Mi a baj a Tottenhammel?
De tényleg, mi vele a baj? Nem elég atom a játékosállomány? Alkalmatlan a feladatra az edző? Rossz a kiválasztás? A lehetőségek nincsenek összhangban a vágyakkal? A szakmai és vezetői szinten is turbulens, változásokkal teli időszak okoz zavart? Nincs elég türelem? Csak úgy sorjáznak a kérdések az idén (is) alulteljesítő csapat kapcsán, egy biztos: a 14. hely a Premier League-ben, hogy a 11 hazai bajnokijából csak kettőt nyert meg, hogy 30-cal kevesebb nagy helyzetet dolgoz ki, mint a Brentford, hogy a helyzetei alapján várható gólszám szerint csak a 17. a mezőnyben, nem méltó a Spurs az elmúlt 15 évben kivívott angliai és (nemzetközi) pozíciójához. Látlelet Londonból.
Némi időt biztosan nyert az agyonkritizált Thomas Frank azzal, hogy csapata a Bajnokok Ligájában magabiztosan legyőzte a Borussia Dortmundot, ettől függetlenül továbbra is szorul a hurok a nyaka körül. És nem feltétlenül azért, amilyen gyatrák a Spurs bajnoki eredményei, hanem amilyen gyatra futballt produkál. A kettő persze valahol összefügg, csak épp egyelőre abba sem kapaszkodhat – ahogyan a szurkolók sem –, hogy a játék legalább ígéretes. Előremutató. A jövőbeni győzelmek reményével kecsegtető. Mert nagyon nem az.
A támadó statisztikákat tekintve botrányosan gyenge a Tottenham
A kialakított helyzetek minősége alapján várható gólszám szerint a 17. a Premier League-ben, a 21,9-es xG-jét majdnem hárommal múlja felül a kínlódó és egyértelmű kiesőjelöltnek tartott West Ham United (amelyik mindezek dacára is le tudta győzni városi riválisát), tízzel a Newcastle United, 12-vel a Bournemouth, 14-gyel a Brentford, hogy az első kettőt, a két manchesteri klubot ne is említsük (a lehetőségeik alapján nekik 18-cal kellett volna több gólt szerezniük).
Thomas Frank együttese nem nagyon tudja bevinni a labdát az ellenfél tizenhatosán belülre – a büntetőterületen belüli érintések számában épphogy 12. –, aminek egyik módja lenne a védelem mögé bejátszott labda, csakhogy abban minden egyéb mutatónál rosszabb most a Spurs. November végén négynél, igen, négy ilyen átadásnál tartott – miközben az Arsenal és a Manchester United 40 felett járt –, ami mostanra sem lett sokkal jobb: a 21. fordulót követően 11 „through ballt” jegyzett a csapat, tényleg csak összehasonlításképp: Bruno Fernandes egymaga 18-szor, Bruno Guimaraes 14-szer passzolta be sikeresen a labdát a védők mögé.
Ez azért sokat elárul a Spurs támadófelfogásáról, ami sokkal inkább a hosszú labdákban és a rengeteg beadásban mutatkozik meg (utóbbiban harmadik a PL-ben), nem túl eredményesen. Azt ugye nem lehet állítani, hogy korábban a Brentford Frankkal szédítően kreatívan futballozott volna, sok kombinációval, rövid passzokkal, de azt a kevés erényét, ami volt neki, ragyogóan kihasználta: remekül játszotta meg az elöl lévőket hosszú labdákkal – előbb az Ivan Toney–Bryan Mbeumo párost, majd az angol távozásával a Mbeumo, Yoane Wissa, Kevin Schade triót –, kiváló volt a rögzített játékhelyzetekben és elég jól kontrázott.
Franktól támadófutballt várnak a szurkolók, de nincs ehhez megfelelő játékosállomány
Frank Észak-Londonba költözése után az volt a kérdés, tud-e ezeken túl mást is? Hogy ha van egy valamivel minőségibb játékosállománya, azzal mihez kezd? Képes-e élvezetesebb, látványosabb, ötletesebb támadójátékot megalkotni? A válasz egyelőre az: nem. Nagyon nem. A népszerűtlensége ezért is olyan magas a White Hart Lane környékén. Mert arrafelé egyedül a támadófutballt fogadják el, ezt szokták meg a Hoddle-, Waddle-, Ardiles-korszak, a Gascoigne-, Lineker-éra, a Sheringham-, Klinsmann-, Ginola-kultusz, a Van der Vaart, Modric, Bale időszak óta, és emiatt imádták a Pochettino-féle, Harry Kane, Son Heung Min, Dele Alli, Christian Eriksen virtuóz játékával színesített csapatot.
Frank mentségére váljék, hogy ekkora klasszisai nincsenek, valamint a Spurs jelenlegi játékosgarnitúrája amúgy is eléggé túlértékelt – mostanság ráadásul a sérülésektől is megtizedelt. Az teljesen egyértelmű, hogy a többi topcsapathoz képest gyengébb a keret, és biztosan nem jobb, mint az Aston Villáé vagy a Newcastle-é. Sőt, ha végigzongorázzuk mondjuk a Nottingham Forestét, nem biztos, hogy a Spurs jön ki jobban. Vegyük csak a középpályát: az Elliot Anderson, Nicolás Domínguez, Morgan Gibbs-White hármas haloványabb volna, mint a Joao Palhinha, Rodrigo Bentancur, Xavi Simons trió? Ugye, hogy nem!
De ha alaposabban megvizsgáljuk az egyes Spurs-profilokat, kiderül, komplett, valódi klasszisnak nevezhető futballistát a védelmet leszámítva nem nagyon találni. Bentancur képes remekelni, de kiegyensúlyozatlan; Palhinha szerelőkészsége messze földön híres, előre azonban legfeljebb átlagos; Lucas Bergvall és Archie Gray még mindig csak ígéret; Simons továbbra is szokja a PL tempóját; Pape Matar Sarr letámadásban igen hasznos, futni sokat tud, mást nem; Yves Bissoumának három egymást követő jó meccse még nem volt Spurs-mezben, pedig a képességei megengednék, fejben azonban nem elég jó.
De az elöl lévők közül sem lehetne senkit világklasszisnak nevezni; az egy szem Mohammed Kudus lehetne az, ám egyrészt nem ártana mellé egy működő csapat, másrészt az sem, hogy egészséges maradjon. Most épp nem az, és márciusig nem is lehet bevetni.
Kudus kapcsán pedig megérkezünk egy másik sarkalatos ponthoz, a kiválasztás-igazolás problematikájához. Kudus rendben van, de miért kellett az addig semmit sem bizonyító Mathys Telért 30 millió fontot kifizetni? Azért, mert fiatal? Hogy nem csak ígéret, azt aligha a Tottenhamben, hanem valahol máshol fogja bebizonyítani – már ha sikerül neki. Randal Kolo Muani pont az a játékos, akinek van két pazar meccse, aztán öt nagyon rossz, ezt azért a Tottenham játékosmegfigyelői is láthatták volna. Brennan Johnsont sikerült elpasszolni a Crystal Palace-nak, de nála miért nem derült ki még azelőtt, hogy majd 50 millió fontot kifizettek volna érte, hogy párharcokban iszonyatosan gyenge, labdát megtartani nem tud, cselezni nem tud, passzolni se nagyon, egyedül a gyorsasága átlag feletti, és hogy meg tud érkezni a kapu elé. Ez is valami, és emiatt rúghatott a Spursben a legutóbbi szezonban 18 gólt (házi gólkirályságot ért), az viszont kevesebb kommentárt kapott, hogy a viszonylag közelről bepofozott labdáin túl mennyit veszített el, és azzal hány támadást akasztott meg…
A Tottenhamnek muszáj lenne költenie, nagyobb fizetéseket ajánlania
Szóval a játékoskiválasztás jócskán hagy kívánnivalót maga után (az eddigi társsportigazgató Fabio Paratici hó végi Firenzébe szerződésével Johan Langéra marad a feladat azt fejleszteni, kérdés, képes-e rá…), bár az nem egyértelmű, hogy ennek pénzügyi okai vannak (hogy egész egyszerűen nem engedhet meg magának drágább futballistákat a klub), vagy nem is érzik az igazolásokért felelősök, kikre lenne szükség. Jó példa erre Conor Gallagher megszerzése. Bentancur sérülése miatt nyilván égett a ház, de Gallagher épp az a labdarúgó, aki egy jó átlagra képes lesz, a letámadásban nagyszerű, nagy a munkabírása, meg tud érkezni a kapu elé, a szintlépéshez azonban kevés. Ahhoz – ha már Atlético Madrid – Pablo Barriost kellett volna megszerezni, aki hamarosan extraklasszissá érik. Ő persze nem 40 millió eurót, hanem úgy 80-at kóstált volna, a Spurs meg ritkán jár azokban a magasságokban. De amíg nem nyúl ennyire mélyen a zsebbe, nem fog tudni a legnagyobb trófeákért küzdeni.
Az Európa-liga-győzelem után – amire bár sokan legyintenek, mégiscsak rang, bár korántsem a csúcskategória – az akkor még hatalmon lévő Daniel Levy márpedig büszkén hirdette, a Tottenhamnek eztán a legnagyobb serlegekért, a bajnoki címért és a BL-győzelemért kell harcban lennie, és a bevételei – tavaly a Spurs az egész világon a kilencedik legnagyobb jövedelmet könyvelhette el –, a minden igényt kielégítő infrastruktúrája alapján joggal pályázhatna arra, ahhoz azonban ennél acélosabb keretre lenne szükség. Még talán a védelem a Pedro Porro, Cristian Romero, Micky van de Ven, Djed Spence, Destiny Udogie ötössel a legizmosabb, de amíg az egyiknek higgadtabbnak kellene lennie (vajon kinek?), a másiknak (Porro) némileg agresszívabbnak.
No de Levy mindig szorosan fogta a gyeplőt, nem engedte elszabadulni a fizetéseket, úgy meg nehéz a legkiválóbbakat a klubodba csábítani. Nyári menesztése, az igazgatótanács lefejezése és a többségi tulajdonos Lewis család embereinek vezető pozíciókba ültetése arra engedett következtetni, az El-győzelmen felbuzdulva más irányt vesz a klub – valamivel többet költ majd, valamivel nagyobb gázsikat megajánlva –, ez azonban várat még magára.
A válogatott középpályás Elliot Anderson leigazolása arra a posztra (hatos), amelyiken égetően szükség lenne egy topjátékosra, erre engedne következtetni, ahogyan szintlépést ért volna a korábban körbeudvarolt Antoine Semenyo begyűjtése, de az utóbbi nem jött össze, az előbbi meg nem fog (a Manchester City nehezen legyűrhető konkurens).
Pedig muszáj volna beruháznia a Spursnek, és egy-két 70-80-90 millió font körüli labdarúgót megkaparintani, mert amint azt az Arsenal példája is mutatja, anélkül nem nagyon tudsz a legjobb lenni (a kétségkívül nagyszerű Mikel Arteta is csak elköltött egymilliárd fontot belépése óta…). Amíg nincs legalább két-három extraklasszisa a Spursnek, addig aligha reménykedhet abban, hogy a BL-ben és a PL-ben valós kihívó lesz, hacsak nem talál rá egy zseniális, a játékosaiból a száz százaléknál is többet kihozni képes, különlegesen remek edzőre.
Úgy néz ki, nem Thomas Frank lesz az.
Borítókép: teamtalk.com
Szerző
Galambos Dániel
Galambos Dániel
Kapcsolódó cikkek
Számokkal igazolva - 2. rész, Tottenham Hotspur
Gabriel arkangyal felemelkedett, avagy ilyen volt a Tottenham–Arsenal
Az Arsenal újra csak bebizonyította, hogy megtanult győzni, a Spurs azt, hogy még mindig nem tud. Solanke messze nem Kane, az Arsenal továbbra is kegyetlen szögletekből (a Tottenham meg sebezhető), Arteta tud pragmatikus lenni, Postecoglou kevésbé – íme, az észak-londoni derbi legfontosabb tanulságai.
Az elnök gusztustalan húzása – Thomas Frank, az alkalmatlan edző?
Manapság Thomas Frank megbecsült és elismert szereplője az angol labdarúgásnak a Brentfordnál végzett munkája és az elért eredményei okán. Azt viszont talán kevesen tudják, hogy korábban olyan helyzetbe került, amely igen ritka a világ labdarúgásában. Miközben a Bröndby vezetőedzője volt, a klub elnöke egy semleges felhasználónév mögé bújva folyamatosan pocskondiázta őt a szurkolói fórum felületén.