Spanyolország megvédte a futball becsületét – de ez már nem az a játék, amibe beleszerettünk

Abban ugyanis kontinentális konszenzus alakult ki, hogy ez volt minden idők legrosszabb Eb-je, és bár az ilyen és ehhez hasonló „bemondásos” értékítéletek rendre tűrik, hovatovább követelik a vitát és az igazságtételt, de legalábbis a nagyképet némileg tisztázó árnyalást – ezúttal nem így van. A szubjektív egyéni vélemények sokasága ugyanis egy kollektív és objektív látleletté rendeződött össze, az alapállítás pedig támadhatatlan és cáfolhatatlan – legfeljebb apróbb nüanszok felett lehet rágcsálni a gittet.

A csoportkör után tán még joggal bizakodhattunk, hogy majd az egyenes kieséses szakaszban futballból is több lesz az Eb-n, de be kell lássuk, a torna első felének fényében ezt sokkal inkább a szívünk mondatta velünk, mint amennyi esély erre ténylegesen mutatkozott. Az a 24 csapatos lebonyolítási rendszerből egyenesen következik, hogy a csoportkör jóval érdektelenebb, hiszen a mezőny kétharmada továbbjut. A régi, 16 csapatos Eb (és a szintén múlt időben említhető 32-es világbajnokság) esetében csak a résztvevők fele élhette túl a csoportkört, ami azért szignifikáns különbség. Ez praktikusan (és némileg leegyszerűsítve) azt jelenti, hogy míg korábban többnyire csak két győztes meccs után érezhették magukat teljes biztonságban az érintettek, 2016 óta már négy ponttal is simán adott a folytatás lehetősége, sőt, akár hárommal is. Idén Szlovénia szolgáltatott utóbbira példát, nyolc évvel ezelőtt Portugália és Észak-Íroroszág, 2021-ben pedig Ukrajna. A bővítés legnagyobb átka, hogy a nagycsapatok csont nélkül vegetálhatnak az első három meccsük során, kiesni még bűn rossz játékkal sem tudnak – az egyetlen kivételféle Horvátország idei esete. De bármennyire is kedveljük és becsüljük déli szomszédunk válogatottját, ők a három tiszteletet parancsoló világbajnoki érmük ellenére sem futballhatalom, kontinenstornán pedig még a legjobb négy között sem jártak soha.

Focizni tehát legfeljebb a nyolcaddöntőktől kell, de onnantól sem muszáj, igaz, minél kevésbé kockáztatnak a csapatok, annál inkább ki vannak szolgáltatva az ellenfélnek és a vakszerencsének. De az Euro 2024 legfőbb tanulsága az, hogy ez sem számít, és a csúcsra járatott antifutballal is érmet lehet szerezni. Persze ez nem teljesen újdonság. Görögország 2004-es végső győzelme a példás védekezés, és a szürreálisan hatékony kontrajáték iskolapéldája volt, de említhetnénk Marokkót is, amely a szervezettségével, és a kíméletlen presszingjével negyedik helyezést ért el a katari világbajnokságon. Az azonban merőben újszerű, hogy ezt a filozófiát immár nemcsak a domináns játékra eleve képtelen kiscsapatok, hanem a világklasszisoktól hemzsegő sztárválogatottak is alkalmazzák.

A 2022-es világbajnokság nem csak a színvonalát illetően volt előfutára a németországi Eb-nek (aligha láttunk a korábbiakban rosszabb vb-t), hiszen az európai válogatottak a mostanihoz hasonló, meglehetősen alacsony fordulatszámon játszottak.

Olyan kimagasló produkciót, mint most a spanyolok senki sem mutatott az öreg kontinensről, de elismerésre méltót is csak a franciák és a horvátok – bár Luka Modricék leginkább csak az eredményességük miatt. Anglia, Hollandia és Portugália teljesítménye helyenként imponáló volt, összeségében azonban inkább csak elfogadható – amit a negyeddöntőig tartó útjuk is hűen tükröz.

Németországban azonban csakis a spanyolok és a házigazdák mívelték a futballt, a szó és a játék hagyományos értelmében, és ami egészen elképesztő, hogy a csoportkör utáni értékelésünk semmivel és senkivel sem egészíthető ki, vagyis úgy zajlott le az egyenes kieséses szakasz, hogy abban nem volt sem formajavulás, sem megtáltosodás, és egyáltalán, semmilyen extra és váratlan teljesítmény – ami alighanem teljesen példa nélküli.

A legjobb 16 között két olyan eredmény született, ami – legalább részben – meglepetésként aposztrofálható. A csoportkör csodacsapata, Ausztria váratlanul korán búcsúzott Törökországgal szemben – csakhogy Vincenzo Montella együttese az Eb egyik üde színfoltja volt, a nyolc közé jutásért keményen megdolgozott, az olasz mester voltaképpen a saját kardjába döntötte Ralf Rangnickot. A címvédő Olaszország Svájc elleni kiesése is csak papíron tűnhetett váratlannak, a meccs képe és az előzmények ismeretében egyszerűen nem is történhetett máshogy.

Sajnálatos módon Spanyolország és Németország már a negyeddöntőben összecsapott, és az „előrehozott döntő” nem is okozott csalódást. 

Méltó és izgalmas küzdelmet vívott a torna két legjobbja, ahol az előzetesen egy hajszállal esélyesebbnek tűnő spanyolok kerekedtek felül. A sokkal erősebb ágon Portugália és Franciaország kockázatkerülő derbijén a tizenegyesek döntöttek a gallok javára, ahogyan a másik ágon döcögve-araszolgató Anglia is csupán büntetőkkel tudta megállítani Svájcot. Labdarúgást mindkét mérkőzés csak nyomokban tartalmazott, de az utolsó negyeddöntő, a Hollandia–Törökország mérkőzés színvonala sem verdeste az eget, de cserébe legalább izgalmasabb volt; és bár Montella csapata szerzett vezetést, a jobb erőkből álló narancsmezesek fordítani tudtak.

Az elődöntőben mind a franciák, mind az angolok többet mutattak magukból, mint korábban bármikor, de ez persze csak az addigi ambíció nélküli célfutballjukhoz képest értendő apró különbségtétel, nem valódi fejlődéstörténet. Didier Deschamps együttese nem kis meglepetésre már a 9. percben vezetést szerzett a spanyolok ellen, de a torna első és egyetlen francia akciógólja semmire sem volt elég, Lamine Yamal és Dani Olmo még az első félidőben gondoskodott róla, hogy Randal Kolo Muani fejese a feledés homályába vesszen. A másik ágon azonban az antifutball diadalmaskodott, igaz minden idők leggyengébb Eb-érmes Hollandiájával szemben ez egyáltalán nem volt meghökkentő vagy érdemtelen – csak szimplán kiábrándító.

Így jutottunk el a döntőig, ahol a nagybetűs futballt képviselő Spanyolország, és szakmai „antitézise”, Anglia csapott össze. Álmodni sem lehetett volna nagyobb kontrasztot, hiszen nem pusztán a két együttes játékfelfogása, megközelítésmódja és teljesítménye között lehetett zongorázni a különbséget, de a fináléba vezető útjuk sem vethető össze. Luis de la Fuente legénysége lenyűgöző menetelése során legyőzte a világbajnoki bronzérmes Horvátországot, a címvédő olaszokat, a tornán csakis hozzá mérhető rendező Németországot, a vb-döntős franciákat, és legvégül a kétségkívül roppant szívós, 2021 után újfent döntőt játszó Angliát is.

Ezzel szemben a háromoroszlánosok a rendes játékidőben csak Szerbiát és Hollandiát tudták felülmúlni, igazán komoly és veszélyes ellenfelük pedig nem is akadt. Az angolok csoportkörére még legyinthetünk, hiszen megnyerték a maguk kvartettjét (azt most hagyjuk, hogyan) – de utána is csak akkor kezdtek focizni, ha már égett a ház. Mindezt Szlovákia, Svájc és a jóindulattal is csak közepes Hollandia ellen, a Premier League szupersztárjaival, a sportág legnagyobb művészeivel a fedélzeten. Egyfelől persze dicséretet is érdemel Gareth Southgate végtelen pragmatizmusa; és Anglia összes egyenlítése és fordítása annak a bizonyítéka, hogy ezek a fiúk nagyon is tudnak játszani – már, ha akarnak, ha engedik nekik, de leginkább, ha már minden kötél szakad. Az egyenes kieséses szakasz összes angol gólja (Harry Kane Hollandia elleni büntetője kivételével) élményszámba ment, és talán nem túlzás azt állítani, hogy ilyen sorsfordító, avagy sorsvisszafordító találatokra legfeljebb a spanyolok lettek volna képesek rajtuk kívül.

Ennek fényében különösen felháborító és érthetetlen az az extrém rövid póráz, amivel a szövetségi kapitány visszafogta őket, és hiába az eredményesség, ilyen képességű játékosokkal az sem igazolt volna semmit, ha megnyerik az Eb-t.

Egyszerűen azért, mert arra nem lehet építeni, hogyha vezet az ellenfél, akkor Jude Bellingham ollóz egyet az utolsó percben, vagy jön Bukayo Saka vagy Ollie Watkins gólja a semmiből. S bár ez mind így történt, és Anglia megint döntőbe jutott, sőt Cole Palmer révén a fináléban is megvolt a menetrendszerű egyenlítés; a csoda elmaradt, győzött a futball és győzött az igazság, Anglia pedig úgy lett második, hogy már a 16 között kieshetett volna.

Southgate tegnap lemondott, friss Eb-ezüstérmesként és minden idők legeredményesebb angol szövetségi kapitányaként távozik. Noha az 1966-os világbajnoki címet nem tudta megismételni, a 2018-as világbajnoki negyedik hely, a két egymás utáni Európa-bajnoki döntő (Anglia soha korábban nem jutott ilyen messzire kontinenstornán) azért magért beszél, és a 2022-es világbajnoki negyeddöntő miatt sem kell szégyenkeznie. Persze a mostani döntő után sem kéne, az ellenfél ismeretében pedig különösen nem, de az odáig vezető út, az angol válogatott szédítő potenciáljának élve eltemetése miatt azonban bizonyára lesznek még álmatlan éjszakái. S bár egy Eb-ezüst után nem szokás lemondani, de Southgate esetében azon sem csodálkozott volna senki, ha az Henri Delaunay-trófeával a kezében távozik a válogatott éléről – függetlenül attól, hogy az FA feltétlen bizalmát élvezte. És ha már annyit szapultuk mi magunk is, annyit feltétlenül jegyezzünk meg, hogy a lemondása legalább annyira korrekt és megsüvegelendő, mint az eredményei – amit könnyen lehet, hogy még nagyon sokáig nem fognak tudni felülmúlni az utódai.

De a másik topfavorit, Franciaország sem lehet büszke magára, a torna egyik, ha nem a legerősebb játékosállománya ugyan éremmel a nyakában mehetett haza, de aligha teszi ki azt az ablakba. Az egész Európa-bajnokság legsokatmondóbb és legszégyenteljesebb kritikája, hogy Didier Deschamps csapata akciógól nélkül elődöntőbe juthatott. S bár ott szerzett egyet, egészen döbbenetes, hogy ezért még érem is jár… Persze amennyire impotens volt a vb-ezüstérmes támadójátéka, annyira magabiztosan védekezett: az első öt mérkőzésén egyetlen gólt kapott, azt is csak büntetőből. Ez szép és jó, de az összképet azért jócskán beárnyékolja, még, ha a négy közé jutással az alapvető célkitűzést teljesítették is a gallok. Deschamps mindenesetre marad a helyén, ami egyébként érhető, hiszen ez mindössze a második nagy tornája volt, ahol nem vezette döntőbe a csapatát…

Még a leginkább Hollandia lehet elégedett a teljesítményével, bár játékában aligha volt több, de Ronald Koeman csapatától még ennyit sem várt senki. Noha az Oranje kereterősség alapján évtizedek óta a világ legjobbjai közé tartozik, az elmúlt tíz esztendőben többnyire csak küszködött, a 2016-os Eb-ről és a 2018-as világbajnokságról pedig le is maradt. A nagy áttörés ezúttal sem következett be, de mivel Hollandia 20 év után újra Eb-elődöntőbe jutott, kudarcról senki sem beszél. Pedig a sorsolása szinte kikövezte az éremig vezető utat: csoportharmadikként Romániával játszhatott a 16 között (3–0), majd Törökország (2–1) következett. A csapat legnagyobb gátja maga a szövetségi kapitány, aki a saját taktikai melléfogásait kénytelen meccs közben korrigálni, ami azért eléggé korlátozza a lehetőségeket. És paradox módon ez a bronzérem is többet árt, mint használ, hiszen a székében tartja Koemant, ami kizárja a megújulást, és alighanem egy a reméltnél jóval alacsonyabb üvegplafont képez a soron következő világbajnokságra is.

A négy érmes közül tehát egyedül a győztes lehet igazán büszke magára, meg egy pindurkát az egyik harmadik helyezett, ami kész röhej. 

De ha a legjobb négyen kívül merészkedünk, azt látjuk, hogy leszerepelt Belgium, Olaszország és Portugália is. Németországnak peche volt a sorsolással, míg Svájc és Törökország tisztes helytállást tanúsított; rajtuk kívül maradandó élményt csupán Ausztria és Georgia nyújtott – még a csoportkörben.

Nekünk, a sportág szerelmeseinek pedig itt az ideje tudomásul venni, hogy a labdarúgás végérvényesen megváltozott. Bár a játékot továbbra is gólra játsszák, sajnos egyre nagyobb teret hódít az a pragmatikus megközelítés, ha úgy teszik vezérelv, hogy egyszerűbb rombolni az ellenfél játékát, mintsem akár a legkisebb kockázatot vállalva támadni, vagyis a gólszerzés primátusát szép lassan felülírja a gól minden áron való elkerülésének elsőbbsége. És ha ezt csinálja Franciaország, Anglia, Portugália, de még Brazília is, akkor mégis mire számítsunk, miben higgyünk, és főleg miért reménykedjünk?

(Forrás: BBC)

Különösebb bizakodásra semmi okunk, de azért egy-két kapaszkodót mégiscsak találhatunk. Az egyik – igaz, meglehetősen optimista és vágyvezérelt – várakozásunk az lehet, hogy a rendszer mutat némi önkorrekciót. Mert a futballiparág, mint a vadkapitalizmus egyik csúcsterméke tartósan biztosan nem engedheti meg magának, hogy a két legfontosabb seregszemléje ekkora színvonalzuhanást produkáljon. Ez egyszerűen nem arányos a termék árával és a szurkolók által ráfordított idő mennyiségével. A minőség ugyanis köszönöviszonyban sincs azzal a mesterkélt marketingcirkusszal, amit ácsoltak a sportág köré és azzal, aminek láttatni akarják, és amivel egyébként aranyáron értékesítik a helyszíni jegyeket és a közvetítési jogokat. Ha ugyanis olyanok a meccsek, amilyeneket az előző vb és a most véget ért Európa-bajnokság mérkőzéseinek döntő többségén láttunk, idővel garantáltan csökkeni fog a kereslet, és apadni kezd a nézőszám, úgy a stadionokban, mint otthon a képernyők előtt. Ez pedig a FIFA, az UEFA és a globális hirdetők legvadabb rémálma. Persze a két mindenható szövetség nem tudja közvetlenül befolyásolni a válogatottak stílusát, de ha a tendencia szemernyit sem változik, biztosan megtalálják az intervenció módját, így vagy úgy. Persze legelébb a csapatoknak kellene belátniuk, hogy a vereség elkerülésének kizárólagos szándékával nem lehet nagy tornát nyerni – az még senkinek sem sikerült, ennél Otto Rehhagel Görögországa is sokkal nagyobb becsben tartotta magát.

De senki se gondolja, hogy írásunk a (válogatott) futball nekrológja.

(Forrás: Variety)

Talán van is abban valami sorsszerű, hogy éppen ezen a kritikán aluli Európa-bajnokságon született újjá a spanyol válogatott, és vitt véghez valami egészen nagyszerűt, olyat, mint korábban senki.

Spanyolország minden meccsét megnyerve, 15 szerzett góllal lett negyedszer is a kontinens bajnoka, ez pedig minden ízében rekord.

A százszázalékos teljesítmény, a gólok száma, és a hispánok negyedik Eb-címe is egyedülálló a sorozat 1960 óta íródó históriájában. A parádés statisztikákat pedig mindvégig roppant magabiztos és felettébb látványos játék kísérte, a legelső csoportmeccs kezdetétől a döntő lefújásának katartikus pillanatáig, ráadásul az elképzelhető legnehezebb ellenfelek ellen. Ez a teljesítmény bármelyik korábbi tornán kimagasló lett volna, most azonban Luis de la Fuente együttese túlmutatott önmagán: azzal és ahogyan megnyerte ezt az Eb-t, a sportág becsületét mentette meg. Közkívánatra.

A spanyol válogatott 2008 és 2012 között uralta a sportágat, egy a mainál jóval kevésbé szemrevaló, és sokkal kevésbé perspektivikus szisztémával. A három nagy trófeát eredményező tiki-taka aztán 2014 és 2022 között egyre halványabb és kopottasabb lett (a 2021-es Eb-elődöntő volt az egyetlen értékelhető eredmény ezen időszak alatt), de az új spanyol szövetségi kapitány megtalálta a kiutat és csúcsra repítette a csapatot.

A sikerrecept főbb hozzávalói: egy jól megszervezett védelem, két zseniális szélső, no meg az utánozhatatlan Rodri a középpálya tengelyében, klasszikus spanyol stílusjegyek és hibrid játék. Magas szintű domináns és reakciós futball – mikor mire van szükség – magabiztos átmenetekkel. Nico Williams és Lamine Yamal tündöklésén sokan ámuldoznak, de náluk három sokkal nagyobb „meglepetést” is tartogatott a spanyol keret. Fabián Ruiz egészen lenyűgöző volt, és könnyen lehet, nem is játszhatott volna, ha Gavi egészséges. Dani Olmo az RB Leipzigben sem alapember, s számára csak Pedri helyén nyílt tér, és remekül ragadta meg a lehetőséget, ahogy Marc Cucurella is, aki a torna legjobb balhátvédje lett, úgy, hogy az Eb előtt mindössze ötször ölthette magára a címeres mezt.

De la Fuente 2015-ben az U19-es, 2019-ben pedig az U21-es válogatottal nyert Eb-aranyat, majd a tokiói olimpián is döntőbe vezette a spanyolokat. 2022 óta a válogatott szövetségi kapitánya, tavaly Nemzetek Ligáját, idén pedig Európa-bajnokságot nyert Rodriékkal. Látván ezt az eredménysort, és még inkább a spanyolok játékát, nagyon nehéz elképzelni, hogy a sorminta ne folytatódjék.

Persze kihívó több is akadhat, ahhoz azonban olyan radikális szemléletváltás szükségeltetik a riválisoknál, amit egyelőre szinte lehetetlen elképzelni.

A spanyol válogatott most vitathatatlanul a kontinens legjobb csapata, és könnyen lehet, hogy ez még csak a második aranykorának hajnala.

De hogy jelentősen több híve, és még annál is több tisztelője van, mint egy hónappal ezelőtt, az teljesen bizonyos. A labdarúgás rajongói Európa-szerte elismerik és becsülik mindazt, amit a spanyolok elértek, de legfőképpen az UEFA-elöljárói lehetnek hálásak, hogy a briliáns szereplésük legalább részben elfedte a pocsék színvonalat, és a torna lecsengését is jócskán megédesíti. A jövőért meg felesleges aggódni. A futball él. Rombolni és degradálni lehet – legyőzni nem.

Kiemelt fotó: Free Press Journal