Monaco, az F1 azúrkék ékköve

És persze annak, hogy ez az a verseny, ahol a legkevésbé számít a technika, az autók közötti különbségek már az időmérőn is eltörpülnek (legalábbis jelentősen csökkenek), a futamon magán pedig már szinte nem is számítanak. A jó kvalifikációs eredmény itt minden más helyszínnél többet ér (az eddigi 70 F1-es versenyből 50-et az első sorból rajtoló pilóta nyert meg), Monte-Carlóban ugyanis szinte lehetetlen előzni, még a körönként másodpercekkel gyorsabb sebességre képes autók is csak a legritkább esetben tudják faképnél hagyni az előttük haladó riválist – a szűk utcákon rongyosra koptatott gumikkal is lehet tartani a pozíciót, mert egyszerűen nincsen optimális előzési pont. Az abroncsok amúgy is itt vannak a legkisebb próbatételnek kitéve, hiszen ez a legalacsonyabb átlagsebességű pálya, a futam akár kerékcsere nélkül is abszolválható lenne – ha nem volna kötelező. Az idei verseny egyébként erre bizonyságul is szolgált, hiszen Kevin Magnussen és Sergio Pérez első körös ütközése (amivel a dán nemcsak a mexikóit és saját magát, de még a csapattársát, Nico Hülkenberget is kiejtette – az ezúttal áldozat német karrierjének ez volt a 12. nyitókörös kiesése, amivel csúcstartó a mezőnyben) utáni versenymegszakítás során mindenki letudta a kerékcseréjét. A top 10-ből csak Max Verstappen és Lewis Hamilton állt már ki később, mert nekik belefért pozícióvesztés nélkül.

A legtöbb eseménytelen versenybe legfeljebb a boxkiállások csempésznek némi izgalmat, Monacóra ez hatványozottan igaz; de az is, hogy amennyiben az időjárás, vagy balesetek szólnak közbe, akkor a hercegségben a szokásosnál is cifrábban alakulhatnak a dolgok. 2024-ben ugyan még a kerékcserék sem színesítették a vasárnapi versenyt, mégis egy klasszikus monte-carlói futamot láthatott a nagyérdemű. Magnussen manővere a legtöbb pályán alighanem büntetlenül maradt volna, itt azonban a dán felelőtlen és meggondolatlan támadási kísérlete három pilóta azonnali kiesését – és piros zászlót eredményezett.

Magnussen első körös ámokfutása után semmi hasonló, és egyáltalán, semmi érdemleges nem történt, ízelítőnek azonban ez is több volt, mint elég: Monte-Carlo azonnal büntet, a legkisebb hiba sem férhet bele. Ezen a pályán márpedig csakis hibátlanul lehet versenyezni, egészen pontosan 78 tökéletes kört kell teljesíteni, ideális esetben centikre megközelítve, de soha el nem érve a falakat és korlátokat. Aligha létezik nagyobb precizitást, profizmust és tehetséget igénylő karakterisztikájú versenypálya – már, ha egyáltalán a monacóit hívhatjuk annak, ezeken az utcákon ugyanis szabályosan őrültség pályaautóversenyt rendezni, de hát a tradíció ez esetben köröket ver a biztonsági szempontokra, és jó eséllyel időtlen-időkig a versenynaptárban tartja a kezdetektől az F1 legkülönlegesebbnek számító helyszínét. (Monaco szerződése 2025-ig érvényes, és a hírek szerint a jelenleg 20 millió dolláros éves díjat alaposan feljebb kívánja srófolni a Liberty Media, de több, mint meglepő lenne, ha akár anyagi okokból, akár a szokásos Monaco-ellenes érvek – nem lehet előzni, az időmérő a meghatározó stb. – okán kikerülne a naptárból.)

A Monacói Grand Prix históriája 1929 óta íródik, az első 1950-es világbajnokság óta csupán négyszer nem rendezték meg (1951-ben költségvetési okokból és az F1 szabályozásának hiányosságai miatt maradt el, 1953-ban és 1954-ben szintén a regulák véglegesítésnek elmaradása okán, 2020-ban pedig a pandémia miatt).

Az F1 elképzelhetetlen Monaco nélkül, ami számos különlegessége mellett elsősorban annak köszönhető, hogy mindig is a legnagyobbak dominálták, vagyis a sportág ikonjai tették azzá, ami: a versenyek versenyévé, ahol (szinte) kizárólag csak annak osztanak lapot, aki meg is dolgozik érte – és aki győzelemre született.

Monte-Carlo koronázatlan királya a háromszoros világbajnok Ayrton Senna 6 elsőséggel. A kétszeres bajnok Graham Hill, és a hétszeres világbajnok Michael Schumacher 5-5 győzelmet számlál, Alain Prost ugyanannyiszor triumfált Monacóban, ahány vb címet nyert (4), míg Stirling Moss, Jackie Stewart, Nico Rosberg és Lewis Hamilton 3-3 alkalommal látta meg elsőként a kockás zászlót. De a kétszeres győztesek listája sem piskóta: Juan Manuel Fangio, Maurice Trintignant, Niki Lauda, Jody Scheckter, David Coulthard, Fernando Alonso, Mark Webber, Sebastian Vettel és Max Verstappen. A többszörös győztesek között csupán Moss, Trintignant, Coulthard és Webber nem világbajnok, de árnyalja a képet, hogy a vb-címet sosem nyerő nagydíjgyőztes versenyzők listáját a mai napig Moss vezeti 16 elsőséggel, a 13-szoros futamgyőztes Coulthard előtt, míg Webber 9 győzelmével a kilencedik a sorban. Érdekesség, hogy a francia Trintignant mindkét F1-es sikerét Monacóban érte el (1955, 1958), ő az ötvenes évek egyik legjobb autóversenyzője volt, kétszer nyert a Le Mans-i 24 órás viadalon is.

Az egyszeres győztesek listáján is csupa klasszis található: Jack Brabham, Bruce McLaren, Gilles Villeneuve, Mika Häkkinen, Kimi Räikkönen vagy épp Jenson Button, a teljesség igénye nélkül. Persze olykor Monaco is szül abszolút meglepetésgyőztest, 1996-ban Olivier Panis a 14. helyről rajtolva nyert, amikor a 22 fős mezőnyből mindössze heten értek célba. A francia F1-es karrierje egyetlen győzelmét aratta a kaotikus futamon, ahogy Jarno Trulli is 2004-ben, igaz, ő a pole-ból nyert a Renault-val.

A múlt vasárnapi verseny abszolút legje természetesen Charles Leclerc rajt-cél győzelme. A monacói tökéletes hétvégéje önmagában is megsüvegelendő volna, de azzal, hogy végre megtörte az őt egész eddigi pályafutása során sújtó hazai átkot, könnyen lehet, hogy egy nagyobb gátat is átszakított magában. Ez volt a hatodik hazai versenye, de csak harmadszor ért célba. 2021-ben és 2022-ben is megnyerte az időmérőt, de három évvel ezelőtt végül váltóhiba miatt neki sem tudott vágni a versenynek, 2022-ben pedig csak negyedik lett. Leclerc az első monacói, aki (világbajnoki keretek között) nyerni tudott a hercegségben (Luis Chiron 1931-ben győzedelmeskedett Monaco színeiben) és karrierje során először léphetett fel a dobogóra szülővárosában – egyszersmind 39 ínséges nagydíjhétvége után állhatott újra a pódium tetején. A Ferrari versenyzője az előző 12 pole pozícióját nem tudta győzelemre váltani (ez az F1 történetének második leghosszabb ilyen sorozata volt), immár ez a csúfos rekord is a múlté. Ez volt az olasz istálló 11. monacói (Leclerc-nek pedig összességében a 6.) győzelme, de mindössze a negyedik, amelyet az első rajtkockából indulva húztak be a maranellóiak.

A monacói hétvége legérdekesebb rekordja, hogy az első tíz helyezett az időmérő sorrendjében ért célba, természetesen a korábbi csúcsot is Monaco (2018) szolgáltatta, Szingapúrral (2018) és Belgiummal (2021) megosztva – amikor az első hat autó sorrendje nem változott a szombati kvalifikációhoz képest.

Arra 2007 óta nem volt példa, hogy a Red Bull egyik autója se végezzen az első öt között a városállamban (Verstappen hatodik helye pedig másfél éve nem tapasztalt „mélység”); a bikások ilyen kevés pontot (8) utoljára a 2022-es Bahreini GP-n szereztek, 26 hónappal ezelőtt.

A statisztikák persze csak utólag csempésznek némi fűszert a kevéssé mozgalmas hercegségbeli futamok lefolyásába, a Monacói GP történelme azonban körről-körre és évről-évre épül. A (külső és avatatlan szemmel) sokszor roppant mód unalmasnak tetsző „vonatozásban” kőkemény meló van, a pilótáknak a létező legszűkebb mezsgyén kell a határon autózni, ez pedig Monte-Carlóban akkor is izgalmas, ha egyetlen árva előzés sem színesíti a versenyt. A feszültség ugyanis mindvégig tapintható, miközben a festői látvány, az egyetlen másik helyszínhez sem hasonlítható körülmények alapból egy jókora extratöltetet jelentenek a rajongóknak.

Ahogyan a múlt legendás futamai is szüntelenül éltetik a verseny nimbuszát. 1984-ben az újonc Ayrton Senna is itt villant először (hol máshol), amikor a harmatgyönge Toleman volánja mögött csak azért nem nyerte meg a versenyt (a 13. rajtkockából indulva), mert azt a szakadó eső miatt a 31. körben leintették, így nem volt ideje utolérni későbbi nagy riválisát, a motorhibával küszködő Prostot. 1992-ben is a háromszoros világbajnok brazil volt az egyik főszereplő. Nigel Mansell indult az élről, míg Senna csak a harmadik helyről, de már a rajtnál megelőzte az angol csapattársát, Riccardo Patresét. A domináns Williamsben Mansell tükörsimán haladt a győzelem felé, a 70. körben azonban defektet kapott, így ki kellett mennie új gumikért. Senna az élre állt, de mivel a versenyen nem volt kötelező kerékcsere, az ő abroncsai már a végét járták. Mansell 7 másodperccel mögé érkezett vissza a pályára, és pillanatok alatt utolérte, a címvédő McLaren-pilóta azonban maga mögött tartotta az összehasonlíthatatlanul gyorsabb Williamset – alighanem a verseny történetének legemlékezetesebb három körét produkálva.

De felejthetetlen az is, ahogy Schumi 2006-ban az időmérő utolsó percében szándékosan keresztbe állt a célegyenes előtti utolsó kanyarban, így „kiprovokálva” a sárga zászlót, hogy Alonso (és persze senki más) ne tudjon nála gyorsabb kört futni – a német persze mindent tagadott, ennek ellenére az első rajtkocka helyett az utolsó lett a „jutalma”.

Ekkora szenzáció persze jó, ha tíz évente adatik, de Leclerc idei győzelme is az emlékezetesebb fajtából való, ahogy a legtöbb Monacói Nagydíj úgy általában. Mert rendezhetnek akárhány futamot egy szezonban, építhetnek akármennyi új pályát, s álmodhatnak újabb és újabb csillogóan különleges utcai helyszíneket (mint például Baku, Miami és Las Vegas), Monte-Carlóhoz fogható helyszín biztosan nem lesz még egy. És ez így van jól.

Kiemelt fotó: williamsf1.com