Búcsú emelt fővel
Tudtuk, hogy ünnep lesz, csak azt nem, hogy milyen. Ahogy mondani szokták, az esküvőtől a temetésig minden benne volt a pakliban. Az Izland elleni 2020-as Eb-pótselejtező óta a legfontosabb mérkőzését játszotta a magyar válogatott hétfő este Olaszország ellen, méghozzá abban a tudatban, hogy egy esetleges pontszerzéssel kvalifikálja magát a sorozat végjátékába, a jövőre rendezendő négyes döntőbe.
Történelmi viszonylatban is jelentős siker kapujában állt a magyar válogatott.
A három ponton és a négyes döntő lehetőségén túl azonban volt még egy nagyon fontos aspektusa a találkozónak, méghozzá Szalai Ádám búcsúja. Mint ismeretes, csapatkapitányunk nemrég bejelentette visszavonulását a nemzeti együttestől és az olaszok elleni mérkőzésen fejezte be válogatott karrierjét. A mérkőzés előtt a Himnusz közben elő is törtek a benne lappangó érzelmek, de valahogy az egész atmoszféra a megszokottnál is emelkedettebb, különlegesebb volt ezúttal.
Marco Rossi egy kivételtől eltekintve a pénteken, Lipcsében győztes csapatát küldte pályára – Gazdag Dániel helyén a székesfehérvári Loic Nego kezdett ezúttal, míg az olaszok az előzetesen is várt 3-5-2-es felállást választották elöl azzal a Willy Gnontóval, aki talán a legnagyobb nyertese Roberto Mancini fiatalítási projektjének.
Bár az összecsapás első lehetősége előttünk adódott egy Szoboszlai-szabadrúgás formájában, hamar kirajzolódott, hogy Olaszország a védelmünk bal oldalát ítéli sebezhető pontnak. A pénteki teljesítményével a köztudatba is végképp berobbanó Kerkez Milosnak ezúttal alig-alig jutott ereje a támadásokra, mert a vele szemben játszó Giovanni Di Lorenzo folyamatosan a védőmunkája ellátására kényszerítette. A Napoli jobb oldali szárnyvédője megállás nélkül robotolt a vonal mellett, az olasz támadójáték pedig kezdetben az ő beadásaira vagy lövéseire futott ki. Talán az sem véletlen, hogy a vezető gól előtt is azon a területen indítottak eredményes letámadást a vendégek: egy saját tizenhatosunk előtt elvégzett szabadrúgást követően a hátul kicsit kényelmesen adogató magyar védelemre jó ritmusban rontottak rá a presszingelő vendégek, a letámadás eredményeként pedig labdát és könnyű gólt szereztek Giacomo Raspadori révén, igaz, kellett hozzá az is, hogy Nagy Ádám röviden passzoljon haza Gulácsi Péternek.
Forrás: UEFA Nations League twitterA kapott gól kissé mintha kijózanította volna az addig a megszokottnál nagyobb hibaszázalékkal játszó futballistáinkat és az első félidő hajrájában már a mi akaratunk érvényesült, rövidebb periódusokra pedig egészen a kapuja elé tudtuk szegezni az Európa-bajnoki címvédőt. Szabadrúgásokkal, szögletekkel és egyéb beívelésekkel próbálkoztunk ekkoriban, egy ízben pedig ki is egyenlíthettünk volna, de Fiola Attila nem tudta átrúgni a labdát az előtte tornyosuló olasz védőfalon.
A szünetben cserélt Marco Rossi, a gól előtt hibázó Nagy Ádámot az a Callum Styles váltotta, aki néhány hete ismét a Championshipben játszik, méghozzá a Millwall színeiben és nyolcadik válogatott fellépésén is színt, kreativitást hozott a csapatba.
A futball egyik legősibb törvényszerűsége aztán túl hamar és túl fájdalmasan büntette a kihagyott magyar ziccercunamit: másfél perccel a történtek után Federico Dimarco góllal fejezett be egy gyors ellenakciót, egyszersmind letudva Olaszország összes kaput eltaláló lövését a második játékrészben.
Forrás: UEFA Nations League twitterA squadra azzurra ellen hátrányban futballozni hagyományosan nehéz, és nincs ez másként a most kibontakozó generáció esetében sem, ennek kiváló példáját adta a hétfői mérkőzés második félideje, ahol a második gól után támadásban már szinte semmit nem mutattak a vendégek, ám az előny menedzselését, megőrzését szinte művészi színvonalon űzték. Igaz, hogy ezúttal a műalkotás elkészültéhez nagyban hozzájárult Donnarumma kapus, akit még néhányszor alaposan próbára tettek a mieink próbálkozásai – különösen Styles járt közel a gólhoz –, de az olasz bizonyította a klasszisát, és azt, hogy miért tartják már most, 23 évesen is a világ egyik legjobbjának a posztján.
Negyedórával a lefújás előtt aztán Szalai Ádám átadta a helyét (talán hosszabb távon is) az aktuális magyar gólkirálynak, Ádám Martinnak, ám lehetetlen volt nem észrevenni, hogy vele azért ma még egészen más a válogatott támadójátéka, mint Szalaival volt. Ennek ellenére a gólokat ma már Dél-Koreában termelő csatár könnyedén főszereplő lehetett volna, de a stadionban helyet foglaló francia játékvezetői csapat egyik tagja sem látott szabálytalanságot, amikor ziccerben a földre került Alessandro Bastoni mellett.
Ezzel együtt kár lenne erre fogni a végül kétgólos vereséget, ennek okai sokkal inkább keresendők ezúttal a védelmi megingásokban és a rossz helyzetkihasználásban. Mezőnyben nem csak partnerei voltunk Roberto Mancini együttesének, hanem hosszabb-rövidebb időre az irányítást is át tudtuk venni egy olyan erős és szervezett csapat ellen, mint az övé, és ez bizakodásra adhat okot a jövőre nézve.
A lefújást követően Szalai Ádám érzelmes búcsút vett a szurkolótábortól, a Puskás Arénától és úgy általában a válogatottságtól, a látottak alapján egyáltalán nem volna meglepő, ha valamilyen formában (asszisztensedző, menedzser, vízhordó) a válogatott mellett maradna a következő időszakban is. Többször, több helyen felmerült már az erre vonatkozó igény, mind a szurkolók, mind a futballisták részéről, így ezen a téren még várunk, várhatunk egy megoldást az MLSZ részéről, bár nyilván nehezíti a helyzetet, hogy Szalai csak a válogatottságtól búcsúzik, klubjában, a Baselben még vannak kötelezettségei játékosként.
Magyarország nagyszerű idei Nemzetek Ligája-szereplése ezzel véget ért, de érdemes rögzíteni a tényt: Olaszország mögött, Németországot és Angliát megelőzve 10 ponttal a csoportja második helyén zárt, és megőrizte tagságát az A-divízióban.
Forrás: UEFA Nations League twitterIgaz, ami igaz: ha a regnáló Európa-bajnok ellen úgy szenvedünk vereséget, hogy a meccs után hiányérzetünk támad az elmaradt pontszerzés miatt, akkor nagyon jó úton járunk. Mit lehetne még ehhez hozzátenni?
Szép volt, fiúk!
Kiemelt fotó: MLSZ twitter
Szerző
