Ross Barkley: másodvirágzás másodhegedűsként?

Nehéz lenne nem csalódásként értékelni Ross Barkley eddigi pályafutását. Tíz éve még kétség sem fért hozzá, hogy a középpályás a legnagyobb tehetség, aki Wayne Rooney óta kikerült az Everton akadémiájáról, és egyedül egy brutális lábtörés akadályozta meg, hogy már 16 éves korában bedobhassa David Moyes a mélyvízbe. A sérülés szerencsére nem hátráltatta fejlődését, és egy évvel későbbi bemutatkozását (illetve két rövidebb kölcsönt) követően, még mindig tinédzserként kirobbanthatatlanná vált nevelőegyesülete kezdőjéből.

Barkley-ban minden megvolt, amire egy modern Premier League-középpályásnak szüksége lehet: átlagon felüli technikai képzettsége kiemelkedő fizikummal párosul, nagyszerűen cipeli a labdát, a tizenhatos környékére érve pedig mindkét lábbal, akcióból és pontrúgásból egyaránt életveszélyes tud lenni.

Az évek múlásával nem volt kérdés, lenne-e helye valamelyik topcsapat keretében, csupán azt lehetetett találgatni, a nagyok közül ki lesz hajlandó megfizetni a liverpooliak által kért vaskos összeget. Végül azonban nem volt erre szükség: 2017 nyarán, egy év múlva lejáró szerződésének tudatában az Everton (és maga Barkley is) megegyezett a Chelsea vezetőségével egy 30 millió font körüli transzferről, ami végül az utolsó pillanatban meghiúsult – átmenetileg, legalábbis.

A hosszú távú sérüléssel bajlódó középpályás ugyanis úgy határozott, „a jól átgondolt döntés érdekében” még fél évet a Goodison Parkban maradna, így játékra képtelen állapotban is klubjára terhelve további néhány havi fizetését, a szerződés-helyzetet kihasználva pedig a londoniak az eredeti összeg feléért szerezték meg januárban – nem véletlen, hogy rendre ellenséges fogadtatásban részesül, ha volt csapata ellen lép pályára.

A fővárosiak számára kevés rizikót hordozott magában az üzlet. A 15 millió fontos vételár egy homegrown-státuszú, rendszeresen válogatott játékosért már akkor sem számított nagy összegnek, ráadásul tudták, hogy ha nem válna be a középpályás, később könnyedén értékesíthetik minimum hasonló summáért.

Márpedig Barkley egyáltalán nem vált be a Stamford Bridge-en. Mire teljesen felépült, először Maurizio Sarri keze alatt bizonyíthatott, és az olasz mester regnálásának első hónapjaiban játszott legjobban a londoniak mezében. Mindez nem véletlen.

A Napolitól elcsábított szakvezető ugyanis nagyon kevés szabadságot engedett játékosainak. Csapatainak mindent támadást, labdakihozatalt előre begyakorolt és unalomig ismételt sémák, „útvonalak” mentén kell végigvinni, gyakorlatilag kivéve a játékosok kezéből a döntést. A módszer pozitív és negatív hozadékairól külön lehetne értekezni, de annyi biztos, hogy Barkley számára tökéletes közeget biztosított a „Sarri-ball”.

Nyolcasként jellemzően két fő feladattal volt megbízva: vagy adja tovább a labdát a „playbook” által előírt módon, vagy amennyiben a kiszámítható labdakihozatalokat emberezéssel fojtaná meg az ellenfél, akkor egy az egy elleni párharcot kell nyernie, mielőtt tovább építhetné a támadást. Utóbbi a már említett fizikai és technikai kvalitásai miatt testhezálló, míg előbbi pont játékának leggyengébb pontját fedi el.

None

Nem büszkélkedhetek sajátomként a párhuzammal, de egyszer láttam egy tökéletesen frappáns jellemzést Barkley-ról: olyan érzést kelt a nézőben, mintha a grund legügyesebb srácát tették volna be hirtelen profi körülmények közé. Tehetsége és kiemelkedő adottságai hiába nyilvánvalóak, úgy tűnhet, mintha a játék „elméleti” síkjáról sosem kapott volna felvilágosítást – kis túlzással élve az a meglepő, amikor jó döntéseket hoz a pályán.

Ez az előző idényben vált bántóan világossá: Frank Lampard jóval szabadabb kezet adott középpályásainak, ami több játékosára is látványos hatással volt. Az egy évvel korábban már-már mémszerűen, mindig a 60. perc tájékán váltogatott Kovacic-Barkley duó egyik tagja lubickolt, miután kiszabadulhatott a begyakorolt sémák korlátozásai alól, addig az angol teljesítménye látványosan visszaesett társaihoz képest.

A folyamat betetőzése a későbbi győztes Bayern München elleni BL-nyolcaddöntő odavágója volt, ahol a londoniak nyolcasa még úgy is mérföldekkel lógott ki lassú és körülményes megoldásaival a mezőnyből, hogy egyébként szinte senki nem teljesített csapatából a bajorokhoz mérhető színvonalon.

Az idei átigazolási szezonban még nehezebbé vált Barkley helyzete. Kihasználva a korábban ellenük hozott eltiltással járó spórolást és a koronavírus okozta felborult piacot, a „Kékek” több, mint féltucatnyi új játékost szerződtettek, tovább fokozva a kereten belüli versenyhelyzetet, a perifériára szorult középpályás pedig lépéskényszerbe került.

A kölcsönszerződés gyakorlatilag minden érdekelt számára optimális döntésnek bizonyult. Az Aston Villa hatalmas erősítésként tekinthet új szerzeményükre, Barkley-nak pedig garantált a rendszeres játéklehetőség, ami nélkül esélye sem lenne a jövő nyári Európa-bajnokságra – látván, hogy a birminghamiektől Grealish és Mings is fel tudta hívni magára Gareth Southgate figyelmét, jogosan gondolhatta, hogy tavaly október után ismét visszaverekedheti magát a nemzeti csapatba.

Az egyből világossá vált, hogy Dean Smith központi figuraként tekint majd Barkley-ra. Első mérkőzésén egyből kedvenc pozíciójában, a csatár mögött vetette be a mester, a debütálás pedig tényleg nem alakulhatott volna jobban – a szóban forgó találkozó ugyanis a Liverpool elleni, világraszóló 7-2-es diadal volt, amiből a friss érkező is góllal vette ki részét.

None

Barkley direkt stílusa új fegyverrel bővítette a Villa támadóarzenálját. A rendszeresen pályára lépő játékosok közül ő próbálkozik a legtöbbször 90 percre levetítve (3,4 kísérlettel), és a kaput eltaláló próbálkozások számában (0,99) is csak egy hajszálnyival marad el a középcsatár Ollie Watkinstól (1,00) a vonatkozó házi tabellán. A már megszokott nagy vállalkozókedv mellett pedig tényleg sokoldalú veszélyforrásként tündököl új állomáshelyén: meccsenként átlagosan 5,75 lövéshez vezető megmozdulás köthető a nevéhez, amivel még Jack Grealisht (5,25) is könnyedén maga mögé utasítja! Ha mindehhez hozzávesszük, hogy korábbi pontrúgó Conor Hourihane kispadra szorulásával jellemzően Barkley-t bízzák meg a rögzített szituációkkal is, tisztán láthatjuk, hogy a Londonból érkezett játékos szempillantás alatt bebetonozta magát a csapat megkerülhetetlen kulcsjátékosai közé.

Hogy mennyire vált nélkülözhetetlenné, az a következő hetekben minden bizonnyal kiderül – a Brighton elleni meccs első perceiben összeszedett sérülése feltehetően legalább néhány hétre a partvonalon kívülre fogja kényszeríteni. Összességében viszont már most, néhány forduló leforgása után vitán felül áll, hogy a középpályás a lehető legjobb döntést hozta, amikor igent mondott Dean Smith hívó szavára.

Jelenleg úgy tűnik, Barkley számára a szeptember végén tett visszalépés egyben a legnagyobb előrelépés, amit stagnáló karrierje érdekében tehetett.