Rossi vagy Rossi – nincsen itt kérdés

Az olasz-magyar mester 2018-as regnálása óta most először merült fel igazán a „kapitánykérdés”, hiszen eddig nem érhette olyan csalódás a magyar szurkolókat, ami alkalmas lett volna megingatni a Rossiba vetett feltétlen hitüket. 

Abban is nemzeti konszenzus volt, ha valaki képes lehet végre-valahára újra kivezetni a válogatottat egy világbajnokságra, az csakis Marco Rossi. Ezen meggyőződést még az sem írta felül, hogy ez 2021-ben sem sikerült neki – akkor egy bánatos sóhaj kíséretében mindenki azzal lépett tovább, hogy sebaj; elsőre nem jött össze, majd legközelebb ezt is megugorjuk. De nem ugrottuk meg, és bár ezúttal tényleg karnyújtásnyira volt a pótselejtező, a lényeget tekintve kísérteties a hasonlóság a két vb-kvalifikációs sorozat között. Ugyanis mindkét esetben azon úszott el a dolog, hogy képtelenek voltunk legyőzni egy olyan csapatot, amely fikarcnyival sem jobb nálunk. Négy évvel ezelőtt kettős vereség Albánia ellen, idén egyetlen megszerzett pont Írországgal szemben.

Persze a világbajnoki részvétel iránti igény a Rossi-korszakban legalábbis jogosnak tűnt, már csak azért is, mert ez volt az utolsó olyan lépcsőfok, amit látni véltünk magunk előtt. Sokszor okkal reménykedtünk, sokszor azonban be kellett volna látni, hogy semmi keresnivalónk ott – és itt a legkevésbé sem a Mundialra gondolok, hanem az európai top 16 (2022-ig top 13!) elérésére, amit a vb-kijutás szükségszerűen megkövetel. És amire 1986 óta egyetlen egyszer voltunk képesek: a 2016-os Európa-bajnokságon, amikor óriási meglepetést okozva csoportelsőként jutottunk tovább a nyolcaddöntőbe.

De akkor és ott Franciaországban valami végérvényesen megváltozott. A magyar válogatott feltámadt hamvaiból és a futballba szerelmes nép elkezdett ébren álmodni. És ezt a Belgium elleni kijózanító 0–4 sem írta felül; és később Bernd Storck hanyatlása és George Leekens értelmezhetetlen, tiszavirág életű kapitánysága sem tudta romba dönteni. És akkor jött Marco Rossi, méghozzá közkívánatra.

Ahhoz, hogy realistán kezelhessük a szövetségi kapitány honi kultuszát és annak mostani megrendülését, elengedhetetlen, hogy egy jól behatárolt, objektív értelmezési tartományon belül gondolkodjunk róla. A delíriumos lázálmok, a hirtelen felindulásból odavetett okoskodások és reflexszerű fanyalgások egyetlen közös többszöröse ugyanis pusztán a kommentmezők sekélyes csatazaja.

A Rossi-hatás, rég nem látott sikerek – félig teli a pohár

Bár minden a szép emlékű 2016-os kontinenstornán kezdődött, érdemes csupán az újkori „sikerkorszak” előszeleként tekinteni rá. Az még egy teljesen másik csapat volt, Király Gáborral, Juhász Rolanddal, Gera Zoltánnal, Dzsudzsák Balázzsal és persze Szalai Ádámmal; márpedig közülük mindössze utóbbi szerepelt a 2021-es Eb-n, a tavalyin pedig már ő sem.

Az igazi fellendülés Rossival jött el: ő valami olyat hozott a magyar futballba, amit évtizedek óta nem láttunk: állandósult versenyképességet, kézzel fogható eredményeket, az ablakba büszkén kitehető sikereket. A mester nem pusztán a csapatot keltette életre, de a fél országgal elhitette, hogy a magyar labdarúgásnak immáron nem csak múltja, hanem jelene és jövője is van. A sikereket képtelenség elvonatkoztatni a személyétől, az elmúlt szűk évtized legalapvetőbb bizonyossága az volt, ha nincs Rossi, akkor nincs semmi. És bár ez nyilván egy sokféleképpen árnyalható megállapítás volna – de nem e lángoktól ölelt hazában. És ez a feltevés azóta is él, még ha halványulni is látszik már.

De ne szaladjunk előre, ejtsünk néhány szót a sikerekről. Az, hogy az Eb-részvétel már-már evidencia lett, magától értetődően siker, bővítés ide vagy oda. Az első két alkalommal ugyan még „csak” pótselejtezőn keresztül ért révbe a csapat (nem mintha ennek lenne bármi jelentősége a végkifejletet illetően), de legutóbb már egyenes ágon, méghozzá csoportgyőztesként. A 2021-es tisztes helytállás a halálcsoportban (Portugália, Németország, Franciaország; előbbi címvédő, utóbbi kettő a megelőző két világbajnokság győztese volt), részben hazai pályán a kiesés ellenére is felejthetetlen tornává lett, az utolsó percekig valódi továbbjutási eséllyel. Aztán ott volt az újonnan életre hívott Nemzetek Ligája, ahol 2018-tól négy éven át szárnyalt a csapat. A C-divízióból indulva egészen az A-ig jutott, és a harmadik kiírásban csont nélkül ott is maradt az elitben.

És itt muszáj tegyünk egy kis kitérőt. 

A Nemzetek Ligáját bántóan sokan lebecsülik, bagatellizálják a jelentőségét, egyszerűen nem kezelik a helyén. Természetesen az NL nem a „harmadik nagy torna”, nincsen kultikus presztízse, össze sem hasonlítható a világ- és az Európa-bajnoksággal – és nem is ez volt az Európai Labdarúgó-szövetség célja vele. Mégis azt lehet mondani, hogy nagy húzás volt az UEFA-tól. Először is gyakorlatilag megszüntette a nagy tornákat követő szezonok tétnélküliségét, zárójelbe tette a valóban teljesen súlytalan barátságos mérkőzéseket. Növelte a mobilitást, a négy liga közötti felmenő rendszer egy kiváló szisztéma, de a lényege nem ez, hanem hogy egy új keretrendszert adott a kontinentális futballnak.

Az NL-szereplés határozza meg a vb- és Eb-selejtezők kalapbeosztását,

és 4-4 plusz helyet biztosít mindkét torna pótselejtezőire. Az a közszájon forgó vád pedig, hogy a „nagyok” magasról tojnak rá, púp a hátukon, egyszerűen nettó ostobaság, csipetnyi valóságalappal. Részint ugyanis igaz, hogy a sztárválogatottak az NL nélkül is remekül boldogulnának, ugyanakkor a fentebb vázolt tények miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy félvállról vegyék azt. Döntő többségük ugyanis az elitben szerepel, és a csoportelsőségért küzd (ami egyúttal belépőjegy a torna négyes-döntőjébe), de legkevesebb elakarja kerülni az aláhullást a B-ligába, mert az onnan való azonnali visszakapaszkodás kényszere jelentené a valódi terhet számára, és persze ha kikerülne az első kalapból, ami egy vb-selejtezőn, ahol kizárólag a csoportelsőség garantálja a kvótát, már kifejezetten kellemetlen lehet.

Az NL és a két csúcstorna kapcsolatát a magyar példa is kiválóan szemlélteti: 2020-ban onnan kerültünk az Eb-kvalifikáció vígaszágára, míg 2023-ban az A-ligában nyújtott pazar produkciónk gyümölcseként az első kalapba a selejtezőben, és ennek köszönhettük, hogy Szerbia lett a legnagyobb ellenfelünk, akit oda-vissza le is győztünk. Aki tehát azt állítja, a Nemzetek Ligájának nincs relevanciája, az nem tudja mit beszél.

Az Eb és NL sikereink tehát szorosan összefüggenek, az eredmények magukért beszélnek. De van itt még valami, ami feltétlenül említésre méltó. Rossi válogatottja olyat tett, amihez itthon még egy Nobel- vagy Oscar-díj sem elég: képes volt közös nevezőre hozni a totálisan kettészakadt nemzetet, ami még akkor is nagyon nagy szó, ha csak a meccsnapokra igaz. 

(Játék)rendszerváltás, stagnálás: félig üres a pohár 

Nemzeti csapatunk 2018 és 2023 között egyértelműen felívelő pályán volt, jobb napjain bárkivel képes volt felvenni a versenyt. Céltudatos, kitartó és megalkuvást nem tűrő attitűd jellemezte, ami egy viszonylagos stabilitást is hozott magával: megvetette a lábát az európai középmezőnyben, sőt helyenként annak a tetejét is ostromolta. De idővel az ellenfelek is kiismertek minket, és elkezdték komolyan venni a magyarokat. Rossi sokáig üdvözítő reaktív futballját is muszáj volt meghaladni, mert a velünk azonos szintű és gyengébb ellenfelek ellen a labdás játék finoman szólva sem volt kellően fluid és hatékony. A legutóbbi Eb-selejtező voltaképpen ennek a játéknak a megkomponálását és kiérlelését szolgálta volna, a projekt azonban felemásra sikerült.

Az egyenesági kvalifikáció ugyan összejött, de közel sem olyan simán. Montenegróban, Bulgáriában és Litvániában is igencsak döcögött a szekér, és mindhárom mérkőzésen (különösen utóbbi kettőn) elsősorban a küzdőszellem és a szerencse kellett a vereség elkerüléséhez, mert a gépezet nem működött, és nem sikerült megvalósítani az előzetes meccstervet.

A probléma az, hogy ugyan már képes a magyar válogatott is domináns, labdabirtokláson alapuló játékra, azt képtelen egy egész mérkőzésen át fenntartani, sőt sokszor egy félidő erejéig sem. Ez pedig rendre visszaüt, mert sokkal sebezhetőbb a védelem. Ennek a levét ittuk a németországi Eb-n, ami bár nem volt katasztrofális kudarc, de most először nem hozott egyetlen bravúrt sem. És ugyanezért úszott el a vb-kvalifikáció lehetősége is az írek elleni meccseken. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy hiányzik a keretminőség, (gyakorta, leginkább az itthon játszóknál a 90 percig szükséges fizikum is), a labdás játék ugyanis sokkal nagyobb technikai tudást, és sokkal gyorsabb és precízebb döntéshozatalt követel magának, mint amennyi kiváló játékosunk van. De közben meg ott a belső kontraszt: ugyanez a csapat képes a minőségi futballra is, ezt Lisszabonban (és az írek elleni első félidőkben) bizonyították a fiúk.

A reaktív játék még mindig megy, a tudáskülönbség érvényesítése viszont alapvetően nem; és a mérkőzésen belüli taktikai váltásokkal is sokszor komoly gond van, mert vagy indokolatlanul váltunk, és/vagy nem is érünk célt vele. Lássuk be, így nem lehet világbajnokságra menni, de lehet, hogy még Eb-re sem. A magyar válogatott teljesítőképessége két évvel ezelőtt egyértelműen platózott, majd visszaesett, és hiába tud jobban és szebben játszani, mint számos nála képességtelenebb ellenfele, képtelen kiaknázni a benne rejlő potenciált. 2025-ben 10 mérkőzéséből mindössze 3-at nyert meg (a két Örményországgal vívott vb-selejtezőt, és egy Azerbajdzsán elleni barátságos meccset Bakuban), ezeken túl 2 döntetlen és 5 vereség a mérlege, úgy, hogy hazai pályán csak az örményeket sikerült legyőznie. Pedig, ha csak a vb-selejtezőket nézzük, mind a hat mérkőzésen Magyarország szerezte az első gólt.

A jó hír az, hogy ami az eredményességhez hiányzik, az ott van a csapatban, „csak” mielőbb állandósítani kellene. Most, hogy majdnem egy évig nem fogunk tétmeccset játszani, erre nagyon rá kell feküdni, különben megrekedünk ezen a szinten. Ami ugyan semmivel sem rosszabb, mint ami a magyar futballvalóságból lineárisan következne; csakhogy az éhes és éveken át egyre jobban tartott szurkolót ez a legkevésbé sem érdekli, ő már az újabb ínycsiklandó falatot akarja a villájára tűzni.

Rossi vagy Rossi – nincsen itt kérdés!

A tavalyi kontinens-bajnokság után a közvélemény még egyértelműen kitartott Marco Rossi mellett, az MLSZ pedig egészen példátlan és érthetetlen módon egy évvel ezelőtt 2030-ig hosszabbított a kapitánnyal, miközben a szerződése éppen a most zárult világbajnoki-selejtező sorozat végéig szólt… Az írek elleni sokkoló vereség után azonban sokan már ténylegesen Rossi távozását követelték, ami bár esetében rendkívül szokatlan, teljesen érthető, hiszen a pótselejtező elérése egy reális célkitűzés, mondhatni jogos elvárás volt – az MLSZ részéről is. Reprezentatív felmérés természetesen nem készült az ügyben, de több sajtóorgánum is megkérdezte az olvasóit, szerintük menjen vagy maradjon-e a kapitány – ezek közül a sportnapilap publikálta a legkonkrétabb adatokat. Az NSO-n több, mint 24000-en szavaztak, a válaszadók 58%-a Rossi maradása mellett voksolt.

Noha a szurkolói világban sokan gondolják úgy, hogy a mester ideje lejárt, ilyen markáns véleményt alig-alig lehetett hallani a magyar futballközegből – és a szaksajtóból sem. Az összes releváns elemzés és értékelés odáig terjedt e tekintetben, hogy a megoldás nem a kapitány menesztése, abban pedig szinte teljes konszenzus van, hogy alternatívája egyáltalán nincs.

És tényleg: amennyiben a magyar válogatott 1986 és 2016 közötti teljesítményét összevetjük a Rossi-korszakkal, akkor meglehetősen valószerűtlen lenne olyan megállapításra jutni, hogy ő a hibás, és hogy feltétlenül mennie kell. A minőségi pótlása itthonról elképzelhetetlen, külföldről pedig legfeljebb egy olyan topedzővel volna lehetséges, aki aligha akarna magyar szövetségi kapitány lenni. Persze a vakszerencse folytán akár találhatna is alkalmas utódot a szövetség, de a véletlenszerűségre még gondolati síkon sem érdemes hagyatkozni.

Marco Rossi működésének titka ugyanis a legkevésbé sem írható le számokkal, de a szakmai felkészültségével sem, nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy valami olyan speciális tudása van a futballról, aminek egyetlen magyar edző, és egyetlen számunkra megfizethető külföldi tréner sincs a birtokában. A rossz hír az, hogy egyáltalán nincs rá egzakt magyarázat. 

Egyszerűen csak „működik”, ráérzett valamire, sikeresen akklimatizálta magát a közegbe és a legnehezebb időkben sem veszítette el a csapata bizalmát, ami nélküle nem lenne az, ami. Erre rajta kívül huzamosabb ideig senki nem volt képes Mezey György óta. Azt is tudjuk, hogy sokat jelent neki Magyarország, az állampolgárságot sem puszta formalitásból vette fel, hazánk régóta a második otthona. Igaz, a tavalyi Eb-szereplés óta érezhetően frusztráltabb, amit a sajtóval való feszültebb viszonya, és a közösségi média kritikus kommentjeire adott rendszerint teljesen indokolatlan reakciói világosan tükröznek is. 

Rossi egyébként Örményországban, sorozatban a 81. mérkőzésén ült a magyar kispadon, ezzel megdöntötte Baróti Lajos rekordját, a magyar labdarúgás történelmében soha, egyetlen szövetségi kapitány sem regnált ennyi találkozón át megszakítás nélkül a nemzeti tizenegy élén. Baróti két ciklus alatt összesen 117 meccsig jutott, az olasz-magyar szakember jelenleg 82-nél tart (37–19–26) – ezzel második az örökranglistán.

És egészen jó esélye van az első helyre is, ha kitölti a szerződését biztosan túlszárnyalja Baróti rekordját. Mindenesetre az MLSZ bizalmát egyelőre élvezi a kapitány, a többi majd a pályán dől el.

„Marco Rossi már több mint hét éve irányítja a magyar válogatottat, ismerjük a képességeit, tisztában vagyunk az értékeivel. Látjuk, hogyan kezeli a rutinos játékosokat, építi be a fiatalokat és fedezi fel a jó formában játszó labdarúgókat, hiszen jól ismeri a hazai és a nemzetközi mezőnyt. Hiszünk benne, hogy képes újra megteremteni a pályán az utolsó pillanatig tartó küzdést és figyelmet, amely feltétele a sikeres nemzetközi szereplésnek. Már a következő időszakban is azt várjuk a csapattól és a stábtól, hogy ezt viszontlássuk a teljesítményben. Ez a megújulás nem képzelhető el az elmúlt időszak önkritikus elemzése nélkül, amelyet a kapitány ma megtett az elnökség előtt.” – nyilatkozta az mlsz.hu-nak Csányi Sándor, a szövetség elnöke.

Csányi az elnökségi ülés után az M4 Sportnak adott exkluzív interjút.  



„A reméltnél jobb és rosszabb eredményeket is ért el a csapat az elmúlt években. Kétségtelen, a vb-pótselejtező elérése nem sikerült, ezzel a minimális cél teljesítése elmaradt, így a közvélemény szemében joggal merült fel a kérdés, hogy Marco Rossi marad vagy sem a kispadon, azonban egy történetet teljes egészében kell megítélni. Marco Rossi beszámolt az elmúlt év munkájáról, a várható változásokról a csapat környékén, és az elnökség úgy döntött, megbízunk benne, tehát továbbra is a magyar válogatott szövetségi kapitánya marad.”

A szövetség elnöke elmondta azt is, hogy szerinte alapvetően nincs rossz helyzetben a válogatott. Bizakodik, hogy a barátságos meccseken, majd a jövő ősszel kezdődő Nemzetek Ligájában az eddigieknél is felkészültebb, erősebb csapattal állunk majd helyt, „hiszen jó lenne visszajutni az A-ligába, ami persze nagyon nehéz.” De úgy gondolja, Rossi meg tudja oldani ezt a helyzetet. Arra a kérdésre, hogy benne felvetődött-e a lemondás gondolata, határozott nemmel válaszolt.

„Nekem van egy célom, hogy a válogatott kijusson a világbajnokságra, és pont amikor szomorkodtam az ír meccs eredménye miatt, olvastam az Ukrajnában harcoló grúz légió parancsnokával egy riportot, melyben azt kérdezték tőle, mit gondol, veszítettek-e. Azt felelte, »addig, amíg élek, nem veszítettem, majd akkor mondhatom, hogy veszítettem, ha meghaltam«. Nem akarom azzal ijesztgetni a közvéleményt, hogy addig akarok elnök maradni, amíg meg nem halok, de még egy világbajnokságot szeretnék megvárni, a sanszot megadom magamnak, hogy kijussunk.”

Summázuk tehát Csányi Sándor, és az MLSZ jövőképét: remélik a legjobbakat, és bíznak Rossiban.

Hiszen lévén reformoknak, egy tudatosan felépített, kidolgozott szakmai koncepcióból esetleg szárba szökkeni képes szebb futballjövőnek gondoldatcsírája sem sejlik, nem is tehetnek mást. Így hát mi sem.

Szívből kívánjuk az elnök úrnak, hogy teljesüljön a vágya, hisz a vb mindannyiunk közös álma; de először jussunk ki a következő Eb-re, ha lehet. Ahhoz azonban az MLSZ-vezér összes bizadalma, fohásza és optimizmusa is édeskevés. Ahhoz olyan konzisztenciára volna szükség a csapattól, amilyet két éve nem láttunk. A világbajnoksághoz pedig olyan teljesítményre és bravúrsorozatra, amire 40 éve nem volt példa. És a remény egyetlen arca, az MLSZ egyetlen megoldókulcsa Marco Rossi.

Itt tart a magyar futball 2025-ben.

Borítókép: MLSZ

A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.