„Mindig a csapat, az az átkozott, nyomorult futballcsapat!” – Régi idők focija (filmajánló)
A sokak szerint az egyik legjobb futballal kapcsolatos szépirodalmi mű, Mándy Iván A pálya szélén című regénye alapján készült a sokak szerint az egyik legjobb magyar film, Sándor Pál Régi idők focija című, 1973-as remeke. Ha végigtekintünk a szereplők névsorán (például Esztergályos Cecília, Garas Dezső, Kern András, Major Tamás, Márkus László), vagy az alkotókon (elég csak a rendező Sándor Pált, vagy az operatőr Ragályi Elemért említeni), rögtön sejthető, hogy magas az a bizonyos nívó. Valamennyien tudásuk és tehetségük legjavát rakták bele a filmbe, ennek is köszönhetően emelkedett a mű az ikonikus alkotások közé.
A film témájául szolgáló labdarúgást az 1994-es világbajnokság alatt szerettem meg, és egy évvel később, a Ferencváros BL-szereplése után az érdeklődésem fanatizmussá fokozódott: sorra néztem a meccseket, és faltam minden írást (könyveket, újságcikkeket, egyéb kiadványokat), amelyek a fociról szóltak. Ez a megszállottság volt az oka annak, hogy amikor értesültem az iskolám könyvtárában a videokazetta-kölcsönzés lehetőségéről, a borítókon csakis labdát, kaput vagy stoplis cipőt kerestem. Egy, már letűnt korszak jellemzője volt a polcokon sorakozó, ki tudja, milyen minőségű (minden lejátszás alkalmával a szalagok valamelyest koptak) kép- és hanghordozók látványa – hol voltak még 25 éve a zene- vagy videómegosztó portálok, és a DVD/Blu-Ray lemezek.
A már említett iskolakönyvtárban érdekesebbnél érdekesebb, javarészt tanulmányainkkal összefüggő filmek sorakoztak, de én csak valamilyen focival kapcsolatos filmet szerettem volna kikölcsönözni. A polcok fürkészése közben megakadt a szemem egy sárga borítón, amely egy kapufához kötözött kalapos embert ábrázolt, alatta pedig a film címe szerepelt: Régi idők focija. Meglehetősen bizarr látványt nyújtott a megtébolyodottnak tűnő férfi, akinek az öltözetéből és a film címéből egyből levontam azt a következtetést, hogy ez az alkotás jóval több lesz, mint futballfilm: digitális időkapszula került a kezeim közé. Szerencsémre péntek délután volt, így másnapra nem kellett tanulni, vagyis miután hazaértem, egyből megnézhettem Sándor Pál kultfilmjét.
A magyar Chaplin
A történet 1924-ben játszódik. Az időutazás illúziója egy pillanatra sem törik meg, mert az alkotók nemcsak a korrajzot varázsolták minden szempontból tökéletesen a nézők elé, hanem maga a mű is a húszas évek elejére jellemző némafilmek minden sajátosságát hordozza: a képi világot például lassítások és gyorsítások jellemzik, az eseményeket fekete alapon fehér feliratokkal ismertetik, aláfestő zene gyanánt pedig zakatol a ragtime – még a zongora hangszíne is autentikus.
A főszereplőt, Minarik Edét alakító Garas Dezső játéka minden ízében a burleszkkirály Charlie Chaplint juttattja eszünkbe, akivel bizonyos formában találkozhatunk is a filmben – egyes jelenetek egy filmszínházban játszódnak, ahol épp az ő, filmtörténeti jelentőségű A kölyök című alkotását (amelynek rendezője, írója, vágója és főszereplője is volt) hirdetik a plakátok.
Ehhez a filmszínházhoz egy tíz évvel korábban bezárt mozi adta a forgatási helyszínt, más jeleneteket pedig Óbuda és a VIII. kerület „fél évszázaddal korábbi állapotokat idéző romos házaiban” forgattak, Minarik őrülten imádott Csabagyöngyéjének a pályáját egy kőbányai szeméttelepen rendezték be.
A korhűséget nemcsak a frizurák, a kosztümök és az említett helyszínek hitelessége erősíti, hanem a világpolitikában akkoriban egyre nagyobb teret hódító kommunizmus és fasizmus megjelenítése is – tanúi lehetünk egy kommunista agitációnak, és annak is, ahogy „fajvédő diákok felrobbantanak egy kompot, ami az Erzsébetvárosi Munkáskör tagjait szállította át a Dunán”.
„Hetvenezer korona villamosjegyre?”
A már említett Minarik Ede, nemcsak Sándor Pál alkotásának központi karaktere, hanem az egész magyar filmtörténet egyik emblematikus alakja. Tragikomikus és bizonyos szempontból önsorsrontó is a lénye: azt a délibábot kergeti minduntalan, hogy csapatával, a Csabagyöngye SC-vel feljut az első osztályba. Márpedig (az állítólag tévesen Puskásnak tulajdonított) ,,kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci” szállóige már akkor, a hivatalosan még amatőr státuszú futball idején is érvényes volt – a mosodás pedig finoman fogalmazva sem volt vagyonos ember. Nemcsak egzisztenciális gondokat okoz neki a rögeszméjéhez való ragaszkodása, a házassága is válságba kerül. Felesége nem nézi jó szemmel, hogy egy ekkora őrültség miatt lett üres a családi kassza. Minarik hiába menekül és magyarázkodik nevetségesen a számonkéréskor, élete párja teljesen tisztában van azzal, hova tűnnek el a bankók.
– Szent Isten! Te elloptad a pénzt!
– Éppen csak villamosjegyre…
– Hetvenezer korona a villamosjegyre? Szóval Csabagyöngye, Csabagyöngye, mi? Megöllek! Csak a csapat, mindig a csapat, az az átkozott, nyomorult futballcsapat!
Ezzel a párbeszéddel csapnak össze Minarikék már a film első perceiben.
Nemcsak a felesége, hanem semmilyen akadály sem állhat útjába, és az sem érdekli, hogy a konkurens csapatokat nála összehasonlíthatatlanul módosabb mecénások támogatják – makacssága oda vezeti, hogy végül a legjobb játékosait lesz kénytelen eladni. Amikor az általa nagyra tartott kapusát, Vallay is elmegy egy másik klubhoz, végképp összeomlik – akkor már nemcsak anyagilag, lelkileg is.
Színészlegendák pályáztak Minarik szerepére
Minarik Ede karaktere a film elkészülte utáni 48 évben összeforrt Garas Dezső nevével, azonban nem sokon múlott, hogy nem ő, hanem egy másik színészlegenda, Haumann Péter kapja a mosodás szerepét. Bizonyos visszaemlékezések szerint a „pesti hírességek” (pl. színészek, focisták) egyik törzshelyének számító Olimpia Bárban lépett oda Garashoz először a film ötletével „kissé félve” Sándor Pál rendező – a színész pedig akkor még nem lelkesedett az ötletért.
– Éppen egy sorozatot forgatok, részenként 12 ezerért. Ti mennyit fizettek? Sándor válaszolt: 18 ezret. Ezek után nem volt meglepő, hogy Garas elutasította az ajánlatot. A sorozat nem sokkal később azonban leállt, így végül – mivel a honorárium mellett a szerep is érdekelte – úgy döntött, eljátssza a főszerepet. Sándor Pál viszont semmit sem bízott a véletlenre, így addig már több próbafelvételen is túlvolt (a már említett Haumann Péterrel is), és amikor Garas megkereste, a presztízs és a „hiúsága” miatt először azt válaszolta, megtalálta már a főszereplőt.
De aztán – mivel az első pillanattól kezdve Garas szereplésében reménykedett – elhívta őt is egy próbafelvételre. A többi már (film)történelem.
A futball a mosdás örök szerelme
Garas és a film kölcsönösen sokat köszönhetnek a másiknak. A futballőrült mosodás szerepe nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a színészt a szakma valaha élt legnagyobbjai között tartsuk számon, a filmet pedig egy legendás alakítás emelte magas polcra. Minarik Ede, az esetlen, de céljai mellett tántoríthatatlanul kitartó kisember könnyen a nézők szívébe lophatja magát. A kudarcok ellenére sem tud elszakadni a futballtól, nehezen érthető fanatizmusának az is oka lehet, hogy korábban ő is aktív játékos volt, sőt a válogatottságig is vitte. A film talán legjobb jelenetében egy szürreális elemeket is tartalmazó képsor visszaidézi a nemzeti csapatban szerzett gólját, amely után – a megdicsőülést érzékeltetendő – felemelkedik a pályáról és elrepül.
Ahogy azt a filmet megtekintők az első pillanattól kezdve sejthetik, mint önjelölt klubmenedzser viszont nem dicsőül meg – nem úgy, mint a történetét bemutató film, amely 1973-as elkészülte óta is nagy népszerűségnek örvend. Nem véletlenül, Sándor Pál remeke a magyar filmtörténet egyik legnagyszerűbb, unikális darabjának tekinthető.
Korábbi filmismertetőink:
Az elátkozott Leeds United (filmajánló)
Öt sportág öt nagy motivációs filmje
Roberto Baggio, az isteni copfocska
Szerző
