Vesszőfutás után mámor: a Portsmouth újra a második vonalban!

Amikor 2008. május 17-én a David James, Glen Johnson, Sol Campbell, Sylvain Distin, Hermann Hreidarsson, Lassana Diarra, John Utaka, Pedro Mendes, Niko Kranjcar, Sulley Muntari, Nwankwo Kanu összeállításban a Portsmouth kivonult a Wembley gyepére (szerény 89 874 néző elé), azt azért sejteni lehetett, hogy a Cardiff City ellenében történetében másodszor elhódítja az FA-kupát. Abban kevésbé lehettünk biztosak, hogy eljut a fináléig, minthogy még a negyeddöntőben a Manchester United leselkedett a csapatra, méghozzá az Old Traffordon. Az meg ugye még egy másik United volt – Alex Fergusonnal a kispadon, Cristiano Ronaldóval, Wayne Rooney-val, Carlos Tévezzel a csatársorban, Ryan Giggsszel és Paul Scholesszal a középpályán, bár sorolhatnánk még a nagy neveket a csapatból, amelyik a szezonban amúgy a bajnoki címet és a BL-serleget is begyűjtötte –, ahogy persze az egy másik Portsmouth, az említett klasszisokkal, akik nem csak azon a szombat délutánon, de a következő szezon csütörtök estéin is fantasztikus hangulatban futballozhattak. Az FA-kupa-győzelemnek hála az UEFA-kupában, a Milant és a Heerenveent fogadva, elutazva Bragába és Wolfsburgba. Az az időszak volt a Portsmouth aranykora, még ha az álomból kisvártatva keserű valóság lett is. Pedig a klubot 1999-ben megvásárló, az informatika őskorában számítógépes alkatrészek eladásával megvastagodó Milan Mandaric sikeresen indított, 2003-ban a Premier League-be segítette a klubot. Kellett ahhoz persze Harry Redknapp is, aki az FA-kupa-diadallal beírta a nevét a klub aranykönyvébe, akkor is, ha a következő őszön dicstelenül volt kénytelen távozni. Addigra már Alexandre Gaydamak irányította a klubot, aki Mandarictól vásárolta meg a tulajdonrészét, és egyre nagyobb pénzügyi problémák ütötték fel a fejüket. A 2009-2010-es évadban csődöt jelentő Portsmouth-tól kilenc pontot levontak e miatt, utolsóként búcsúzott a Premier League-től, majd megkezdte évekig tartó vesszőfutását. Két Championship-szezon után a harmad- és negyedosztályban vesződött, és már-már úgy tűnhetett a drukkereknek, sosem kecmereg ki onnan, mígnem megérkezett a csapathoz edzőként John Mousinho.

Egy elég mélyen lévő klubot kellett gatyába ráznia, minthogy az első meccsén, tavaly januárban még egy kisrepülő körözött a Fratton Park felett az „Eisnerek! Nincs ambíció, nincs terv” feliratú molinót húzva maga mögött.

Lehet, hogy mégis volt? Elvégre alig másfél évvel később az egykor szebb napokat megélt klub visszajutott a második vonalba, a korábban a filmiparban, illetve a televíziózásban utazó 82 esztendős Michael Eisnerrel a parancsnoki (tulajdonosi) hídon, a 37 éves, életében először edzősködő Mousinhóval a kispadon. Csak hát 2023-ra elege lett a hitegetésekből a sokat szenvedett szurkolótábornak, amelyiknek a 2010-es PL-búcsú után meg kellett élnie a már említett harmadosztályba süllyedést (2012), egy évvel később az újbóli kiesést, valamint a negyedik vonalbeli, négy szezonon át tartó kínlódást. Kétszer ment csődbe időközben a klub, levontak tőle súlyos pontokat, mígnem a kiszolgáltatottságot megunva a szurkolók maguk vásárolták meg 2012-ben, majd adták el az amerikai befektetőnek és cégének 2017-ben. Azóta, 2017-től sínylődött a League One-ban, mígnem április 16-án, a Barnsley 3–2-es legyőzésével visszatért a Championshipbe.  

De Mousinho érkezésekor, 2023 januárjában épp egy pocsék sorozatban volt benne nyakig – 15 meccsen egy győzelem, 15. hely a 24 csapatos harmadosztályban –, ráadásul a köztiszteletnek kevéssé örvendő amerikai tulajdonos család (a meglett korú családfő fiai az igazgatótanácsban ülnek) megoldás gyanánt egy soha korábban nem edzősködő 36 éves zöldfülűt ültetett le a kispadra, amit kivált értetlenül fogadtak a hívek. De miből lesz a cserebogár!

S bizony nem is kellett neki sok, hogy a szurkolók megszeressék, a „Who needs Mourinho, we’ve got Mousinho!”, vagyis hogy „Kinek kell Mourinho, itt van nekünk Mousinho!” dal hamar sláger lett Portsmouth-ban. Utólag pedig milyen jó ugye, hogy mellette döntött a bátor klubvezetés! A kényelmes és kétségtelenül tutibbnak tűnő megoldás Chris Wilder, az azóta a Sheffield Unitedhez visszatérő tréner, vagy az akkor 74 éves, de karrierjében számos (egész pontosan nyolc) klubot feljuttató Neil Warnock szerződtetése lett volna, a megfejtést mégis Mousinhóban látták. Mert az addig az azonos osztálybeli Oxford United másodedzői posztját betöltő tréner interjújában igencsak lenyűgözte a Portsmouth vezetőit, alaposan kielemezve a játékoskeretet, részletesen kifejtve, hogy az egyes futballistáknak mik az erősségei, illetve gyengéi, nemkülönben pedig a vízióját is megosztotta az elöljárókkal, akiket ez, valamint a karizmatikus személyisége, a remek kommunikációs képessége is meggyőzött afelől, ha valaki, ő kozmetikázhatja a szezont, lerakva a fényesebb jövő alapjait.

Nem mindenkinek könnyű persze Portsmouth-ban érvényesülni. Elég különleges hely az, lévén Anglián belül is egy sziget, a város java része ugyanis a Portsea Islanden fekszik, amelyet hidak kötnek össze az „anyafölddel”. Lehet, hogy emiatt is nagyon erős a lokálpatriotizmus – no persze, az szinte minden angol városra jellemző –, a Fratton Park mindenesetre az idők kezdete óta fantasztikus hangulatú stadion, amelyik képes szárnyakat adni a kedvenceknek, s megfélemlíteni az ellenfelet.

Saját tapasztalataiból is tudta ezt Mousinho, ezért is tartotta fontosnak megfelelően kommunikálni a drukkerekkel, olyan csapatot, játékstílust és harcmodort kíván kialakítani, amivel azonosulni tudnak a sokat szenvedett hívek. Valamelyest a „Portsmouth a világ ellen” attitűdöt akarta erősíteni, vagy legalábbis erős egyéniségével maga mögé állítani a nagy sziget kis szigetlakóit – sikerült is neki.

A játékosokat ugyancsak felsorakoztatta maga mögött, pedig nem kímélte őket. A nyári felkészülésben Costa del Sol hőségében is napi két-három edzést vezényelt, sok kőkeményet, még ha a csapatépítő jellegű foglalkozásokra (padel, krikett, esti társas programok) is hagyott időt. Tudta ugyanis, annál több kell, mint amit a tavasszal mutatott a csapat: az utolsó 18 bajnokiján ugyan kétszer szenvedett csak vereséget, a 18 meccsből nyolc azonban döntetlenre végződött, amin muszáj volt javítani ahhoz, hogy valós feljutási esélyei legyenek. A nyáron érkeztek is bőséggel játékosok, kölcsönben két fiatal (a Manchester Citytől, illetve a Norwich-tól), és néhány tapasztaltabb a League One-ból, valamint Will Norris a kapuba a Burnley-től. Utóbbi aztán a szezon csapatába is bekerült, ahogy a Burtonből kimenekített belső védő, Conor Shaunessy, valamint a belső középpályás csapatkapitány, Marlon Peck is. Nem érhette panasz a Portsmouth-ban másodéves Colby Bishop játékát sem, a center 21 gólt hintett idén. Amikor váratlan termékenységéről faggatták, a „ketchupös” hasonlatra rímelő analógiával felelt:

„A csatároknál már csak úgy van ez, hogy eltelik olykor hat-hét meccs anélkül, hogy egyszer is betalálnál, aztán bepattan a hátadról a labda, és elkezded rugdosni a gólokat, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Én nagyon élvezem a játékot azóta, hogy a mester megérkezett a csapathoz sok új, modern elgondolással. Érdekes, mert annyira fiatal, hogy sokat futballoztam ellene, játékosként viszont előre tudtam lépni. Sokkal többet birtokoljuk a labdát, mint a korábbi állomáshelyemen, Accringtonban, ahol emiatt sokkal kevesebb esély adódott a gólszerzésre.”

Mousinho az igazolásokról szólva elárulta:

„Fontos szempont volt a kiválasztásnál, hogy olyanok érkezzenek, akik bírják a nyomást, hogy a harmadosztály egy nagy klubjában kell játszani. Sokat segítettek ebben a kiszemeltekkel folytatott beszélgetések. El kellett tudni fogadniuk, hogy a Fratton Park olyan hely, amihez hasonló nem nagyon akad ebben a ligában, amelyik nagy kihívást támaszt kritikus hangjával a futballistákkal szemben, ha nem megy a játék, elképesztő energiáival viszont fel tudja emelni őket, ha valami pozitívat tapasztal.”

A bajnokság első harmadában mutatott teljesítménnyel pedig sikerült megalapozni a támogató légkört, a támadó szellemű futball és az eredmények egyaránt elnyerték a drukkerek tetszését: az első 14 meccse felén nem kapott gólt a csapat, veretlen maradt, és ami a legfontosabb, kilencszer győzött! Nyolcpontos fórral állt feljutó helyen, az előny mindvégig kitartott aztán. S amikor a veretlen széria a 16. játéknapon egy Blackpool elleni csúnya vereséggel zárult (0–4), senki sem esett kétségbe, az elöljárók is mindössze annyit üzentek Mousinhónak:

„Nagyot mentünk eddig. Kezdjünk bele egy újabb remek sorozatba!”

Ha az újabb nagy szériára januárig várni is kellett – 17 meccses veretlenségi sorozatot produkált azután a csapat –, a feljutás a karácsonyi időszak kivételével nem került veszélybe. Akkor a hat bajnoki egy szem győzelme és három veresége beindította a régi szurkolói reflexeket, hogy „már megint elbaltázzuk”, de sikerült azt követően újra berúgni a motort.

Az Eisner család türelme nem csak a súlyos vereség és a decemberi csalódások idején mutatkozott meg, hanem az azt megelőző nehezebb időkben is, minthogy a 2017-es feljutás után hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét osztályt váltson a Pompey. A sikerhez Mousinhón kívül kellett Richard Hughes is, a sportigazgató, aki 2022-ben még a Forest Green Roverst segítette bajnoki címhez a League Two-ban. (Ő nem összekeverendő a jelenleg a Bournemouth sportigazgatójaként dolgozó Richard Hughes-zal, aki június elsejétől a Liverpool sportigazgatója lesz és egyébként futballistaként kilenc szezont húzott le Portsmouth-ban – a szerk.) Sok mindent átalakított, az orvosi szekciótól az edzőközpontig számos területen változtatott, de alighanem az edzők kiválasztásához van a legjobb szeme. Elvégre ő vitte a Forest Greenhez korábban Rob Edwardsot, aki azóta a Lutont juttatta fel a Premier League-be, és áll ott helyt csapatával egyöntetű elismerést kiváltva. Immár pedig elmondható, Mousinhóval is jó lóra tett. A 37 éves tréner a taktikai felkészültsége mellett képes közösséget formálni, s ez talán a legnagyobb erénye. Sokszor ugyanis a szilárd csapategységen múlt a győzelem, hogy képesek a játékosok egymásért is hajtani, nem feladni – mint a Reading ellen októberben, amikor 0–2-ről sikerült fordítaniuk. Épp azon a meccsen történt, hogy az addig rendre ugyanabban a játékrendszerben futballozó házigazda a Portsmouth elleni mérkőzésre váltott, és más szerkezetet választott, azzal a szándékkal, hogy elrontsa a rivális játékát  – Mousinhónak a szezonban ezzel a feladattal is meg kellett birkóznia, sikerült neki.

A Barnsley elleni 3–2-es győzelem pedig tizenegy hiábavaló vágyakozással teli szezon után elhozta az eufóriát: a Portsmouth visszakapaszkodott a másodosztályba. Mousinho a pezsgő kortyolgatása közben jegyezte meg:

„Tudom, hogy mindenki azt kérdezte, »ez meg ki a fene«, amikor elfogadtam az állást. Talán ezért is minden képzeletet felülmúlóan jó érzés, hogy teljesítettük a célt.”

Azaz a folytatást a Championshipben. De hát a Portsmouth minimum oda való.

Kiemelt fotó: Portsmouth FC