Vajon visszavesz-e a saját stílusából az Ipswich, hogy megállja a helyét a Premier League-ben?

2019-ben az Ipswich kiesett a Championshipből és a League One-ban is csupán a középmezőnyben senyvedett két szezonon át. 2021 áprilisában egy amerikai befektető csoport, az ORG szerzett többségi tulajdont a csapatot működtető gazdasági társaságban. Nem kezdtek nagytakarításba, ám szépen lassan azért a saját képükre formálták a személyi állományt. Ennek a folyamatnak volt fontos része, hogy 2021 decemberében kinevezték a kispadra a felnőtt szinten vezetőedzőként teljesen újoncnak számító Kieran McKennát. Ő megfordult ezt megelőzően a Nottingham Forest, a Tottenham Hotspur és a Leicester City korosztályos csapatainál, majd a Manchester Unitednél volt scout és az egyik ificsapat edzője, később pedig a „vörös ördögöknél” három és fél éven át az első csapat asszisztensedzőjeként tevékenykedett. Dolgozott José Mourinho, Ole Gunnar Solskjaer, az ideiglenes edző, Michael Carrick, sőt Ralf Rangnick irányítása alatt is, utóbbinál mondjuk, csak három meccsen. Ekkor érkezett ugyanis az Ipswich Town megkeresése és így lett 2021-ben vezetőedző, mindössze 35 évesen. Sikerült visszakormányoznia a középmezőnybe a hanyatlóban lévő együttest. Majd az első teljes szezonjában ki is harcolta a csapattal a feljutást.

Rögtön túlléptek a másodosztályon

A Championshipben a játékoskeret minősége, illetve a bértömeg alapján az alsóházhoz tartozó együttessel kivívta az egyenes ági feljutást, miután második helyen végeztek – általános szenzációt okozva. Azt hozzá kell tenni, hogy ebben szerepe van egy mérsékelt felülteljesítésnek is, hiszen az xG differenciájuk +27 volt és így értek el +35-ös gólkülönbséget. Az viszont hozzátartozik az igazsághoz, hogy mind védekezést, mind támadást értékelő mutatókat nézve egyértelműen a négy legjobb csapat között voltak. Az a három együttes volt mellettük az elitben (Leicester City, Southampton, Leeds United), amelyek 2023-ban estek ki a Premier League-ből és az ilyenkor szokásos juttatásoknak (nevezhetjük tulajdonképpen bánatpénznek is, a hivatalos megnevezése angolul: parachute and solidarity payments) köszönhetően a költségvetésük kimagaslott a másodosztály mezőnyéből. (Ez igen jelentős összeget jelent a csapatok számára, az első másodosztályú szezonban majdnem a felét utalják számukra annak, amit a Premier League-ben kaptak volna meg.)

Ha megnézzük a haladó statisztikai mutatókat, azt látjuk, hogy az Ipswich semmiben sem nyújtott kiemelkedőt, de minden olyan szempontot figyelembe véve, amelyek megalapozzák egy-egy csapat sikeres teljesítményét, a felsőházhoz tartoztak, az 5. és 10. hely között voltak a ligában. Feltűnő azonban, hogy míg labdabirtoklásban csupán nyolcadikok voltak, addig az ellenfél tizenhatosán belüli labdaérintések tekintetében a negyedikek. Ez előrevetíti azt, amiről lesz szó a továbbiakban, hogy mennyire hatékonyan építette fel gyors átadásokból, vertikálisan az akcióit McKenna együttese és igyekezett a lehetőségeihez képest minél előbb eljutni az ellenfél kapuja elé.

Sok a hasonlóság a Brightonnal

A szezon első harmadában még gyakran letámadták az ellenfelek az Ipswichet, mondván, hogy gyengébb képességű játékosokat érdemes egy az egy elleni párharcokra kényszeríteni és ezzel labdaszerzést kierőszakolni. McKennának erre az volt a megoldása, hogy megtartva a 4–2–3–1-es formációt, az építkezések során 2–4-ben álltak fel hátul, tehát hat embert hagytak ott, a két szélső védő a két hatos magasságában helyezkedett. A két belső védő a tizenhatosuk sarkán várta a labdát, míg a két hatos sokkal közelebb helyezkedett egymáshoz. Ezt láthattuk a Portótól is az Arsenal ellen a BL-nyolcaddöntőben, amikor az idény talán legjobban presszingelő csapata hatástalan volt ez ellen a formáció ellen, hiába volt meg a labdarúgóknál a minőségbeli fölénye a londoniaknak. Azáltal, hogy nem egy vonalban helyezkedik a bal oldali hatos a bal oldali belső védővel és a jobb oldaliak sem, ezáltal sokkal nehezebb dolga van az ellenfél csatárnak, hogy védje a passzsávot, mert teljesen más szögek nyílnak meg a középhátvédek számára befelé és kifelé egyaránt. Azzal, hogy hat játékost vont rendre hátra McKenna a támadások építésénél, az volt a célja, hogy kicsalogassa az ellenfelet és egy vertikális felpasszal ezt átjátsszák. Ez hasonlít a Roberto de Zerbi által a Brighton & Hove Albionnál kialakított játékra.

Az Ipswich szintén sokszor alkalmazta a harmadik emberes kombinációkat, azaz felpasszolták a labdát a visszalépő játékosnak és ő játszotta meg azt a csapattársat, akit fedezett addig az ellenfél. Amiben eltért az Ipswich játéka a Brightontól, az az, hogy ők nem középen, hanem a széleken kívántak bontani. A jobb, illetve a bal oldali belső védő is sokkal többször passzolta fel az oldalvonal mellett helyezkedő szélső védőnek a labdát, és amikor érkezik a nyomás felé, azaz az ellenfél játékosai elkezdenek tolódni az irányába, akkor jön a forgatás az ellenkező oldali hátvédnek, vagy szélsőnek és már „zuhanhatnak” is rá az ellenfél védelmére, amely csekély létszámban volt hátul, mert kimentek letámadni a hat építkező ipswich-i játékost.

A szezon végére domináns játékuk lett

A szezon második harmadától kezdve az élcsapatokat leszámítva már nem mentek ki letámadni egész pályán az együttesek az Ipswich ellen. Számtalan olyan csapatot láttunk már különféle bajnokságokban, amely jól kezdett, és amíg kontrákra játszott, addig hatékony volt, majd amikor visszaálltak ellenük a riválisok, akkor az gondot is jelentett nekik, és visszaestek szezon végére, ám az Ipswich Townnal nem ez történt. McKenna ilyenkor azt az opciót használta, amit a legtöbb topcsapat is alkalmaz. Átálltak háromvédős felállásra az építkezések során, mivel nem volt nyomás, nem kellett annyi embert hátul tartani. Általában a balhátvéd, Leif Davis ment fel és a jobbhátvéd, Axel Tuanzebe húzódott be harmadik belső védőnek. A két rutinos hatos, Sam Morsy és Massimo Luongo pozíciója nem változott, de a szerepük sokkal fontosabb lett, mert az Ipswich a 3–2–4–1-es felállásban a szezon második felében a középső zónákban igyekezett kialakítani létszámfölényt a két hatossal és a két félterületben helyezkedő tízessel, Nathan Broadheaddel, aki addig szélsőt játszott és Conor Chaplinnel. Amikor megvolt a létszámfölény középen és valamelyik szélsőhátvéd befelé segített az ellenfélnél, akkor érkezett a forgatás a középpályásoktól a szél felé, vagy balra Davisnek, vagy pedig jobbra Omari Hutchinsonnak. Az Ipswichnek volt a harmadik legtöbb sikeres beadása a tizenhatoson belülre, de nagyon sokszor a szélen meginduló játékosok által az alapvonalról visszagurított labdából is helyzetbe kerültek. Amikor fel tudtak állni a támadóharmadban, akkor sok esetben már csak négyen maradtak hátul, mert Tuanzebe is felment a jobbszélen, hogy under- vagy overlappel, azaz elé- vagy mögékerüléssel segítse Hutchinson dolgát az egy az egyezés során és így sokszor 2–2–5–1-es felállás rajzolódott ki, ahogyan azt szintén a legjobb csapatoktól látjuk csak.

Az Ipswich az átmenetektől sem zárkózott el. Ha volt rá lehetőségük, a szezon második felében is alkalmazták azt, hogy vertikálisan mélyről felpasszolták Chaplinnek vagy George Hirstnek a labdát, akik pedig a szélen induló játékosokat ugratták ki. Ez tisztán a Brighton stratégiájára emlékeztetett. Védekezésben extra dolgokat nem láthattunk az Ipswichtől, 4–4–2-ben felálltak közép-magas blokkban, alkalmaként embereztek, amikor valamelyik szélső védő fellépett magasan az ellenfél szélső védőjére és a középpályásoknak is megvolt az emberük, így hátul nem voltak létszámfölényben.

Nem véletlen, hogy a nagyon tudatosan építkező, az adatok és stílus alapján edzőt választó Brightonnál De Zerbi nyári távozása után az első számú jelölt McKenna volt, mert nagyon sok hasonlóság van közte és az olasz között. Pedig McKenna védekező felfogású edzők mögött ült a kispadon, a csapata játékán mégsem ez látszik. A Chelsea-nél is felvetődött a neve, ami szintén nem véletlen, mert a keret erősségéhez mérten sokkal jobb eredményt ért el és tisztán látszik, hogy mit szeretne játszatni, ami ráadásul innovatív.

McKenna végül maradt és lehet azzal tudták ők meggyőzni a tulajdonosok, hogy a mostani átigazolási időszakban jó pár jelentős igazolást ígértek neki és ezt eddig be is tartják. A keret sokat erősödött, de még mindig messze van a PL alsóházi csapataitól is minőségben. Nagy kérdés lesz, hogy a vezetőedző változtat-e az idény végén látott domináns játékán és megpróbál-e csak az átmenetekkel operálni a csapat az erősebb ellenfelekkel szemben. Azt gondolom, szükség lesz rá, hogy elővegye azt, amit az ősszel tapasztalhattunk náluk. Láthattuk, hogy a Burnley számára sima kiesést jelentett, hogy nem kezdtek el alkalmazkodni az erősebb ellenfelekhez, ahogyan néhány éve a Norwich City sem. Korábban a Brentford és a Nottingham visszább vett, stílust váltott, ők azóta is a PL-ben vannak.

Kiemelt kép: The Analyst