Sheringham, Anglia igazi aranytartaléka, aki 30 évesen kezdett el tündökölni

Steve McManaman feltűnésén keresztül már méltattuk az 1996-os angol válogatottat, amely hat év homály után visszahelyezte a szigetországot a topkategóriába, egyéniségek sorát a felszínre hozva. Így Teddy Sheringhamet, aki harmincesztendős volt, és majdnem ismeretlen az európai porondon, hiszen a megelőző fél évtizedben az angol klubcsapatok sem alkottak maradandót nemzetközi szinten. Egy már rutinos Tottenham-csatár igazi képességeit is fel kellett még fedeznie valakinek.

Anglia csatárposzton akkoriban sem állt rosszul, a vérbeli londoni Sheringham huszonhét évesen kapott először bizalmat a nemzeti csapatban, majd Terry Venables jött rá, hogy Alan Shearernek ő lehet az ideális párja elöl. Shearer akkora gólzsáknak számított, hogy mellé leginkább egy olyan ember kellett, aki az előkészítéshez is értett, és akár a tizenhatoson belül is megtartotta a labdát. Sheringham így harmincévesen az Eb-házigazda angolok stabil kezdőembere lett, és a csoportban meccsről meccsre hozott ki magából többet és többet. Venables impozáns Angliája – Gareth Southgate-tel a soraiban – a pontrúgásoknál mutatott már újszerű figurákat, éppúgy, mint Southgate Angliája 2018-ban. A nyitó meccs szabadrúgásainál több ilyent láttunk, mindenek előtt akkor, amikor Sheringham a forgalommal szemben a rövidről a hosszú sarokhoz sprintelt és tisztán fejelhetett kapura (7:45-től)

A SAS-kettőst (Shearer and Sheringham) alkotó két támadó közötti különbségről mindent elmond, ha összehasonlítjuk a nyitó meccs első gólját (fent 6:30-tól) a 3. csoportmeccs harmadik góljával (lent 0:48-tól).

A svájciak ellen Sherarer gólhelyzetben csak a kaput látja – és bevágja a labdát a rövid felsőbe –, talán nem is érzékeli Sheringhamet, akit üres kapus helyzetbe hozhatott volna.

Ezzel szemben a hollandok elleni örömjáték legszebb góljánál, amelyen már a labda útját is élmény leírni (McManaman, Paul Gascoigne, Sheringham, Shearer), Sheringham olvassa a védők mozgását, így maga írja a játékot.

A félelmetes összeállítású Hollandia kiütéséből két góllal és e parádés gólpasszal vette ki a részét, egy év múlva pedig Sir Alex Ferguson Manchester Unitedjének lett a szerves része. Harminchárom évesen mindent vitt, cserecsatárként is kulcsszerepet játszott a nagy triplázásban, a bajnokság, a kupa és a BL megnyerésében. Néhány nappal az elhíresült BL-döntő előtt a 9. percben sérülés miatt kellett beugrania az FA-kupa fináléjába, két percen belül pedig előbb zseniálisan előkészítette, majd belőtte az első gólt.

A Bayern elleni BL-döntőn a 67. percben Jesper Blomquist helyére még nehezebb helyzetben szállt be: a két belső középpályását, Roy Keane-t és Paul Scholest a kezdetektől nélkülöző United 0–1-nél hosszasan szerencsétlenkedett a füvön, Fergusonnak pedig muszáj volt megint átszerveznie mindent. Sheringham a 91. percben egyenlített, majd pillanatokon belül gólpasszt fejelt a néhány perccel azelőtt becserélt Ole Gunnar Solskjaer lábára.

A válogatottnál Michel Owen csillagának felemelkedésével a háttérbe szorult, Kevin Keegan nem számított rá 2000-ben, a négy évvel fiatalabb Shearer visszavonulásával azonban megint színre lépett. Sven-Göran Eriksson irányítása alatt a reneszánszát élte a beugró szerepében: a vb-szereplésről döntő angol–görögön 15 másodperccel a pályára lépése után egyenlített ki, amikor David Beckham újfent a fejére varázsolta a labdát. (Egy percen belül megint bajba került Anglia, ám a lefújás előtt Beckham megint odaállhatott egy szabadrúgáshoz…)

A későn érő Sheringham csillaga negyven közelében sem akart halványulni. Húsz góllal visszasegítette az élvonalba gyerekkori kedvenc csapatát, a West Ham Unitedet, miközben a Championshipben az év játékosa lett 2005-ben, 2006. augusztus 19-én – 40 évesen és 139 naposan – a Premier League történetének legidősebb mezőnyjátékosaként köszöntötték a gyepen, míg karácsony másnapján – 40 évesen és 266 naposan – a saját rekordját megjavítva lett a PL legkorosabb gólszerzője.

Kiemelt kép: DPA / Alamy Stock Photo