Szabadon, magunkba zárva – gondolatok az egyéni sportok magányosságának kihívásairól és lehetőségeiről

Arday Attila kollégánk egy korábbi cikkében már körbejárta azt, hogyan jelenhetnek meg bizonyos egyéni sportágak a csapatsportokban (a cselgáncsra és az atlétikára jellemző készségeknek a vízi- és kézilabdában, valamint a labdarúgásban is érvényesülő elemeit vizsgálta). Mi most megfordítjuk a dolgot, és arra keresünk választ, egy egyéni sportoló hogyan lehet egyben önnön „csapata” is, egyáltalán magára utaltságának milyen hátrányai és előnyei mutatkoznak, illetve ezeknek az egyensúlyban tartása, éles szituációkban történő menedzselése milyen mentális kihívásokat hordoznak magukban. Hiszen végső soron (természetesen az optimális fizikai felkészültség elengedhetetlen megléte mellett) minden fejben dől el, a tudatos és jó döntések – különösen a kritikus pillanatokban – határozzák meg azt, hogy győzünk, vagy elbukunk.

Az egyéni sportolóknak a szólóban való versenyzés az önmegvalósítás és az önfejlesztés folyamatosan szélesedő perspektíváját kínálja, mindezt úgy, hogy a csapatsportokkal ellentétben nem függenek mások aktuális formájától, teljesítményétől és hozzáállásától. A képlet egyszerű, ki kell tűzni a célokat, bele kell rakni a melót, és aztán egyedül lehet learatni a babérokat is; persze kudarc esetén sincsen mód másokra mutogatni, a balhét is egyedül kell elvinni. Tucatnyi oka lehet annak, hogy valaki csapatban vagy szólóban lesz-e élsportolóvá, a konkrét egyén adottságai és képességei mellett ezt befolyásolhatja a családi és szociális háttér, az illető iskolái, a személyisége és sok minden más is, az azonban bizonyos, hogy az individuális szereplés külső megítélése sokkal objektívebb és jóval kevesebb kérdést von maga után, már, ami a valódi teljesítményét, tudását, és legvégül a pályafutásának kiértékelését illeti. Erre a legjobb példák a „GOAT-viták”, amelyek a labdajátékok esetében összehasonlíthatatlanul szubjektívebbek és élesebbek.

Persze az érem másik oldalát is látni kell, annak a tudata, hogy minden csakis rajtunk múlik, rendkívül nyomasztó és kontraproduktív is lehet, vég nélkül sorolhatnánk azokat a sportolókat, akiknek a tehetsége és a fizikális erőnléte adott volna ahhoz, hogy a legjobbak között tartsák őket számon, de mentálisan alkalmatlanok a versenyzés támasztotta kihívások megugrására, és örök ígéretek maradnak csupán. Akiknek élesben egyértelműen nem megy, többnyire még idejekorán felismerik ezt, és felhagynak a versenyszerű sportolással, a többség azonban egyszerűen csak nem tudja átlag feletti szintre emelni a mentális kontrollt, ezért a kiemelkedés és a tartós csillogás felé számukra rögösebb út vezet. Bár egyre több sportoló mellett áll mentálhigiénés szakember, a többségnek biztosan nincsen ilyen segítsége, és soha nem is lesz. Ráadásul az egyre globálisabbá váló élsportban egyre komolyabb a teljesítménykényszer is, jóval több a rivális és folyamatosan fejlődni kell; miközben a nyilvánosság csápjai minden időben és mindenhova elérnek, és ezek a 21. századi kihívások jócskán megnehezítik az élversenyzői létezést. A mentális zavarok, a depresszió és a szorongás különböző típusai amúgy is korunk népbetegségei, a sportolóknak viszont sokkal nagyobb kihívásokat okoznak, de, ha nem is küzdenek ilyen problémával, akkor is fejleszteniük kell a pszichéjüket.

Az egyéni sportolóknál különös súllyal esik latba a hit is, hinni valamiben már félsiker, és itt nem a vallásosságra gondolok (bár a hívők természetesen merítkezhetnek istenhitükből) – hanem a saját belső meggyőződésükre; és azon képességükre, hogy tisztán látják önmagukat, a lehetőségeiket, a környezetüket és az ellenfeleiket is. Ha ez megvan, az önmagukba vetett hitt és bizalom a legtökéletesebb mentális dopping, amit persze fokozhat minden további kívülről érkező pozitív energia, de a saját meggyőződés ezerszer fontosabb. De még a negatív behatásokból is lehet sikeresen építkezni, erre a legjobb példa Novak Djokovics pályafutása.

Ha adott a szükséges álló- és tűrőképesség, valamint a széles technikai repertoár is, és ehhez társul az egészséges önbizalom és a mentális erő, ezek az erények nem összeadódnak, hanem hatványozzák egymást, és egy olyan készültségi szintet eredményeznek, amellyel bátran fel lehet venni a kesztyűt bárki ellen. A legnagyobbakat elsősorban az emeli mindenki más fölé, hogy fejben is maximálisan fókuszáltak, és a nélkülözhetetlen tehetségükre alapozva a fizikumuk mellett mentálisan is pallérozzák magukat.

A hit beteljesítéséhez persze akaraterő és kitartás is kell, ennek a jelentőségét talán Benedek Tibor zavarba ejtően kritikus önértékelése (és persze az egészen káprázatos pályafutása) példázza cáfolhatatlan bizonyossággal:

„Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos. Gyerekkoromban 11-szer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától. Magasságomat nézve ma már kicsinek számítok a csapattársaim között, súlyra viszont 15 éve elértem a 100 kilót. Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra. A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszok, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni. Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek. Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.”

A háromszoros olimpiai bajnok pólós legenda persze nem egyéni sportoló volt, de egyedül küzdött meg azért, hogy csapatjátékos lehessen, és minden idők egyik legnagyobb vízilabdázója lett!

Szilágyi Áron kardvívó azonban egyéniben nyerte mindhárom ötkarikás aranyát, és aligha találhatnánk nála mentálisan felkészültebb és önreflexívebb élsportolót, az ő felfogása, szemléletmódja és hozzáállása abszolút etalon – igaz pszichológia szakon (is) diplomázott, de e tanulmányait csak a londoni győzelme után kezdte meg, és a riói címvédése után fejezte be.

Muhi András Pires, Egy mindenkiért című dokumentumfilmje tökéletesen festi meg Szilágyi portréját, de őt elsősorban élőben kell látni a páston, hogy érzékelhessük mentális jelenlétének elementáris erejét, amely az isteni talentumával, példás szorgalmával és elhivatottságával együtt tette szakága ikonikus alakjává. És tegyük gyorsan hozzá, Áron igazi csapatember is, méghozzá világ- és Európa-bajnok, és mindennél jobban vágyja, hogy társaival együtt is a dobogó tetején állhasson Párizsban!

Azt sportága válogatja kinek, miben kell extrákat hoznia a versenyzés hevében, amikoris maximális erőkifejtés és koncentráció közben kell előre látni, továbbgondolni, túljárni a másik eszén, úgy, hogy közben a jelen idejű történést is uralni kell. A küzdősportoknál például folyamatosan memorizálni kell azt, mik az ellenlábas gyengéi, mire, hogy reagált, mi az, ami biztosan nem működik, és mi lehet a célravezető taktika, miközben iszonyatos fizikai megterhelés alatt van az egyén, és az erejét is be kell tudnia osztani. A reaktivitás kulcsfontosságú minden olyan sportágban, ahol közvetlenül küzdenek meg egymással a felek, a vívástól a teniszen át az ökölvívásig. Aki olvassa az ellenfelet, és élőben képes kielemezni a játékát vagy harcmodorát, annak félig nyert ügye van, ha még ellenszert is talál rá, akkor pedig szinte biztos lehet a győzelmében. Ehhez azonban olyan kvalitások szükségeltetnek, amelyek kevésbé tanulhatók, sokkal inkább ösztönös és zsigeri dolgok, úgy, mint lényeglátás, intuitivitás, leleményesség és problémamegoldás. És mindezen képességeknek akció közben, spontán kell előjönniük és automatikus jelleggel kell beépülniük az éppen zajló cselekvéssorozatba, persze egy-egy reakció lehet tudatosan előhívott is, de ha gondolkodni kell a megoldáson, az értelemszerűen megosztja a figyelmet, ami egy kiélezett párharc során roppant kockázatos lehet. Lássuk be, nem hétköznapi kihívások ezek!

Egészen más próbatételnek vannak kitéve a nagy monotóniatűrést megkövetelő sportágak képviselői (hosszútávfutók és úszók, országúti kerékpárosok, triatlonisták, vitorlázók stb.), az ő ellenfelük elsősorban az idő, és az energiamenedzsmenten múlik minden. Ennek a csúcsra járatása viszont csak tapasztalati úton lehetséges, mély önismeret és rengeteg rutin kell hozzá. Nem árt, ha az ember jóban van önmagával, képes uralni és irányítani a gondolatait, folyamatosan kommunikál saját magával, és mindig az erősebb és kitartóbb énjéé kell legyen a végső szó!

Mindezek alapján egy ideális versenyző egyben saját maga pszichológusa, legjobb barátja, mentora, trénere és sorolhatnánk napestig. De vannak egészen kivételes példák, amikor olyan tulajdonságok és képességek nélkülözhetetlenek, amik egyébként nem feltétlenül járnak párban az adott sportághoz való affinitással. Egy dartsjátékosnak például villámgyors fejszámolónak kell lennie, miközben körülbelül öt másodperc alatt szór el három nyilat. Egy sznúkeres türelembajnok kell legyen, mert van, hogy frémeken át csak vesztegel a székében, miközben az ellenfél sorra löki a nagy brékeket. A sakk pedig mindez egyetemlegesen, ahol tucatnyi lépéssel kell előre gondolkodni, közben az ellenfél stratégiáját és várható reakciót is végig kell zongorázni, és akkor a szimultán versenyzésről még nem is szóltunk.

Summa summarum, egy versenyző élete sokkalta összetettebb, mint azt sokan gondolják a pihe-puha karosszék kényelmébe süppedve, és igenis teljes embert kíván, sőt, még annál is többet. Egy olyan világban, ahol amúgy is egyre kevesebb a teljességben, ép testben ép lélekkel élő ember.

Az igazsághoz hozzátartozik még, hogy bizonyos egyéni sportágak esetében is van élő, jelen idejű külső segítség, még ha nem is folyamatos, és ritkán képes valódi fordulatot eredményezni. Gondoljunk a vívásra, ahol az asszók közepén van egy rövid pauza, az ökölvívásban a menetek közötti szünetekre, vagy például a Formula–1-ben a rádiózás lehetőségére. De végső soron a döntő pillanatokban a sportoló egyedül küzd meg a tettek mezején: minden rajta áll vagy bukik, csakis magára számíthat. Pont úgy, mint a civil életben.

Kiemelt kép: sportseventsegypt.com