Teljesen elszürkült az olasz futball néhai egyeduralkodója

A hétszeres bajnok Torino FC most 2012 óta tagja folyamatosan a Serie A-nak, de az egykor kiemelkedően sikeres klub ezalatt legfeljebb a bajnokságban elért hetedik és kilencedik helyezéseivel hallatott magáról.

A Torino az első bajnoki címét még a Serie A előtti, területi alapon működő bajnokság időszakában aratta az 1927–1928-as sikerével. Egy évvel korábban is megnyerte a pályán az aranyérmet, de a Schöffer Imre vezetésével megkaparintott címet a bundabotrányban elvették.

A klub sikerkorszakának az 1940-es éveket tekintjük, amely szintén leginkább egy magyar edzőlegenda nevéhez kötődik. Az Egri-Erbstein Ernő által megálmodott és összerakott Grande Torino – annak ellenére, hogy az edző akkor Budapesten élt – megnyerte az 1942–1943-as bajnokságot, majd 1945 ősze és 1949 tavasza között sorozatban négy aranyérmet szerzett, immár az ő jelenlétében. Mivel a kettő között nem zajlott hivatalos bajnokság a második világháború miatt, tulajdonképpen öt bajnoki címet szerzett egyhuzamban a gárda.

Tragikus módon az utolsó bajnoki címüket már haláluk után nyerték el, miután a csapat Lisszabonból induló repülőgépe 1949. május 4-én a Superga bazilika oldalának csapódott és lezuhant.

A katasztrófát senki nem élte túl, az olasz válogatott gerincét is adó egyesület az utazó stábjával együtt odaveszett. A legjobb olasz labdarúgók mellett Egri-Erbstein és a csapat magyar játékosa, Schubert Gyula lelte halálát az egész országot megrázó tragédiában.

Közel három évtized után lettek ismét bajnokok

A teljes játékoskeret és a szakmai stáb elvesztése érthető módon visszavetette a klubot. A Torino a tragédiát követő első szezonban hatodik lett, majd sokáig ennél is rosszabbul szerepelt, többnyire csak a középmezőnyben ért célba, mígnem az 1958–1959-es idényben sereghajtóként kiesett. A másodosztályból azonnal visszatért a legjobbak közé.

A Torino ezt követően is jobbára csak a középmezőny tagja volt, de az 1960-as és az 1970-es évtizedben egyaránt elért szép eredményeket, még ha Egri-Erbstein csapatának dominanciáját nem is tudta megközelíteni. Az újrakezdés óta az első jelentősebb eredménynek az 1965-ben elért harmadik hely számított, melyhez az AC Milan kétszeres BEK-győztes sikeredzője, Nereo Rocco segítette a csapatot (ő két Rossoneri-időszaka közt 1963-tól 1967-ig volt a Toro edzője). Ugyan a bajnokságban jobbára csak a hetedik és a tizedik hely között végzett az együttes, 1968-ban és 1971-ben egyaránt megnyerte az Olasz Kupát.

A Torino az 1975–1976-os idény végén jókora meglepetésre megnyerte az olasz bajnokságot, két ponttal megelőzve a városi rivális Juventust.

Amikor a „bikák” Egri-Erbsteinékkel az utolsó bajnoki címüket nyerték, még nagy harcban álltak egymással, a köztes három évtized alatt viszont jelentősen átrendeződtek az erőviszonyok, a Juventus jócskán lehagyta városi ellenfelét – azóta pedig az olló csak tovább nyílt.

A Toro 1976-os bajnoki címének legfőbb letéteményese a csapat vezetőedzője, Luigi Radice volt, aki játékosként BEK-győztes és háromszoros bajnok volt az AC Milannal. A 2018-ban elhunyt egykori nagyszerű balhátvéd edzői pályafutása legnagyobb sikerét jegyezte ezzel a címmel. A 30 forduló alatt mindössze három vereséget elszenvedő Torino úgy hódította el a scudettót, hogy a nyitófordulóban kikapott a Bolognától, majd produkált egy 15 meccses veretlen sorozatot. Ezt követően februárban háromból két meccset elveszített, de az utolsó 11 mérkőzésén ismét nem talált legyőzőre. A csapat 49 góljából 38-at a két befejező csatár, Paolino Pulici (23) és Francesco Graziani (15) szerzett.

A rákövetkező idényben csak egyetlen meccset vesztettek el, ám a Juventus mögött egy ponttal másodikok lettek, majd az 1977–1978-as évadot a harmadik helyen zárták, öt egységgel lemaradva a címvédőtől. Újabb két szezonnal később megint a dobogó harmadik fokán végeztek Radice első torinói regnálása lezárásaként.

Egy-egy kupagyőzelem és dobogó a viharos évtizedekben

Az 1980-as évek első felében elért nyolcadik, kilencedik helyezések után Radice visszatérésével javultak fel ismét a Torino eredményei. Ugyan a korábbi bajnoki címet nem tudták megismételni, de az 1984–1985-ös kiírást a második helyen zárták a története első és egyetlen scudettóját begyűjtő Hellas Verona mögött. A következő években még egy-egy ötödik és hetedik hely jött össze (valamint egy UEFA-kupa-negyeddöntő 1987-ben), végül az edző második torinói szerepvállalása az elsőhöz hasonlóan négy és fél évig tartott, miután az 1988–1989-es szezon derekánál távozott posztjáról. Az idény végén a csapat három évtized után ismét kiesett az első osztályból.

Az azonnali visszajutást követően Emiliano Mondonico vezetésével újoncként az előkelő ötödik helyen végzett a csapat, majd ezt megfejelve harmadik lett, 1993-ban pedig a Coppa Italiát is megnyerte, amely azóta is a klub eddigi utolsó nagy trófeája. Az ezt követő kiírásban a torinóiak szép menetelést mutattak be a megboldogult KEK-ben, csak a későbbi győztes Arsenal állította meg őket a legjobb nyolc között. A javuló tendencia azonban nem folytatódott, három évvel a kupagyőzelem után kiestek az élvonalból.

1996-tól kezdve másfél évtizeden keresztül jobbára csak ingáztak a Serie A és a Serie B között. 

Egymást követő három idénynél tovább képtelenek voltak megragadni a legjobbak közt, a visszajutás pedig általában nem sikerült első nekifutásra. A változó eredmények közepette hatalmas volt a fluktuáció a játékoskeretben, és a kispadon sem uralkodott állandóság. 1997-ben például öt különböző edző irányította a csapatot, és ebben a viharos időszakban csak három olyan trénerük volt, aki egy idénynél tovább megtarthatta az állását.

Beleragadva a középszerűségbe

A Torino 2012 óta ugyan folyamatosan tagja a Serie A-nak, a középmezőny elejénél feljebb egyszer sem jutott. Az elmúlt 13 szezonban két hetedik és négy kilencedik helyezés volt a nagy múltú egyesület legjobb eredménye, miközben több alkalommal a kiesés közvetlen közelébe került. Ez idő alatt csupán kétszer jutott ki a nemzetközi porondra: 2015-ben nyolcaddöntős volt az Európa-ligában, 2020-ban azonban nem jutott be a második számú sorozat főtáblájára.

2005 óta Urbano Cairo a Torino FC elnöke, aki ugyan visszavezette az együttest a Serie A-ba, arra két évtized alatt képtelen volt, hogy élvonalbeli szinten igazán ütőképes csapatot hozzon létre. A klubvezetőnek időnként akadtak olyan kijelentései, hogy cél lenne a korábbi nagy sikerek megismétlése, a csapat azonban legfeljebb fellángolásokra volt képes és egyre inkább beleszürkült a mezőnybe.

Andrea Belotti 113 gólt szerzett a Torino FC színeiben (Fotó: Belotti Marco Alpozzi/LaPresse)

A Torino egyelőre még olyan felfelé kacsintgató középcsapat sem tudott lenni, amely hosszabb távon kibérelje a tehetősebb klubok utáni legjobb helyeket, amit például az Atalanta sikerrel végrehajtott és felül is múlt az utóbbi években.

Az elmúlt évtizedben a gárda legnagyobb potenciállal rendelkező játékosa egyértelműen Andrea Belotti volt. Az azóta egyre gyakrabban sérüléssel bajlódó 44-szeres olasz válogatott csatár 2015 és 2022 között 251 mérkőzésen 113 gólt szerzett a Torino színeiben. A Serie A 2016–2017-es idényében 26 találatig jutott, és az utolsó, sérülésekkel tarkított szezonját leszámítva minden egyes alkalommal átlépte a tízgólos határt a bajnokságban.

Alighanem Cairo az elnöki szerepvállalása legnagyobb baklövését Belotti csúcson való értékesítésének elmulasztásával követte el.

A hírek szerint Belotti 26 gólos szezonja után egyes klubok akár – akkor rendkívül magas összegnek számító –100 millió eurót is fizettek volna az Il Gallo (Kakas) becenévre hallgató csatárért, az elnök azonban hallani sem akart a játékos eladásáról. A Torino ekkora összegből (de akár még ha csak 60-80 millióról is beszélnénk) több poszton is megerősíthette volna a keretét, mellyel képes lehetett volna az azóta is csak vágyott szintlépés végrehajtására. Persze, az elnök nem tudhatta, hogy az akkor 23 éves labdarúgónak már nem vezet feljebb az útja és később sorozatos fizikai gondjai lesznek, de óriási veszteség, hogy az egykor ilyen nagyra becsült játékostól végül szerződése lejártával ingyen köszöntek el 2022 nyarán.

Talán ebből az esetből is okulva, a Torino az elmúlt két évben már előszeretettel értékesítette húzóembereit szép összegekért cserébe. 2024 nyarán Alessandro Buongiorno (35 millió euró, Napoli) és Raoul Bellanova (22 millió, Atalanta), tavaly pedig Samuele Ricci (23 millió, AC Milan) és Vanja Milinkovics-Szavics (15 milliós opcióval kölcsönben, Napoli) távozott.

Az utóbbi időszak legdrágább érkezői viszont eddig nem feleltek meg az elvárásoknak.

Duván Zapatát 2024-ben szerződtették az Atalantától (8,6 millió euró), de a tapasztalt kolumbiai támadó az első idényben szállított 12 gólja után a második szezont sérülés miatt szinte teljes egészében kihagyta, és a mostani kiírás első felében sem találta meg a korábbi formáját. Az egykori nagy tehetség, Cesare Casadei 2025 februárjában Torinóba tért haza a Chelsea-től, de az U20-as vb-aranylabdás középpályás az erős kezdés ellenére eddig nem tudott húzóemberré válni.

Bizonyára a fiatal tehetségek kinevelése vagy olcsóbb áron történő szerződtetése, majd később haszonnal való értékesítése lehetne a közeljövőben járható út a Torino számára, hogy megtalálja a kivezető irányt az évek óta uralkodó szürkeségből. Kérdéses, hogy mennyire van erre affinitás, és hogy egyáltalán a regnáló elnök alkalmas-e erre a feladatra.

Borítókép: torinofc.it

A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.