabriel Heinzét, Kily Gonzálezt, Roberto Ayalát, Fabrizio Coloccinit, és a remek játékosanyagból félelmetes csapatot gyúrt. A három túlkorossal megerősített U23-asoknak kiírt tornát, az olimpiatörténet során először, kapott gól nélküli százszázalékos teljesítménnyel nyerte Argentína. A csoportkörben ugyanúgy 6–0-ra ütötte ki Szerbia-Montenegrót, mint két évvel később a világbajnokságon.

Majd jött a negyeddöntő, ahol Tévez mesterhármast rámolt be Costa Ricának (4–0).

Aztán az elődöntő, ahol az olaszok a két évvel később világbajnoki címet nyerő Andrea Pirlót, Daniel De Rossit és Alberto Gilardinót vonultatták fel, de így is kaptak egy hármast. (Giorgio Chiellini a kispadon ült.) A bombaformába hozott latin-amerikai csapat álomjátékkal és bombagólokkal tette boldogabbá a hazáját.

2004. augusztus 28-án délelőtt 10 órakor kezdődött a Paraguay elleni finálé, amely végén Argentína – fél évszázad után – olimpiai bajnoki címet ünnepelt. Az egyetlen gól szerzője Tévez volt.

A 2004-es olmpiai bajnok argentin labdarúgó-válogatott (Forrás: 90min.com)

A következőre egy újabb fél évszázad helyett csupán egy fél napot kellett várni, és a sportágból adódóan legalább ekkora szenzációt jelentett. A férfi kosárlabdatornára az Egyesült Államok LeBron Jamesszel, Tim Duncannel, Allen Iversonnal, Carmelo Anthonyval, Dwyane Wade-del és többek között Lamar Odommal érkezett, hogy fenntartsa a hetven éve tartó amerikai egyeduralmat, és begyűjtse a tizenharmadik aranyat. A Dream Team 1992-es szuperprodukciója előtt a Szovjetunió egy-egy alkalommal meg tudta törni a sorozatot (az 1980-as moszkvai játékokat pedig a nyugat egy része bojkottálta). 1992-től az NBA-játékosok még nyomasztóbbá tették az amerikai hegemóniát, 2004-ig minden aranyat hazavittek. Az athéni játékokon Tim Duncanék további feladata lett volna, hogy helyrehozzák a 2002-es világbajnokságon látott amerikai bukást: Indianapolisban a negyeddöntőben kiestek a házigazdák.

Az olimpián a negyeddöntőig mintha nem vették volna komolyan az egészet az amerikaiak, két vereséget is begyűjtöttek, éppen úgy, mint a másik ágon az argentinok, akik viszont egy katartikus diadallal nyitottak a csoportban. Szerbia és Montenegró ellen 3,8 másodperccel a vége előtt egypontos hátrányba kerültek, innen fordítottak, visszavágva a 2002-es vb-döntőért. Az alábbi összeállítás elején e hihetetlen pillanatokat láthatjuk.

A csoportkört hibátlanul letudó spanyolokat Pau Gasol 29 pontja ellenére a nyolc között azonnal elintézték Stephon Marbury főszereplésével az amerikaiak, míg Argentína egy pontszegény küzdelemben valahogy legyűrte a házigazda görögöket. Így aztán összecsaphatott az elődöntőben Észak- és Dél-Amerika.

A Manu Ginóbili, Luis Scola, Walter Hermann, Andrés Nocioni fémjelezte argentin válogatott az olimpiatörténet egyik legfényesebb előadásával lepte meg az Egyesült Államokat és a világot, az első negyed derekától irányítva a meccset.

A visszaszoruló centerjátékot bőségesen ellensúlyozta egy olyan tökéletes erőcsatár, mint Luis Scola, aki ekkor Dávid Kornél csapattársa volt a spanyol TAU Cerámicában, és 2004 után még tizenhét évig profi szinten kosárlabdázott, negyvenegy évesen a 2021-es tokiói játékokat is vállalta. A szintén extraklasszis Ginóbilli kreatív hátvédjátéka, asszisztjai és pontjai nélkül sem győzhetett volna Argentína, de az egységesen erős csapatra jellemző, hogy a torna összesített statisztikái alapján sem a pontok, sem a lepattanók, sem a gólpasszok, sem a labdaszerzések, sem a blokkok alapján nincs argentin a legjobb háromban a meccsátlagokat nézve.

Dél-Amerika álomcsapata számára az olaszok elleni döntő, 2004. augusztus 28-án, görögországi idő szerint 22.45-től, már csak a gálának számított.

Manu Ginóbiliék csapatfotója az athéni győzelmet követően (Forrás: Olympics)

Tizenöt ponttal nyertek, és Argentína e napon – ötvenkét év várakozás után – felejthetetlen kettős ünnepet élhetett át az olimpián.

Kiemelt fotó: Boca Juniors