Samuel L. Jackson és más semmi – Carter edző (filmkritika)
Minden idők egyik legjobb kosaras mozija, avagy egy giccses közhelyparádé? – zakatol a kérdés a néző fejében bő két órán át. Részben mindkettő, de sajnos sokkal inkább az utóbbi. Thomas Carter 2005-ös, igaz történet alapján készült filmjének megítélése valójában rendkívül egyszerű: a zseniális címszerepelő, Samuel L. Jackson minden egyes jelenetében felemeli az alkotást, de amint eltűnik a színről, a film rögvest visszarántja magát a középszerbe.
De ne legyünk igazságtalanok, ez a középszer azért tisztes és gondosan kimunkált, csak hát nem mond semmi újat. Az összes tölteléksztorit láttuk már ezer és egy alkalommal, és ez a hullámvasutazás (Jackson magasztos jelenléte és a hiányában keletkező űr) darabokra cincálja a mozit.
Az alaptörténet pedig nagyon is ígéretes volna. 1998 őszén, a kaliforniai Richmondban Ken Carter (Samuel L. Jackson) elfogadja a volt középiskolája ajánlatát, és a Richmond High School kosárlabdacsapatának edzője lesz. A Richmond a város döntően afro- és latin-amerikaiak lakta negyedének egyik legrosszabb iskolája, az Oilers játékosai pedig magasról tesznek a tanulásra, fogalmuk sincs a tiszteletről, többségüknek a kosarazás is inkább magamutogató kedvtelés, mintsem elhivatottság; a jövőképük pedig addig terjed, hogy néhány látványos zsákolással leénekeljék a lányokról a bugyit.
Carter azonban a szakmai kompetenciája ellenére sem a kosárlabdát helyezi a középpontba, hanem a srácok jövőjét. Aki benne akar lenni a csapatban, annak alá kell írnia egy szerződést, miszerint kötelező bejárni az órákra, legalább 2,3-as tanulmányi átlagot kell produkálni, a meccsnapra előírt viselet szigorúan öltöny és nyakkendő; és persze mindenek felett áll az egymás iránti kölcsönös tisztelet és megbecsülés – az úri megszólítás Carter szerint azoknak is jár, akik nem érdemelték ki, ettől lesznek különbek a semmirekellő naplopóknál.
Természetesen akad néhány rebellis, aki nem hódol be az új edző merőben újszerű módszereinek, de a többség aláveti magát Carter szabályainak, hiszen a kosárlabda az egyetlen kiugrási lehetőségük, érettségi nélkül pedig nincsen tovább a parketten sem: aki nem mehet egyetemre, abból sosem lehet profi játékos.
Carter fizikális és taktikai értelemben is csúcsra járatja a csapatot, az előző szezonban még vergődő gárda veretlenül menetel a bajnokságban – a pályán aratott sikerek azonban az iskolapadra már nem terjednek ki, sokan nem teljesítik a mester kvótáit, Carter pedig nem viccel: a tornaterem ajtajára lakat kerül, a csapat pedig edzés helyett mehet a könyvtárba. De nemcsak a tréningek maradnak el, az edző a meccsekre sem hajlandó kiállni, amíg nem javulnak a tanulmányi eredmények...
Bár filmünk igaz történeten alapul, képkockáin végigvonul a déja vu érzület, ami nem véletlen: számos hasonlóság lelhető fel David Anspaugh – szintén megtörtént események ihlette – A legjobb dobás című remeke és a Carter edző között. Hiába a közel negyven évnyi időbeli távolság, a merőben eltérő helyszín és a teljesen különböző szociokulturális háttérrel rendelkező hősök, a sztori alapvetően ugyanaz: a padlón lévő gimis kosárcsapat új (vasszigorú, de csupaszív) edzőt kap, aki korábban sosem látott, radikális módszertanával nemcsak a játékosok, szüleik és tanáraik mindennapjait, de az egész város közösségének életét felbolygatja.
Sajnos ez a remake feeling jócskán leskálázza a filmet, ám a fő gond mégsem ez. Hanem hogy minden Jacksonon áll, vagy bukik. Nagyon ritka, hogy egy mozi ennyire kiszolgáltatott a főszereplőjének, és hogy kizárólag akkor működik, ha ő éppen látható a vásznon, de itt ennél is többről van szó: Jackson szédületes alakításával akkora kontrasztot teremt, hogy minden, ami nélküle történik szürke, bágyatag és súlytalan lesz.
És ez nem a többi színész hibája, senki sem játszik különösebben rosszul; de valahogy a fiatalok is csak akkor működnek igazán, ha Carterrel vannak. Közülük egyébként messze kitűnik az első számú rosszfiú, Timo Cruz (Rick Gonzalez), akit persze már az első edzésen kivág a csapatból a mester, majd miután később a kínok-kínjait végigszenvedve visszaküzdi magát, magától lép le a „tanulmányi kosárszünet” idején, hogy aztán személyes sorstragédiája újra Carter karjaiba lökje.
A történet tehát szép és nemes, ráadásul húsbavágó társadalmi problémákat feszeget. A gettóban, az utca törvényei között cseperedő feketék tragikus kilátásairól, börtönviselt szülőkről, tinédzserkori terhességről, a drogdíler bandák egymás közötti leszámolásairól és így tovább. Dicséret illeti a film zenéjét is (Trevor Rabin felelt érte), amely az első képkockától az utolsóig szinkronban van a cselekménnyel. Voltaképpen a forgatókönyv (Mark Schwahn és John Gatins munkája) is egészen autentikus, ugyanakkor tovább mélyíti a Carterrel/Carter nélkül szakadékot: a mester magas röptű szarkazmusa és összes példabeszéde fényévekre van a diákok kisszerű diskurzusaitól, a semmiről sem szóló utcai smúzolásoktól, a gagyi csajozós dumáktól, de még a komolynak szánt párkapcsolati drámáik dialógusaitól is.
Noha ez egy magától értetődő szintkülönbség, igenis jobban kellett volna kezelni, hogy a megszámlálhatatlan mennyiségű B-kategóriás filmből jól ismert és agyoncsépelt frázisok helyett legalább egy-két fokkal izgalmasabb módon kerüljenek kibontásra a szereplők magánéleti szálai.
Spike Lee filmjeinek tanulmányozása például sokat segíthetett volna ebben, és akkor talán Carter edző fájó hiányában is a felszínen maradt volna a mozi.
Így viszont bántóan kiegyensúlyozatlan, az elejétől a végéig kínosan kiszámítható film lett, amely minden eredetiséget nélkülöz és nem tesz mást, mint végigvonultatja az összes sportfilmes panelt és tonnaszám önti ránk a túldíszített pátoszt. Hiába szárnyal a kosárlabdás részeiben, összeségében csak egy fapados tini dramedy, Jackson (eltékozolt) one man show-jával tuningolva. A sportág szerelmeseinek és a színész rajongóinak persze nyilván kötelező darab, de erősen túlértékelt, amely miután 136 percen át rángatja a nagyérdeműt, mint egy elszabadult rugó, a vége főcím után menthetetlenül eldől – és úgy is marad.
Kiemelt kép: Paramount Pictures
Szerző
