Északon virágoznak, délen árnyékba borultak kézilabda-kultúrák

A XXI. század eddigi két évtizede alatt – ahogy korábban részleteztük – Kelet egyrészt drámaian leszakadt Nyugattól férfi kézilabdázásban, ha a világversenyeket, a válogatottakat, a rendszert és a képzést nézzük. Ám legalább ilyen tanulságos észak és dél viszonylatában megnézni az erőviszonyok átrendeződését. Földrajzilag itt egy-egy régió, Skandinávia és a délszláv államok tradicionális sportági hatalmainak összehasonlítása az érdekes, Közép-Európa számára is.

Észak

Közel sem a balszerencse műve, hogy a húsz évvel ezelőtti világbajnokságon a legjobb hat között nem találtunk északi együttest, az akkori legjobb skandináv alakulat Izland hetedikként még éppen elcsípte az olimpiai kvalifikációs vb-n megszerezhető utolsó olimpiai kvótát. (Majd a következő évben, az athéni játékokon egyedüli északi csapatként kiesett már a csoportkörben.)

Svédország ekkor, a kézezres évek elején öregítette el saját férfi válogatottját, amely az előző évtizedben még Oroszországgal együtt uralta a világot. A Staffan Olsson, Magnus Wislander fémjelezte szupergeneráció zsinórban háromszor egymás után játszott olimpiai döntőt (mindháromból ezüst lett), világbajnoki címeket nyert, és némi hátszéllel még meg tudta nyerni házigazdaként a 2002-es Európa-bajnokságot. Ekkor már nagyon látszott, hogy legalább a fokozatos fiatalításnak eljött az ideje, de a svédek nem így gondolták, és a következő vb után erre a következő két olimpia is ráment. Egy teljes évtized eltelt, mire magára talált a XX. századi kézilabdázás egyik tanítómesterének számító ország, 2012-ben immár Staffan Olsson edzői munkájával jött össze egy újabb olimpiai ezüst.

Ami az ezredforduló első éveit illeti, a dán férfiválogatott ekkor már a tanuló évei végén járt, de kétszeres Eb-bronzérmesként is lemaradt még a nyári játékokról – ami azóta már elképzelhetetlen. Norvégia férficsapata még sokáig a női árnyékában próbálkozott, bár a vb-selejtezőkön kétszer is kiejtette Magyarországot (2000 és 2004), a dobogó közelébe nem jutott, olimpiai szereplésre pedig esélye sem volt még több mint egy évtizeden át.

A 2020-as években már egy egész más világot látunk: három skandináv együttesnek is természetes a helye a legjobb hat között a vb-n, a világversenyek elődöntőiben bérletesek a dánok és a svédek, és reális eséllyel azok lesznek a norvégok is, akik fatális hibával estek ki idén a negyeddöntőben. Dánia a világbajnokságokon immár háromszoros címvédő és huszonnyolc meccses veretlenségi sorozatnál jár, ami ebben a sportágban majdnem a lehetetlen kategóriája. Legutóbb 2017-ben kapott ki – Magyarországtól. Svédország jelenleg Eb-címvédő, idén a vezéralakja, Jim Gottfridsson kézsérülése miatt maradt le elsősorban a vb-dobogóról. És Izlandot se felejtsük el, amelyet főként a bámulatos magyar végjáték fosztott meg ezúttal a negyeddöntőtől, ám a játékosállománya vagy éppen a tavalyi Eb-hatodik helye alapján szintén topcsapat. A sportág legerősebb világversenyének számító Európa-bajnokságon tavaly 6. hellyel lett a legrosszabb skandináv csapat, fölényesen verve többek között az olimpiai címvédő franciákat.

A négy északi sikernemzet mindegyikére jellemző, hogy a válogatott eredményessége messze felülmúlja a klubokét, a korszerű képzési rendszerének, a játékosok felépítésének, a menedzselés hatékonyságának köszönhetően nem importálja, hanem exportálja a kézilabdázóit, egyenesen a világ legerősebb klubjaiba. A sportágban sokkal inkább érzékelhető a nemzetben való gondolkodás, mint az ezzel hivalkodó Magyarországon, amit az edzőik megbecsültsége és a kapitányválasztás folyamata is jelez. Nemcsak taktikájuk, stratégiájuk is van, hosszú távon élvezik a bizalmat az olyan elkötelezett, a kézilabda-kultúrájukat és a játékosaikat mélyen ismerő szakemberek, mint a dánoknál Nikolaj Jacobsen és elődei.

Az pedig talán csak idők kérdése, a földrajzilag Skandináviában élő, de a vikingek leszármazottainak kicsit sem mondható finnek mikor gondolják úgy, hogy a kézilabdázást is tisztességesen megtanulják. A hagyományosan erős jégkorong- és röplabda-kultúra után a 2010-es években szinte egyik pillanatról a másikra építettek fel egy ütős férfi kosárlabda-válogatottat, amely a tavalyi Eb-n már a negyeddöntőig menetelt…

Dél

Míg a 2003-as vb legjobb nyolc csapata között még két délszláv együttest találtunk, 2023-ban már egyet sem – utóbbi sem egy balszerencsés végkimenetel eredménye. Ami a húsz évvel ezelőtti állapotokat illeti, Horvátország akkor kezdett újra tündökölni. Az 1996-os olimpiai arany után várt rá ugyan néhány nagyon nehéz esztendő, címvédőként lemaradt a sydney-i játékokról, de a 2002-es Eb utolsó, 16. helye viszont a legjobbkor jött, hogy felrázza a kézilabda-társadalmat. Lino Cervar szövetségi kapitányi kinevezése előbb világbajnoki, majd olimpiai bajnoki címet ért olyan extraklasszisokkal, mint az irányító Ivano Balic vagy a beálló Igor Vori. Az aranyakból a kétezres évek második felére ezüstök, a 2010-es évek első felére bronzok lettek, hogy aztán a 2010-es évek második felére szinte teljesen eltűnjenek az érmek. A bronzkorban még érzékelhető volt a folytonosság, miután Cervar helyére – francia mintára – a korábbi tanítványából lett másodedzőjét, Slavko Goluzát nevezték ki. Vele még néhány évig sikeresen működött a válogatott, amelyhez azóta is keresik a megfelelő szakvezetőt. 2017 után a Cervar reaktiválásával kezdődő négy év átmenetileg hozott csak eredményt, konkrétan a 2020-as Európa-bajnoki ezüstöt, de aztán csúnya véget ért ez az időszak. A következő vb Cervar kifakadásával zárult a 15. hely után, a bajok betetőzéseként az olimpiai selejtezőtornáról nem jutott el Tokióba a válogatott. A tavalyi Eb-8. vagy az idei vb-9. hely pontosan tükrözi, hogy lépéshátránya került Horvátország a riválisaihoz képest. A januári világbajnokság szédületes dán–horvát csatája (32–32) és az egyiptomiaktól kapott nagy verés (22–31) jelzi, milyen szélsőségessé vált az együttes. Ráadásként Hrvoje Horvat szövetségi kapitány a kamerák előtt viccet csinált önmagából a vb-szereplés értékelésekor, a kritikák után közfelháborodást okozva. A korábbi nagy játékosok közül Petar Metlicic és Bozidar Jovic szégyenletesnek nevezte a kapitány viselkedését.

Horvat ugyan felettébb elégedett volt önmagával és a csapat teljesítményével, a horvát szövetség nem osztotta a nézeteit és február 1-én már ki is nevezte az utódját Goran Perkovac személyében. A történtek az egész délszláv régió fő problémáját megmutatják: bármilyen mértékben onthatja a tehetségeket Horvátország, Szerbia vagy éppen Szlovénia, bármennyi légióssal lepheti el a külföldi bajnokságokat (köztük a magyart), amíg rossz személyi döntések születnek a nemzeti csapatnál, addig nem léphet előre. Perkovac eddigi huszonhárom éves edzői munkája során volt már görög és svájci kapitány, de sem klub, sem válogatott szinten nem dolgozott még nagycsapatnál – némileg meglepő lenne, ha ő visszavezetné a horvátokat a dobogóra.

Nyilvánvalóan sokkal többre hivatott Szerbia is annál, amit a kétezres évek eleje óta produkál. Az évezred első világbajnokságán még bronzot nyert, majd Sterbik Árpád, illetve a Krivokapics-testvérek főszereplésével is éremközelben járt 2005-ben, de a XXI. század során csak egyetlen alkalommal jutott el az olimpiára. A Marko Vujin fémjelezte válogatott 2012-es Eb-ezüstje óta Szerbia belefutott olyan szövetségi kapitányokba, mint Dejan Perics, akinél kulcsemberek mondták le a válogatottságot, az elmúlt tíz évben háromszor már a világbajnoki szereplés sem jött össze, egyszer pedig a gárda a fejlődő országoknak kitalált Elnök-kupában kötött ki...

Az idei 11. hely mindezek után eredmény, bár az olimpia szempontjából semmire sem elég.

Horvátországhoz vagy Szerbiához képest a mindössze kétmilliós Szlovénia értelemszerűen kisebb merítési lehetőségekkel rendelkezik ugyan, de szintén minőségi játékosok sorát adja Európának. Amennyire összeállt a csapata a 2004-es Eb-ezüst vagy a 2017-es vb-bronz idején, annyira hullik szét újra meg újra, pedig a legnyugatibb délszláv államtól nem ezt várnánk. Miután Veszelin Vujoviccsal, az addigi sikerkováccsal lemaradt a 2019-es olimpiai kvalifikációs világbajnokságról – azt ezt megelőző Eb-n csúcsán leszereplő, Ljubomir Vranjes vezette magyar válogatott ellenében –, kapitányt cserélt, majd még nehezebb helyzetbe került. Lecsapott a Veszprémből, majd nemzeti csapatunktól is elbocsátott Vranjesre, de a biztató kezdet után nagyokat bukott, és a tavalyi Eb-16. hely után kereshetett megint mást.

A Kielcénél, majd a szlovén válogatottnál másodedzőként dolgozó Uros Zorman logikus megoldás lett, a csapat pedig az idei vb-n simán legyőzte többek között Lengyelországot és Montenegrót, viszonylag szoros meccset játszott Franciaországgal és Spanyolországgal. A legnehezebb középdöntős csoportból így ugyan nem lett negyeddöntős, de kikötött Horvátország és Szerbia között a 10. helyen, ami olimpiai selejtezőtornát érhet. Mindezek után nem lennénk meglepve, ha a délszláv kézilabdázás három élcsapata közül Szlovénia vinné a legtöbbre a következő években.

Kiemelt kép: Getty Images